2009. november 28., szombat

Hét hónapja kezdtem ezt a blogot

Ne csak a kerek évfordulókat ünnepeljük! Most látom, hogy épp hét hónapja kezdtem ezt a blogot. Üdvözlet mindenkinek, aki azóta idetévedt, különösen a RENDSZERES OLVASÓKnak!

2009. április 29., szerda
Lectori salutem
Üdvözlöm az olvasót.
Nyugdíjas, költő vagyok, mint írtam egy évvel ezelőtt a www.litera.hu Netnapló rovatában.
Közelgő 63. születésnapomra ajándékul csinálom ezt a fedélzeti naplót magamnak. Meg mindenki másnak, családtagoknak, barátoknak, ismerősöknek, kiváncsi ismeretleneknek, véletlen idetévedőknek, akik pl. a jó tíz évvel ezelőtti tokai-murai reaktorbalesetről akarnak információkat gyűjteni: egyszóval aki majd beleolvas.
Sashalom táján hajózunk. A tegnapi nagy szél elült. Megvolt a hajnali takarítás, nyugodtan jöhetnek a szomszéd kisközértbe az első alkoholisták, akiket hangos ordítozásuk miatt csak "müezzineknek" nevezek.

Az Ideiglenes emlékművek elérte a 3000. rákeresést a MEK-en

http://mek.oszk.hu/04400/04409/

Régi, 1986-os verseskönyvem anyagát pont két éve tettem föl a Magyar Elktronikus Könyvtárra. Örömmel jelentem, hogy a számláló ma a 3002. rákeresést mutatja.

Vissza a MEK kezdőlapjára Back to the MEK homepage Tokai András
Ideiglenes emlékművek

Szépirodalom, népköltészet/Kortárs magyar irodalom
(magyar irodalom)

"Ércnél maradandóbb" ideiglenesség,
tar ágnak csonkján fehérlő pihe.
Bévül morajló tengeremből
a polcra kitett kődarab.

SZÁMLÁLÓ: 3004
URL: http://mek.oszk.hu/04400/04409
URN: http://nbn.urn.hu/N2L?urn:nbn:hu-6698

2009. november 27., péntek

Úton a próza felé...

Ha már emlegettem az előző bejegyzésben, hogy prózák is jönnek a Hapaxban, ime egy előzetesként közülük:
Banyalika

Ismered azokat a lyukasra préselt vaslemezeket, amiket megrozsdásodva itt-ott a szemétben lehet találni. Különösen könnyű volt ilyenekre bukkanni a háború után a Ganz-gyár környékén, a Népliget tankok szántotta, bedudvásodott parkjaiban.
Valaki, lehet, hogy maga az öregasszony, könnyen hajlíthatta aztán az apró lukú lemezt éppen akkorára, hogy az alagsori lakás kicsike kamrájának szellőzőablakába passzoljon. Talán még egy kis vakolat is tartotta belülről. Belökni, benyomni, berúgni mindenesetre nem lehetett. Horpadt, rozsdásodott; a lukak közti rések megrepedtek, finoman elhasadtak, de a lemez, a szellőzőablak kitartott, és kitartott mögötte a titok és a sötétség is.
Banyaluka. Mai nyelvérzékemmel banyalikának nevezném inkább ezt a lassan hatvan év távlatából is eszméletemben sötétlő nyílását a megfejthetetlen rejtélyeknek. Igen, hisz volt a Népliget melletti nagy házban összesodródott nagyon vegyes lakosság közt épp elég olyan népség is, aki még táj-ízekkel beszélt. Igaz, a mucsai beszédért legalább akkora banda-röhej járt, mint a nyár eleji lekopaszításért, amit - többnyire szintén vidéki szokásokat őrző apai parancsra - nemegyikünk volt kénytelen a házban működő Jakabffy fodrász nullásgépétől elszenvedni, egy forint hetvenért.
Igen! - azért is banyalika! Hisz nincs, aki kiröhögjön vagy fenékbe rúgjon már: se Cimaj, se Kisvars bandája nem létezik, nem acsarkodnak egymásra, nem rugdossák a bőrt és a sódert a banyalika előtti grundon. A grundon, ami abban a nagy házban sajátos módon az udvar része volt: a nagy U-alakú ház bekerített udvarának egyik hátsó traktusa. Igen, az udvar! A többnyire bezárt nagy kapukkal, melyek közül az egyiket, a Villám utcára nézőt azért nyitották csak ki ritkán, hogy a szemetes, a csomaghordó postás, a jeges, nyár vége felé meg a nagy szeneskocsik bejöhessenek vagy hogy behajtson az egyetlen motoros jármű: Vida Laci bácsi oldalkocsis, újságszállító BMW-je.
Nyarak az udvarban... Hisz nyaralni nemigen járt senki. Ült az ember a több helyütt repeszektől sérült, forró és sima vaskorláton, mezítlábát lógatva, nem zavartatva magát - mindaddig, míg esetleg lányok nem jöttek párosával összefogózva - , nem zavartatva magát, hogy a micsodája kilóg oldalt a klottgatyából. A szandál vagy a tornacsuka persze ott volt az emberrel, mert a sóderon nem lehet mezítláb focizni. Ámbár szandálban meg fára mászni nem lehet, mert a szandál, főleg a már sokszor megvarrt és megszögelt az első lépések után azonnal elszakad, és akkor a muterod ordítani kezd, esetleg meg is pofoz, és mindenképpen azonnal mehetsz a suszterhoz, aki viszont négy-öt sarokkal odébb tartja a műhelyét.
Szégyen és a rád mért kötelesség közös jelképe ez:
régi nyárban mezítláb menni a forró aszfalton, kezedben az egyik, a szakadt szandállal, markodban négy-öt izzadt-melegedő forinttal, óvatosan átkelni a büdös fáradt olajjal föllocsolt, kőtörmelékből döngölt Szapáry utcán (a túlsó járdán, már a sulinál, törölgetni meztelen talpadról a ragacsot), és egészen az azonnal elvégzendő javítás befejeztéig reménykedni abban, hogy ötven fillér, de lehet, hogy egy egész forint marad majd hazafelé fagylaltra.

Szégyen és feladat jelképe ez a szandál-vivés (nem szandál-vitel, hisz Pesten vagyunk, mondjuk ezerkilencszázötvennégyben). Rohadt szandál-fölmutatás. Anakronizmusként, hisz a római katolikus szimbolika homályával majd csak évekkel később ismerkedsz meg, hogy aztán persze szégyenkezve ismét, legyilkold magadban ezt a homályt is egy hosszadalmas lázadással, aminek egyik királyölő pillanata lehetne az is, hogy a megjavított, kifizetett félszandált, még mindig mezítláb, behajítod a Rezső-téri templom hűvös, műmárvány padozatára.
Jelkép minden abból a gyerekkorból - hogy persze a felnőttkor minden érdemleges emléke is jelkép - ha van merszed szimbólumként magadra venni, mérni, érteni. Magadra és másra! Minek is írnád le most egyébként, csakugyan? Fő jelképe mégis - hazudjuk így e mai kis iromány humanizálása érdekében - hazudjuk, ha bírjuk (egyébként ezt is miért ne bírnánk?) - fő jelképe ennek a gyerekkornak a Banyalika.
Forró alacsony vaskorlát, oldalt Vida bácsi motorbiciklijének túlméretezett, rozsdás hullámlemezekből tákolt garázsa; mögötted keramit-téglákból kirakott, szurok-göbökkel ragasztott út. /Minek út két zárt kapu közé?) Fák. Fáramászásra valók, hisz gyümölcsöt nem teremnek. Előtted a kavicsos grund, a túlsó oldalán golyónyomos, vakolatja-vedlett, egyemeletes tűzfal. A tűzfal - és a kegyetlen focipálya - kellős közepén, a sóderral fölszórt talajtól alig kétarasznyira a barnarozsdás, a lukak közt helyenként finoman elhasadt szellőzőnyílás, a titok és sötétség nyílása: a Banyalika...
És megteszed megint, sokadszor. Hogy megtedd? Vagy csak hogy megtedd és elmesélhesd? Megteszed: megállsz a forró korlátnál, átóvakodsz a sóderon, kicsit görbe pályán, mint - anakronizmus ismét: ravasz elektronika által célra vezérelt ballisztikus rakéták - oldalazol a szellőzőnyíláshoz, a tűzfalhoz lapulva, már a kezedben egy marék apró szemű sóder, már körmöd alatt a sárgás-szürke por, még fölpillantasz mind az öt emelet nyárdélutáni, üres ablakaira, és elkezded bemunkálni a sódert a rozsdás lyukak közé.
És mindegy, hogy ez alkalommal fölhangzik-e a banya rikácsolása a kamra, illetve a mögötte húzódó alagsori lakás fekete mélyéből. Amikor a bosszútett végrehajtásához szükséges mennyiségű sóder "elfogyik", büntetlenül, ám talán épp a büntetlenségtől először őszintén megrendülve, visszasompolyogsz a klottgatyáktól fényesre koptatott vaskorláthoz.
Várod a srácokat, akik közül soha, senki, semmikor nem látta még a banyát.

Négy haiku, mínusz egy tanka


Előzetes Hapax legómena. Egyszeri olvasatok- úton a próza felé c. kötetemből:


Négy haiku, mínusz egy tanka

1.
Haikuba illő
asszonyom egyik válla.
De mi a haiku?

2.
A haiku álló
madár gyöngyházszín égen.
Ott van. De meddig?

3.
A haiku kicsiny
dolgoknak tágassága.
Lengés egyhelyben.

4.
Brutális haiku.
Csata a tárgylemezen.
Erős fény. Nagy csend.

– 1

Tankát nem írunk
mióta tudjuk,
hogy a kamikazéknak
tankában járt a sírvers.

---
A képről: A XVIII-XIX. sz fordulóján Hokuszai 100 képet festett a Fudzsiról. Ennek az a címe: Kanagava nagy hullámai

2009. november 25., szerda

Titok, amit még nem osztottam meg eddig senkivel


Az este Jungot olvastam, éjjel álmomban előjött gyerekkori tanácsadóm, és ezt a verskezdeményt sugallta, még hajnali sötétben:

Ha a fennhéjázás már nem visz semmire,
megmondtam én, hogy visszatérünk
a mitoszokhoz: gyerekkorunkba,
s az álmok mélyire.

Van egy titkom, mit eddig
nem osztottam meg soha senkivel.
Odvát csak én tudom,
hozzá futok, a fűzhöz, minden bánatommal,
várok, s kinéz a csápos cincér
mindentudó, nagy szemeivel.

2009. november 24., kedd

Takács Imre, akinek oly sokat köszönhetek


Lassan tíz éve halott Takács Imre, a Nagy László-generáció kitűnő költője, a Kortárs egykori versszerkesztője, akinek olyan sokat köszönhetek. Az Internet már csak ezt az 1981-es képét ismeri, ami a székesfehérvári városi könyvtárban készült egy olvasói találkozón. Kettéhasított kentaur című versemben az ő viaskodásait idézem, némiképp talán fölidézve az ő kemény ritmusú, és szókimondó modorát is:

A kettéhasított kentaur
(Takács Imre emlékének ajánlom)

Hocc, hocc kentaur,
Tartalom úr, forma úr!
Hun a fejed, hun a farod?
Jaj, de nagyon illegeted,
Jaj, de rázod a valagod.
Nem hisz neked senki se,
Fából vaskarika, te!

No, nyerítesz, vagy beszélsz?
Ha ember vagy, mért nem félsz?
Ha meg ló vagy, mért nem rúgsz?
Nimfa nincsen, Pán halott,
Jobb lesz, hogyha fölfordulsz.

Hocc, hocc kentaur,
Te kurafi, te gyaur!
Jártunk együtt sok csatában,
Víg bordélyban, bús kocsmában,
Én sebződtem, én fizettem, te ficsúr!

Hocc, hocc, gyeride,
Ma megtudod, ki az úr!
Habosra nyargallak, véresre.
Levetsz, vagy lerogysz a térdedre,
Megtanítlak magyarul!

Meg van réges-régen írva,
Mondd röhögve, vagy mondd sírva:
Nincs mentség a kétségre,
Nincs igazság kétféle.

Lónak való gödörbe
Lököm ember-koporsód.
Sírodat sírva taposom
(hazudjunk még egy utolsót):
jó volt minden, ahogy volt,
s úgy is marad örökre.

2009. november 23., hétfő

Borúra derű. "...tán kalongyaszámig szaporodtunk volna..."


Ugyebár ez a Magyar Tudományos Akadémia bölcs jelmondata is. Bevált.
Panaszkodtam szombat reggel, hogy minden gáz, keserű együttérzéssel másoltam be Andrassew Iván szürke világot ábrázoló haikuját vasárnap reggel.
Közben azonban szombat este itt voltak gyerekeim és unokáim. Ezen a kollázson jól látható Mátyás fiam hatalmas fehér cipője mellett Panka unokám parányi fehér cipellője - így lépkednek különféle méretű lábakon egymás után a generációk.
Volt evés, ivás, előkerült egy sárga labda, és Pankát jól meghintáztattuk egy úgynevezett bab-hintán. Darci unokám, a nap sztárja épp 12. születésnapját ünnepelte. Kapott egy hatalmas csillagászati könyvet, olyan Szabó Lőrinc idézettel, amit majd később, egyszer talán meg fog érteni.
Az idézet így megy:
"fényszigettenger porszemszigetén
szigetporszemek fényporszeme, én."
(Tücsökzene, 276. IDŐ)
Aztán hogy miként lépkednek generációk egymás kicsi fehér cipőiből néha óriások málló cipőibe:Szabó Lőrinc történetesen akkor (1946-ban) kezdte Tücsökzenéjét, mikor én születtem...
A kollázson az említetteken kívül ott vannak még: Flóra, a feleségem, Márta lányom: Panka anyukája, Miklós fiam a végig alukáló Kartal fiával, aki még nincs 3 hónapos, valamint két Éva is: Mátyás és Miki felesége, Darci és Kartal anyukái.
S hogy a dolog világos legyen: Flórával későn kerültünk össze; már nem születtek közös gyerekeink, viszont mióta együtt vagyunk, két lányánál meg az én három gyerekemnél kilenc unoka is született. Mégiscsak irodalmi blog ez, úgyhogy a XVII. századi erdélyi remekírótól, Bethlen Miklóstól idézem, kb. : ha a gaz bécsi és sztambuli fogság nincsen, "tán kalongyaszámig szaporodtunk volna..."

2009. november 22., vasárnap

Andrassew Iván haikui

Őszi reggel

A köd: szürke fény.
Hét szürke varjú illik
a szürke kertbe.

2009. november 21., szombat

Afrika vagy kiengesztelődés


Annyira gáz a helyzet, bárhova nézek, bármit olvasok, hogy csak két megoldást látok.

Első megoldás:


Burszaidi sztélé

NÖVESZTEK KACKIÁS BAJUSZT
ÉS AFRIKÁBA KÖLTÖZÖK
MEGÉRTED MAJD HA BAJBA JUTSZ
S MEGLELSZ SZELID VADAK KÖZÖTT

Második megoldás ( amit persze húsz éve hiába ajánlok, attól a fényes pillanattól kezdve, mikor Nagy Imre újratemetésekor talán utoljára volt valami reménység a kiengesztelődésre)
/Júniusok/

Egy szék. Egy kosár. A szombati ujság.
Az áhitat egyszerü kellékei.
Söprü, cirokkal fölfelé.
Mintha mások más emlékei.

Juharzöld. Füzöld. Rózsalevél-zöld.
A nyarat magába engedi.
Tarkótájt jut be templomába,
megtölti lábujjtól fejtetőig.

És hordja a júniust magában,
míg más is meg nem engesztelődik.



Ld. bővebben: Tokai András: Aranykor, ezüstkor, vackor, Orpheusz, 2006.
Majonzi (szuahéli versek)bevezetője , illetve A Másik vége.
De mit akarok? Nem június van, hanem ronda, ködös november....

2009. november 17., kedd

Giccsadó

Csikós Gábor országos haverom ( mi így mondtuk régen, new-magyarul: spannom) ma a Facebookon a giccsadóról értekezett. Kérdés, ezt a régi versikémet megadóztatná-e.

Kis hajnali Kitsch

Anyámnak, megint csak Anyámnak

Vagy lehetnék költő is talán.
Mert nem tudom, hogy végül mi vagyok.
Fullajtár egy goromba úrnak oldalán,
ki teljesíthetetlen megbízást adott.

Vagy magam lehetnék úr is, szolga is,
hisz minden poszt végül: ön-kinevezéses.
Vagy hagyhatnám a részeket lazán
egy cérna végén kocogva lenni. Véres
kis tejfogakként hagyhatnám lengni őket.

Vagy magamra véve egy sors minden terhét
gyónni mehetnék: meglestem anyámat;
csak hogy magamra hívjam képzelt büneimmel
egy rácsok mögé bújt, öreg isten
pillanatnyi figyelmét.

Igy is lehetne. Igy se lesz.
Fonákjáról nem ösmerjük meg a színét.
Madár-beszéd zajától részegedve
a napot, csak a Napocskát várom ismét.

A fűbe hullott cseresznyemagokba,
asztali kis réz-emberembe elbujok.
Jaj, hogy mindent megtudtam titokban!
Jaj, hogy a tudomásról tudton hallgatok!

Rázza a szél eső után a fákat,
rázza tilalmas fáját a tudásnak
és a hallgatás nagy málna-bokra tüskés.

Alpakka-villával
holt asszony jár egy ribiszkés
kertben. Szed hideg tálba száras gyümölcsöket.

És látom arcán minden ráncomat,
s kezemen az átöröklött
szent szemölcsöket.

2009. november 14., szombat

Több mint negyed század a Műegyetemen


A képen látható négy ember összesen több mint 25 évet járt a Budapesti Műszaki Egyetemre. Ahmed barátom (jobboldalt) 5 évet járt az Építőkarra a hetvenes-nyolcvanas években) Flóra, a feleségem (balról a második) kilenc évig volt a Gazdasági és Társadalomtudományi Karon MBA-felelős. Én magam (balról) egy évig magyart tanítottam még 1970/71-ben a Vegyészkar Nyelvi Intézetében, majd újabb tíz évig jártam, no nem egyetemistaként, hanem nemzetközisként a legkülönbözőbb karokra 1996-tól 2006-ig. Viola (jobbról a második) nem járt ugyan a Műegyetemre, de több mint 30 éve felesége egy földmérőnek: nyugodtan beadhatna egy diplomamunkát a földmérők természetrajzáról...

2009. november 11., szerda

Új fordításom. Várakozások


Lassan kész leszek a fordítással, és már megvan a magyar címlap is.
Igaz, a kiadó Karácsony helyett most már februárra ígéri a megjelenést, de nem ez a nagy baj, hanem hogy a verseskönyvem kiadása is csúszik.
Cs. Szabó Lászó egy szép mondatával igyekszem - nagyképűen - vígasztalni magam:
"Jó művészek majdnem úgy ráérnek várni, mint az Isten." Mikor Csé ezt leírta, vajon magára gondolt?

Én keserűbb módon fogalmaztam egyszer: " Nincs a halandósága miatt sietségre ítélt ember számára nagyobb megpróbáltatás, mint várni, várni, míg megfelelő alkalom kínálkozik."

2009. november 10., kedd

Jobbulást Tóth Sanyinak


Tavaly ilyenkortájt volt 44 éves érettségi találkozónk. Tóth Sanyi akkor még jól volt, igaz, látszik a képen, hogy már akkor is fogta a két veséjét. Mellette balról Zsigmond Csaba, aki csak egy évig járt velünk, jobbról Billibók, aki viszont végestelen végig.

Aki nem tudná, milyen tekintélyes iskola volt ez a Népligetre néző, egykori VIII. kerületi Tisztviselőtelepi gimnázium,(amiből később Néprajzi Múzeum, majd Múzeumi Módszertani Központ vagy micsoda lett) annak elmondhatom, hogy ez a Gaál Mózes által a XIX és XX. század fordulóján alapított reálgimnázium még Babits Mihályt is képes volt kipenderíteni tanári karából, ha nem elég harciasan vagy hazafiasan viselkedett.
A diákokkal türelmesebbek voltak. Pl. Hofi Gézát is kibírták négy teljes évig...

Ja, és én minden más osztálytársamnál tovább: öt teljes évig jártam ebbe a suliba. Nem buktam egyszer sem, csak egy évig még az egyetem után itt tanítottam, mielőtt aztán végleg megszűnt ez a Széchenyi Gimi a múlt század hetvenes éveinek végére.

Akkor ebben a ronda időben egy verset a hajnali égről, mikor nem esik

Készülő, de az Orpheusz Kiadónál egyre húzódó "Hapax legómena. Egyszeri olavsatok - úton a próza felé" c. kötetemből


Ó, hajnali tág ég!

Fénylik a fekete almafa-kupolában,
fénylik az ezüst félhold.
Fáradt sárga halogénlámpa
dereng a másik fele égen.

Fölsőbb s távolibb regiszterekben
(hogy szférákat mégse mondjak)
kezdenek cincorogni,
bele az ezüst,
bele a félezüst-hold,
bele az angol ködlámpa-szín,
bele a halványkék égen
uszongó sötétes kék,
kékes-fekete-szürke
felhőkbe mindenrendű
énekesmadarak és az egyetlen
túlélő sashalmi kan-tyúk.

(Ó, híveim, van ilyen.
Tengeri tehénből: ”szirénből” is
először hím példányt láttam formalinban
ázó, nagy kókadt micsodájával.)

Ó, hajnali tág ég!
Éjszaka csendje,
amiben nincs rend.

Ne félj, nem jön a költészet-
magyarázat!
Nem jönnek dőltbetűs Kavafisz-idézetek,
kiemelések.

Csak a figyelem éber,
csak a fölvakart régi sebek
pörkösödnek újra, azok viszketnek, sajognak.

Rágyújt, kihűti a kávét, és elénekli ezt is:
Van valamicske harmat.
Ez az a vékony rés, ahol
bele lehet kukucskálni a versbe,
ez az a vékony hártya, ami
máris szárad az első napsugaraktól,
de sietni kell, sietni,
mielőtt átlátszatlanná varosodik az is.


Ó, mennyi évek, ó mennyi évek!

Nem igaz, hogy elröppent volna az élet,
inkább az évek tömérdeksége
iszonyú sokasága, de annyi
hogy rengeteg végük belevékonyul
a keleti horizontba,
ami fényes, meg a
nyugati, rózsaszínüen tükröződő
szárnyába a hajló
görbületeknek.
Tűnik, vékonyul, akár a
szálazó kékezüst felhők utolja,
amiket már csak sejtünk, sejtünk

Inkább a megéltek sokasága
mint annak a tömérdeksége,
ami majd
....................... elvész

2009. november 7., szombat

A hermelines hölgy fekete háttere


Szír barátommal és festőnő feleségével meg kellett néznünk a Botticelli-Tiziano kiállítást is a Szépművészeti Múzeumban. Fantasztikusan szakértő vezetést kaptunk magától a kiállítás rendezőjétől, Tátrai Vilmos barátomtól. Megbeszéltük közben, hogy nekem már jó néhány éve, a krakkói Czartorisky Múzeum nyomasztóan sötét és alacsony mennyezetű termeiben is feltűnt Leonardo Hermelines hölgyének különös fekete háttere. Tátrai megerősítette gyanúmat, hogy a röntgenfelvételek tanúsága szerint a háttér egykor színes tájat ábrázolt, azonban a finom hátteret valamikor ilyen brutálisan feketére mázolták. Ahogy a folyamatosan sárguló Mona Lisához sem, ehhez sem mernek a restaurátorok hozzányúlni. Legalább arany hátteret festettek volna neki, mint az ikonoknak... Mindegy, ilyen gyászosan jobban is illett a párás, barátságtalan őszi naphoz. Ahmed nemsokára visszamegy Damaszkuszba, és ragyogó napsütésben hozzáfog az olivaszürethez. Ő egyébként nem Leonardóért, hanem Raffaellóért rajong.

2009. november 6., péntek

Bird-watchin' & listenin'


Mivel alkalom kínálkozik, lassacskán madárfigyelővé- és hallgatóvá leszek itt sashalmi kertünkben.
Már a múlt héten visszajött a tavalyi, színes szalakóta, aki tavaly ilyenkortájt beszállt Tandori 70. születésnapjának ünneplésébe is.
Ma reggel meg - lelkem rajta! - egy fiatal rigó a következő filozofikus kérdést ismételgette: - Mit is akarok mondani? Mit is akarok mondani?

2009. november 3., kedd

Lectori salutem

Jelentem meglevő és még csak várható olvasóimnak, hogy haladok Linda Castillo: Néma esküjével is, de még kapható az év elején megjelent fordításom is, a Lenn a folyónál.
http://www.libri.hu/konyv/lenn-a-folyonal.html

2009. november 2., hétfő

Matyi fiam születésnapja




A mai fülhúzás elmaradt, de kárpótlásul találtam egy képet Nagyfiamról, Mátyásról.
Itt éppen saját nagyfiával, Darcival ölelgetik egymást.

Füstüzenet Szentendrére

Vén szamarak a Szamárhegyen


Damaszkuszi barátommal tegnap Szentendrén jártunk, és egy furcsa kalapos helyi idegenvezető ( a képen bal szélen ) vezetésével megmásztuk az ottani Szamárhegyet.
Ja, és sértődések elkerülése végett a képen látható ifjú hölgy természetesen nem szamár,hanem az egyetlen igazi festő a képen a Festők Városában: az ilyen alkalmi halmazokban elkerülhetetlen kakukktojás.