2010. február 28., vasárnap

SlamPoetry a Kőlevesben





Valahol (talán a Literán?) rábukkantam erre az igéretesnek tűnő rendezvényre, elmentem, sok tapsot kaptam, harmadik lettem a válogatásban a március 20-i, a Sirályban tartandó nemzetközi Slam Poetry akcióra.
Igaz, a zsűri kíméletes volt velem, hisz azzal kezdtem: vegyék figyelembe, hogy már idősebb vagyok, mint mikor Uhrin Benedek slammer megkezdte üstökös-szerű pályáját a hazai színpadokon. Mivel a diszkrimináció (ellenesség) volt a téma, MAJONZI, "szuahéli versek" c. ciklusomból szlemmeltem el egy pár darabot: a Bur-szaidi sztélét, a Milyen bábu a pápuát, a Csakasznet. (Megtalálhatók Aranykor, ezüstkor, vackor c. könyvecskémben, ami pedig megtalálható a MEK-en, írd be a keresőbe: Tokai András: Aranykor, ezüstkor, vackor). Nekem a pápuás a kedvencem, igaz semmi köze Kelet-Afrikához, bár Új-Guineába is el lehet jutni Port-Saidból:

Milyen bábu a pápua?

Milyen bábu a
pápua?
- kérdi apátul a
lánya.
- Olyan bábu a pápua, lányom,
akinek a nyakába akasztva lóg egy láncon
a pápuasága.

A képeken: a Dob utcai Kőleves, Matits István (Id), a szervező, és még pár fellépő.

Ez alkalommal, a nemzetközi megmérettetésre készülve egy új kétsorost is kieszeltem:

With us my father was the genuine slammer.
My mother was not. So he often slammed'er.
azaz magyarul kb.:
Nálunk a fater volt az igazi szlemmer.
Verte is anyámat, még csak nem is szemmel.

-----
Támogatók: Magvető, Ulpius-ház, és a már régóta nem tilos Tilos Rádió

2010. február 27., szombat

Rettentő szél fúj



Rettentő szél fúj, elbújok kicsi "rendelőmbe". Így nevezem, mert - konyha volt előzőleg - fala csempés. Az íróasztalon, egy alacsony könyvespolcon kívül csak egy priccs van benne, meg persze a sarokban, a polc fölött pár év alatt kialakult kis ikon-sarok, mindenféle emlékkel, ami/aki fontos. Nem magyarázgatom, itt a fénykép.
És bocs, hogy a sietve elkattintott ma reggeli "önarcképen" nem csak hogy szőrös vagyok, de még kávéfolt is dicstelenkedik a szám sarkában.
Evvel a kávés számmal motyogom ma reggeli versvázlatkám sorait:

Kilátás a Bársony utcára

Esőben mint egy párizsi
utca, úgy fénylik városom
egyik vacak kis útja itt.

Amerikánus? Magyar ? Vagy fáriszi*?
Jártam murván meg bársonyon,
s kiittam létem szomjú kútjait...

--------
*fáriszi=farszi, perzsa; itt minden olyan nációt értek alatta, akik jobbról-balra haladva arabus betűkkel írnak, vagy sok ilyet olvastak, láttak hosszú életük során. Az amerikánus utalás közelebbi ismerőseim számára világos. Aki nem tudná, amerikai apámra utalok vele, akivel Anyámat egy bajorországi menekülttáborban hozta össze a sors. Hogy aztán mégis magyarnak születtem Debrecenben, azt a sors murvás vagy bársonyos mivoltának köszönhetem vajon?

2010. február 25., csütörtök

Csalok, mert ez tegnap esti kép


Sinka István öregkori költészetébe illő színekben ment le a nap tegnap este.
Fenyegető volt, de vonzó is. Sinka az egyik legnagyobb, legérzékletesebb magyar költő.

"...Nyugat felől a tenger violája
védte partjaid zöld
vonalát, és kelet felől Moáb;
hegyfokok mögött hegyfokok
ragyogtak, s a tündöklő örök, a kőszálak, körül:
a kénsárga, a bordó, a rózsaszín s az ibolya-oszlopok;
viseli még most is a bíborkoronát
mind, este, mint akkor,
mikor csak az angyalok
futottak el innen az öröklétbe át."


(Sinka István:Seir király siratja Siddim pusztúlását, Sinka I.: Lovasok opál mezőkön, Válogatott versek, Magvető, 1987)

Ilyen naplementéink idején értem meg Sinka Istvánt, az alföldi festőket, meg valamicskét az öröklét angyali igéretéből

Ijesztően nől a hóvirág


A pár nappal ezelőtt éppen csak kibújt hóvirág ilyen növekedésnek indult

2010. február 24., szerda

Jó szelet, Matyi!


Jégtörő Mátyás napja van: Matyi fiam névnapja. A jégtörés idén se jött össze, de legalább akkor jó szelet!

ÜTEMANYAGTÖLTÉS IV. Angyali segítség

A költészetben elkél néha egy kis angyali segítség.
Szemüvegesköltő-koromban (mert mit írhat az ember a beültetett műanyaglencsékről?)
még ilyen önarcképet festettem magamról:

Jár hátul összekulcsolt kézzel,
kimeresztett pocakkal;
előtte megy a szemüveg,
utána meg az angyal.

2010. február 22., hétfő

Egy éve, hogy megint megnyílt az Iraki Múzeum


Lassan negyven éve, valamikor a '70-es években jártam ott, és ez a vers született akkor:

ASURNASZIRPÁL ÖTLÁBÚ BIKÁI


(A láb-filozófia terjed. Üdvözlettel
Várady Szabolcsnak, Budapest)


Ötlábú bikák! Ugyan.
Hisz már az óvodában
megtanultuk pontosan:
négy lába van a bikának.
(Hacsak nem az ökör
volt, ahogyan sejtem,
ott is a példa-állat.)
Csak félve mondom el ezért,
hogy a bagdadi múzeumban
Asurnaszirpál király
palotájának kapuját
két ötlábú bika őrzi.
Elölről nézvést kettő,
oldalról nézvést meg négy
lábuk van e bikáknak,
de mivel egy-egy lábuk a sarkon összeér,
a hatból öt lesz épp ezért.
És épp e naívan cseles
csalás a titkuk. Éppen ez.
A kapuban egyébként nem ad fel talányt az őr.
És biztos, hogy Asurnaszirpál
se faggat éppen erről.

De hátha ez a furcsa
fölös tudás a kulcsa
mégis, hogy a homályból,
Asurnaszirpál palotájából
hírhozóként kijussál,
s mintha öt lábad lenne, fussál.

2010. február 20., szombat

Nem kell szélkakas + Tőgy a gyűlölet ellen!


Elállt a tegnapi kellemetlen eső, viszont most kellemetlen módon fúj a szél.
Nem kell szélkakakas a háztetőre: megfigyeltem, hogy galambjaink mindig pontosan széllel szemben tollászkodnak a lassan kipusztuló régi birsalmafa maradék ágain; jól fölmeresztik a begyükön az apró tollakat. Ja és a szélirány: délnyugat-nyugati.
(Maradok is inkább horgonyon. Nem akarok még ennél is keletebbre sodródni.)

Ma reggel egy pompás groteszk verset találtam Vesztl Miklós barátomtól. Ebben a szeles időben ilyen mókásan borzolódtak össze agytekervényei:

Eloldalgó kalimpa

Majd végigmék az opciókon:
megfogni, nyomva tartani,
kicsomagolni,
lám ez egyszerű,
a fiataloknak persze gyorsabban megy,
izgatott remegő kézzel
nehéz...türelem-szóltál?-nem, csak
a sóhaja borzolja hajamat,
már nem érzem butának magam,
csak ennyit akrok
érezni ,érteni a világból,
ezt a körtét ízlelném mindig
és csak ezt a szép átmenetet
a rózsaszínből pirosba,
csak ezt kívánnám látni
a híradók helyett is.
Tőgy a gyűlölet ellen.

2010. február 19., péntek

Ha a nyár nem is, a tavasz közeleg - talán Irakban is



Iraki költőbarátom, Nabíl Jaszín 27 év száműzetés után hazatért Irakba. Választások közelednek. Így ír a bagdadi állapotokról:
Hanin Nabeel üzenetet küldött a(z) Dr. Nabeel Yasin - Renew Iraq Freedom and Justice Movement tagjainak.

--------------------
Tárgy: My Message on 19/02/2010
....

It is not easy to be in Iraq at the moment. I am in Baghdad, a city of possibilities but also of chaos, corruption and massive social and political problems. After twenty-seven years of exile, returning to my birthplace has left me in a second exile.

Azaz: Nem könnyű manapság Irakban. Bagdadban vagyok, ami a lehetőségek városa; de egyben a káosz, a korrupció, és súlyos társadalmi és politikai gondok városa is. Huszonhét évnyi száműzetés után szülőhelyemen most mintha ismét száműzetésben lennék...

Minden jót Nabíl! Ne add föl! Drukkolunk Neked sokan innen Magyarországról is!

2010. február 18., csütörtök

Lesz majd még nyár is

 

Lesz majd még nyár is, és akkor megin' pörög a labda, lobog a hajunk...
Posted by Picasa

Húsz év alatt semmi sem változott

Minden kommentár nélkül másolom ide, amit dugdostam egy darabig, aztán elfelejtettem, most előkerült, és látom, húsz év alatt szinte semmi sem változott.

Tokai András: AGYARORSZÁG, 1989-1990

Minden kifordult.
Nem kell az õszön ásni,
fölfele áll a dolgok gyökere.

Hogy én vagyok-e én,
s hogy van-e rajtam kamásni,
maj’ megtudod, ha húzol
a mentõ-befele.

Alul a húrok vastagabbak.
Mint egy kisbõgõ,
én körülbelül akkora vagyok.
Tessék engemet megtalálni,
mert elvesztem. S nem játék,
ha véres és búgó nyomokat hagyok.

Evvel az évvel viaskodom.
Kanszúnyogok és földi-
darazsak éve.
Csak a naptár tervutasításos rendje maradt meg,
minden egyéb iszamós, kásás, légy-pettyes.

Közelednek a nagyindulatú tokák,
jönnek a rõtes, ideges, õsz szakállak,
a nyírt és kipödrött bajuszok jönnek,
a kiválóak és az épp kiváltak

Fene
da fogadat,
Agyarország! (1990)

2010. február 17., szerda

Egyetek csörögefánkot


Vége a farsangnak, de búcsúzóul:
ne törődj semmivel, ne bánkódj, egyél egy csörögefánkot.

2010. február 15., hétfő

"TaTa" is én vagyok.

Már hülyéskedtem korábban, hogy nagy a Tokai-család, ugye a Tokai murai reaktor, a Tokai gitár, a Tokai Egyetem, hogy Hemingway kedvenc Tokay boráról ne is beszéljünk.

Mivel olvasom a Webisztánban, hogy mindenki követ mindenkit, a fölhajtott gallérú, szembe húzott sapkás uraknak jelzem, hogy néha 'TATA" vagy "TaTa" is én vagyok, sőt a börgöndi rakétások blogjában időnként T-Bandiként, sőt T-Brandyként jelentkezem.

Ja, és egykori minisztériumi, Eötvös Alapítvány-titkári szobám ajtaján sokáig egy
"Tokai - disposable gas-lighter" reklám mutatta, hogy egyáltalán nem vagyok pótolhatatlan.

Hosszú-hosszú életem során, különböző inkarnációimban írogattam még Titusz, a Jófiú, Archie bá', Les Caps, Noo-wan Nose, meg ki tudja még, miféle neveken.

2010. február 10., szerda

Megjelent a Néma eskü


NÉMA ESKÜ

Szerző Linda Castillo
Fordító Tokai András
Kiadás ideje 2010. február
Oldalszám 344
Méret 137×197 mm
Ismertető Tizenhat évvel ezelőtt szörnyű sorozatgyilkosság rázta meg a békés ohiói kisváros amish közösségét: az elkövető fiatal lányokat ölt meg rituális módon. A rendőrfőnöknő úgy véli, a gyilkos meghalt, ám ekkor újabb és újabb holttestek bukkannak elő.
Ár 2500 Ft
Az ohiói kisváros, Painters Mill lakosai évszázadok óta békében élnek az amish közösséggel. Tizenhat évvel ezelőtt azonban brutális gyilkosságok sorozata rázta meg a helyieket: az elkövető fiatal amish lányok közül szedte áldozatait. Az öldöklés amilyen megmagyarázhatatlanul indult, olyan váratlanul véget is ért. Az erőszak azonban kitörölhetetlen nyomot hagyott mindenki lelkében.

Kate Burkholder, egy amish kamaszlány túlélte ugyan a gyilkos támadását, ám az eset megrázó felismerést hozott számára: el kell hagynia a közösséget.

Majdnem két évtizeddel később Kate-et Painters Mill lakói felkérik, hogy térjen vissza a városba – rendőrfőnökként. Időközben szerzett nagyvárosi tapasztalata és amish gyökerei miatt ő lenne a tökéletes jelölt a feladatra. Kate biztos abban, hogy feldolgozta múltjának tragikus eseményeit – egészen addig, amíg fel nem bukkan az első holttest egy hófödte mezőn. A nyomozónő megesküszik, hogy elfogja a gyilkost, mielőtt az újra lecsaphatna. Ehhez azonban nem csupán a családját és közösségük értékeit kell elárulnia, hanem fel kell fednie egy olyan sötét titkot, amelyet tizenhat évvel ezelőtt mélyen eltemetett…

2010. február 8., hétfő

Ilyenkor érdemes Egyiptomba látogatni


Egy újdonsült barátom most utazik Egyiptomba. Irígylem érte, s eszembe jut egy Hatsepszút királynős versem. Jó nagy forróság volt Karnak-Luxorban, aztán azóta a lengyel régészek által talán túlságosan is felújított Hatsepszút-síremléknél sok külföldi turistát legéppisztolyoztak...

Hatsepszút hiányzó arca
(Kákosy László emlékének)

Megszabadulva a lusta dragomántól,
A sziklahasító núbiai hőben,
Hatsepszút királynő sírtemplomában
a második teraszon áll, szemlélődik
alakmásom, Titusz.

Igen, ez is csak messziről szép…
A túlpartról, az élők
keleti földjéről nézvést,
a karnaki templom főtengelyéből,
reggeli órán, Hatsepszút obeliszkjának árnyékából,
ahogy a tompa-sárga színű hegyomlás
előtt az éles sárga terasz-sorok kiválnak.

Közelről: durva munka, romlás.
Így – locsolatlan –
milyen fakóak a festett relífek is,
a tükröző forróság hogy elnyeli a színeket!

Pedig mi mindent idehordtak
az elefántkórban szenvedő
szerecsenkirálynő országából!
Mennyi rakott hajó,
a szolgák vállán mennyi kincs,
mennyi különös állat, ritka fák,
hogy dúskáljon és ámuljon
a holtában is sudár.

De maga Hatsepszút hol van?
Hol a síremlék gazdájának arca?
Kivakarták minden képmását a kőből.
Csak a vésővel mélyített durva foltok,
csak ami nincs, csak az mutatkozik.

De tudja Titusz, s te is tudod, mi volt ott:
szép arc, s örök, mely
minden bosszulásnál
mélyebben lakik.

----
Hapax legómena c. előkészületben levű verses/prózás kötetemből.

2010. február 6., szombat

Aranykor, ezüstkor, vackor


http://www.blogger.com/img/blank.gif

TOKAI András
ARANYKOR, EZÜSTKOR, VACKOR
Tokai András játékosan könnyed versei lírai önéletrajzzá állnak össze. Ám mégsem az életrajz epikai keretét töltik ki a versek, bár a cikluscímek (Aranykor, Ezüstkor, Vackor, Az is lehet...) utalnak az életút állomásaira: a kamaszosan frivol, ugyanakkor ironikus távolságtartással, mégis egyfajta nosztalgiával szemlélt gyermekkor aranykorától a saját korát cinikus kívülállással és fanyar humorral szemlélő felnőttkorig. A kötet gyújtópontjában a lírai személyiség áll, amelyet részben a lomtárhoz hasonló esetlegességgel összehordott életrajzi elemekből, részben a minden sor mögött jól észrevehetően meghúzódó irodalmi hagyományból épít fel a költő. Ennek az átszemélyesítő gesztusnak a jele a ritmusnak tengermorajlásos hullámzása minden versében, amely a nagy kinyilatkoztatók, beérkezett bölcsek sajátja. Másfelől viszont a tiszta csengésű rímek, a hagyományos formák, a szándékoltan banális szójátékok, komolykodóan játékos parafrázisok a megtisztító vitriol erejével hántják le az így formálódó arcról mindazt, ami nem sajátja. Értékes, szellemes kötet, a kortárs líra élvonalába tartozik.

http://mek.niif.hu/02900/02975/02975.pdf

2010. február 4., csütörtök

Na, azért persze vers is....


Egyszemélyes menet


Mit mondtam eddig el, Prométheuszt
csepülve magán magányom örvén,
bámulva dőlő kolosszusok tövéből?

Kit érdekelnek biblikus példázataim,
túlhagyományos, balkézzel írt gúnyverseim,
vagy Antonio Broccardo előlem is
eldugott balkeze?

Nem keltek föltűnést hacsak
sétáim idején nem, szürkületkor,
mikor a tévészünetben ablakon kinézők
egyszer csak ott látnak haladni
Buda vagy Pest utcáin
egy körülbelül felénél fölnyitott,
egyetlen példányban írott verseskönyvet.

Ha úgy esik, hogy végleg magam maradok,
meg ne sajnálj. Ne értem hullasd könnyed.
Elválik: élre- vagy félreállni könnyebb.
Hacsak nem egyszemélyes menet vagyok.

(Ezt a réges-régi versemet, amit a Hapax összeállítgatása közben egy '80-as évek-beli kupacban találtam, joggal, joggal sem? máig érvényesnek érzem "költészetemre", mellyel, ha költőbarátaim ritkásan voltak, vannak is, mindenféle csoportosulásból mindeddig kimaradtam.)

ÜTEMANYAGTÖLTÉS III. A vers- meg a prózaírás bonyodalmairól


Hapax legómena munkacímű, régóta vajúdó, dehogy! régóta túlhordott kötetem bevezetőjéből:
Panaszkodtam már, hogy a töméntelen pötyögtetéstől bőrkeményedések lesznek az ujjaim végén, mint mikor gitározni tanultam, de azért megvan még a jobb kezem középső ujján a ceruzával, tollal sokat írt emberek csontbenövése is. Hogy minek sokat írni, vagy írni egyáltalán - fel nem foghatom. Diktálni talán, ahogy tehetős és termékeny ókori szerzők tették: valami íródeáknak. Jó, magnóval próbálkoztam párszor életemben, de megszívtam, mikor a rengeteg eredményt mégiscsak nekem kellett áttennem papírra, így pár kazettám még mindig átíratlan, mint '95-ös Római-parti motyogónaplóm, pedig szép napfölkeltékről számolok be rajta, ahogy ott üldögéltem a lassan imbolygó, még harmatos stégen. És szőttem, az ébredező halak füle hallatára mindenféle, csak részben megvalósított terveket...
Verset írni mennyire más! Nem is lefele bámul az ember a papírra, hanem ferdésen föl az égbe, ahonnan jön - ahogyan Arany mondja, aminek pontos forrását évtizedek óta nem találom meg újra, talán egy Tompa Mihálynak írott levelében - ahonnan jön a "neszme", egyszerre nesze, ritmus-előzménye és eszméje, illetve talán eszme- , elgondolás-előzetese annak, ami ha vers lesz, eltűnik. Meg vershez nem is kell papír. Rég megette a fene, ha nincs meg fejben. Mennyi e betű ezekben a fránya mondatokban! Nem is regölöm, nem is reppelem tovább.
Inkább beragasztom ide a feldélzeti naplóba "pointilista" önarcképemet, mert a Picasa program segítségével vers és prózaírás helyett lassacskán áttérek a képzőművészetre. A Facebookon úgyis meghívtak az "Angyal a Művészellátóban" klubba, úgyhogy nem lesz gondom a kellékekkel.

2010. február 3., szerda

Kapitális jégcsap



Az ereszcsatornára - lehet, hogy ezek szerint óvatlanul - lógatott vízlevezető láncon idén is kapitális jégcsap fejlődött. A kettővel ezelőtti bejegyzés Vrasics professzora
biztosan eltűnődne ezen a járulékos épületszerkezettani kérdésen.

Egy kis arab regény

Írhattam volna éppenséggel ezt is az előző címbe, mert egy megíratlan arab regény is megtörtént velem egyik korábbi életemben.
Réges-rég nem álmodtam kairói álmot. Most azonban, talán azért, mert tegnap Damaszkuszból írtak és válaszomban minden jót kívántam a Ramadán-végi ünneplő Eid el-Fitr alkalmából, talán mert könyvespolcaink festés utáni visszarendezése közben kezembe került a kisházban egy utolsó példány a világossárga, fűzött arab nyelvű Petőfi-válogatásból, amin a jámbor és fölkészült néprajzos, ám fordítóként oly sokat akadékoskodó Fawzy el-Antíllal annyit fáradoztunk, mégis elért egy hosszú kairói álom. Megfejthetetlen okokból, vagy a szokás okából, hisz annyi nyelvtanfolyamot tartottam annak idején Egyiptomban, egy nyelvtanuló csoporthoz sodródom, és hipp-hopp!, valami oktatási intézményben vagyunk. Az álom topográfiájában a Nyugati környéke másolódik a kairói belvárosra, maga a kairói belváros pedig az általam legtöbbet talpalt, külföldiek, így magyarok is lakta Zamalek-szigeti környékre, ami pedig újabb fordulat a topgráfiában, újabb rákopírozódás, hirtelen lejtős lesz, mint a Gellért-hegy alja, mondjuk a Tigris utca és Mészáros utca sarka, ahová egyetemista éveimben egy szép vádlijú pszichológia-szakos lányhoz, majd érett férfiéveimben Mezei Andráshoz jártam udvarolni.
A csoportban 15-20 fiatal magyar nyelvtanuló, pár alig idősebb nyelvtanár- és szervezőféle meg én. Hogyan kerültem ide, közéjük? Ám ők az álom természetességével elfogadnak, és én vagyok a háttér-információs forrás, a helyismerő, a magyarázó, az idegenvezető: a turgumán. Megmagyarázom például, miért ilyen szokatlanul üres a város. (Persze csak nekem szokatlan, nekik nem, nekik az első napjuk ez, izgatottak, kíváncsiak, valami arab nyelvi felvételi vizsga-félére készülnek, talán a heliopoliszi Ein Shams Egyetem egyik belvárosi elhanyagolt részlegében vagyunk, nem messze az Opera tértől. Mondom, hogy most ért véget a Ramadán, fölmutatok az esti égre ( ősz van, mint ténylegesen, október vége, már Kairóban is korán sötétedik. Végzett, a klasszikus fuszha nyelvet aránylag jól ismerő arab-szakosoknak is sokat tolmácsoltam kairói ámijját, népnyelvet, sokat kacagtunk a sok elferdített olasz szó és a korcs ragozások miatt a hetvenes években.) Keressük a Holdat, és büszkeségemre, örömömre elő is jön az újhold, megvan a sarló, igaz, olyan különös, talán a Kairót mindig belengő finom portól, hogy félholdig terjedő fényes udvara van.
Kilopózom a gépem mellől, és megpróbálom megkeresni a hajnali sashalmi égen az újholdat. Pesten felhős az ég, nem sikerül az ellenpróba. ________________________________________

De tovább az álmot. Valami címkétlen üvegből piros színű sört iszom az utcán. Nincs pénzem- sehol a tényleges éber biztonság, hogy vagy pénz, vagy kártya a zsebemben, hanem egyetemista korom, meg pár későbbi züllős évem üres zsebű állapota.
Egy jópofa koldus 3-4 pénzdarabot nyom a kezembe, értéktelen, könnyű alumínium-pénzeket, és mondja vagy mutatja, (okos arab, észleli, külföldi vagyok), hogy egy pár fontnyi papírpénzt vár tőlem cserébe. Egy koszos zamaleki, vagy ki tudja, de mindegy, lepusztult pesti, körúti kapualjban történik mindez. Valami varázslatra benyúlok egy nyitott posta-szekrény félébe, és onnan vastag ezüstpénzeket veszek elő. Kacagunk a koldussal együtt a szerencsénken és megfelezzük a Mária Terézia-tallérokat. Lám, álomban is működik a tudomány: a kairói bazárban jó pénzért néha eredeti, leginkább azonban az utóbbi években, talán épp az Üllői úti hazai pénzverdében utánnyomott jókora ezüst-tallérokat lehet venni. Ezek az ezüsttallérok még a 70-es években is hivatalos fizetőeszközként voltak használatban Észak-Jemenben.
Koldus el, én az ismert boltokat, pl. a Görögöt keresem a Fuád és a Brazil utca sarkán, a bolt sehol, cigarettát szeretnék venni, át a széles és az ünnep miatt teljesen kiürült Fuádon. Ezüstpénzeimet csörgetem, a túloldalon kairói cselédlány,- ahogy a külföldiek nyeglén nevezik mindegyiket a leggyakoribb falusi lánynévről: fatma-csoport. Meghökkenésemre magyarul csivitelnek, de megértem a dolgot, mert főnökük egy erősen kirúzsozott, ugyancsak egyiptomi hacukákba öltözött nő ugyancsak magyarul beszél: hát akkor tőle tanulták a nyelvet. Cigarettát vennék, de csak valami zöld színű, tehát mentolos van, az nem kell. Visszavillamosozok (a Fuádon soha nem járt villamos) az Opera-térre, át a jól ismert Abul-Ela hídon, ahol ellenkező irányban késő éjszaka gyalog menekültem, fejemet aktatáskámmal védve a kődobáló tömeggel szemben az úgynevezett „kenyérlázadás” éjszakáján, valamikor ’78 januárjában, most csend, kiürült utcák végig a magasúton a melyik városnegyed fölött is? - nem jut eszembe az egykor nyomdáiról híres városnegyed neve, de megvan! a Buláq szűk utcái, apró, koszos házai fölött, és megvan a nyelvtanuló csoportom, izgatottak a gyerekek, köztük egy felnőtt nő is, aki mongol arcú, mongol nevet is visel, valami Musir, mondom neki, ilyen név arabul is van és kinevezem álmomban Munir Basirt (aki nem is egyiptomi, hanem iraki, Kodálynál tanult népzenét, lanton, udon játszik, jó, öreg, egykori bagdadi barátom, ha él még,) kairói költőnek. Melyik kairói költő-ismerősöm nevével keverhette az álom? Ébren soha nem jutnak eszembe vagy huszonöt év óta. Vajon rólam álmodott-e Kairóban ma éjjel valaki az újhold fényes sarlója alatt?

Egy kis építészet, egy kis darab regény



Ez a Tituszos építész-regényemből való kis részlet. Valójában építész szerettem volna lenni, gyávaságból mentem a Bölcsészkarra, biztosabb volt, hogy fölvesznek. A részlet a '70-es években játszódik, abból is kiderül, hogy Kondort még mint élő fiatal festőt emlegeti az Öreg. :)
A képek: ilyen volt gyerekkorunkban a "Marokkó-játék". A másik kép nem Tatlin-konstrukció, hanem a Kom-ombói Sobek és Horus-templom alaprajza, a krokodil és a sólyom-istené.

Titusz-részlet: (Ezt a Tituszt - bevallani is szégyen! - lassan negyven éve írom, illetve hát inkább rakosgatom. Most nyugdíjas éveimben talán elkészül végre, ha bármi valaha is késznek mondható...)

Két mottó, régről:

„Ő maga választja magát, mind, aki él”

„Ha valamit csinálni akarunk, először rontani kell!” (Mindkettő Takács Imre Angyalok vetkőzése c. kötetétből, Szépirodalmi Kiadó, 1985)

Látszott az ő házának egyik sarka is, a Kossuth tér innenső oldalán; ott állt bezsúfolva a többi szürke ház közé, kicsit frissebb szürkén, de épp elég szürkén azért, éppen csak négyemeletesen, éppen úgy, hogy el kellett keseredni rajta. Tovább ment egy kicsit az erdőben, aztán odébb kijött a fák közül, és nézte a házat, a várost megint.
_ Mit szólna az öreg Vrasics ehhez? Szép flancosan el vagyon helyezve a környezetében, mi? Harmonizál vele, és persze száz százalékosan funkcionális! Az alaprajz – hóna alatt még a táskában a tervek – már az alaprajz legyen elegáns! – mutatta egyszer az Öreg a Brandenburgi Versenyek kottáját, kiterítve a lemezekhez mellékelt fényes, nagyalakú füzetet. – Ránéz, már hallja is: szép. Ilyen legyen az épület, ilyen világos menetű a rajza! Nézze ezeket az ismétlődő ritmusú íveket, ezekkel a finom különbségekkel! Na de dolgozzunk is egy kicsit, lássuk, mibül élünk! – zárta le aztán rendszerint az Öreg, hirtelen befelé nézve egy pillantig, mintha röstelkedne, vagy messzire: át az egyszerű titkaikat előle elrejtei nem bíró falakon, s ilyenkor önironikusan bólintott: - Felhőkakukkvár…
Titusz, ha az öreg Vrasicsra gondolt, hirtelen föltoluló lelkifurdalást érzett, de rögtön utána általában olyan megnyugvást, amit csak a jogosnak érzett szülői feddés, s az után jövő, bizalomból fakadó megbocsátás okoz – szerencsésebb gyermekeknek. Titusz az Öregnek kedvenc tanítványa volt, ezt azonban természetesen soha ki nem mondta volna egyikük sem. A srácok mondogatták egymás közt a tanszéken, meg az idősebb kollégák, egykor talán maguk is az Öreg kedvencei. Na meg a lányok. Mert Vrasics nem kedvelte a lányokat: az építészetet férfiszakmának tartotta.
Titusz maga előtt látta a valójában nem is olyan Öreget / csak hatvannégy volt, mikor meghalt/ , ahogy saját maga készítette statikai Märklinjével bíbelődik. Hogy milyen bizalmas viszonyba kerültek, Titusz abból értette meg, hogy a törékeny játékot, amit az öreg persze véresen komoly szakmai elgondolásai „vázlataiul” használt, Tituszon kívül senki sem láthatta összerakva Vrasics asztalán. Mikor másokkal együtt érkezett a professzori szobába, a Märklin mindig szétsöpörve feküdt ott, mint egy halom szétdobált Marokkó-játék. Mikor erre rájött, többé ő sem beszélt a többieknek arról, milyen figyelemmel billegteti, állítgatja a sebtében összeszerelt alkalmi konstrukcióit Vrasics ide-oda; hogy egyensúlyozza ki a keze ügyébe került apró tárgyakkal, esetleg hogyan függeszt vékony spárgával valami gyufa szekérhez hasonló csigás nehezéket valamelyik szerkezeti elem végére. – Tudja maga, hogy Tatlinnak mennyi ilyen mobilja volt? Vagy hallom, a Kondor, az a jó fiatal festő milyen érdekes pálcika-repülőkkel kísérletezik! … de lássuk, miből élünk! – hallatszott aztán, miközben visszakézből lassan ledöntötte Vrasics, amit éppen fölépített.
– Felhőkakukkvár – ismétli Titusz, s nézi a város fölött oszolva emelkedő füstök laza, bizonytalan szerkezetét. - Hát eggyel több ház lett Újhelyen.