Csapody az Aranykor, ezüstkor, vackorról

Új könyvem késik, most bánatomban eszembe jut, hogy lassan három éve, hogy Csapody Miklós, hagyományból, mert első könyvemet is ő mutatta be, ezt üzente a Vackorról "kedves hallgatóinak": Utána aztán Kútvölgyi Erzsébet mondta a verseket, csodálatosan...Majd én is mondtam párat, és talán nem is rosszul, mert Kútvölgyi és a közönség apraja-nagyja lelkesen figyelt.

Kedves Hallgatóim!

Jól tudják: hallgatni arany. Verset bizonyosan. De a versek hallgatása előtt bármit is mondani nem mindig ezüst. Az efféle elő-bölcselkedés, vagy a hosszas nano-poétikai elemzés könnyen vezet oda, hogy már jó előre vackorba harapunk. Már pedig mi most itt épp erre készülünk, de majd csak a maga idejében.
Igaz, hogy az embernek mindenfélét olvasnia kell, de hogy keveset-e, vagy amennyit csak tud, az már nincs megszabva, mondja Saramago, lévén oly rövid az élet, a világ pedig oly nagyon terjengős. Másfelől meg – ezt állítja Amélie Nothomb – ott vannak a békaolvasók, „akik odáig jutnak a szofisztikában, hogy úgy olvasnak, hogy nem olvasnak. Olyanok, mint a békaemberek: átússzák a könyveket, és minden lepereg róluk.”
Vackorevés könyvátúszással? De hát lehet-e bármiféle fényhez és zamathoz csapkodva eljutni? Nem, de igen, mert szépliteratúrai extrémsportok dúlása idején tán még ez is lehetséges. Csakhogy nem értelmes, nem is lenne méltó. Tényleg rövid itt a földön a többek közt olvasásra is kiszabott időnk, ezért inkább arra figyelmezzünk, amire az Arany Jánost idéző Tokai már húsz éve vágyik: „Bárcsak a lehetlent lehetne letetni!”
Úgy látszik, a költészetben lehet.
A néha „pilótaarcú”, máskor merev csinovnyik-álarcban szavakat és verssorokat gyűjtögető költőnek sikerült. Régebben a Gellérthegyet és a Dunát, a 302-es állóhajót bámulta versbe, mostanában inkább az éledő-pusztuló kertet, közben Kavafisszal utazgat vissza Sirázba és Perszepoliszba meg Kairóba, legfőképpen persze önmagába.
Talán furcsa, de még Kairó is csak annyira életrajzi helyszín, mint Budapest, a Gellérthegy, vagy a sashalmi kert, „Mert mindig csak magamban, Möbius-körökben / utaztam: engem jártak a tájak selymes rétjei. / Vagy ott, vagy itt: csak magamban keringtem, / akármi forró partokig jutottam. / Mind az én testemnek távol országából / valók csanakjaim és hosszú késeim. / S ha jobban tudom, mit kevésbé tudtam, / csak mert ki- és belestem / másik magamnak titkos résein.”
Hogy volt-e aranykor, ezüstkor, vagy csak vágyakozás a sosem volt lehető után? Hogy a sok sietős, feszes, sőt zaklatott, mégis méla várakozás gyors tétovasága után az újabb kor miért éppen vackor? Mindez létmód vagy szójáték? Ha szójáték, mit idéz föl: a gyermekkor álomittas, Weöres Sándor-i világát, vagy csak kiszámított, túlértékelt, megkedvelt poén?
Hogy mi lehet Broccardo bal kezében, nem tudjuk meg soha. Tokai új könyvének címlapján babafigurák látszanak; a hátát mutató illető egy apró réz Dávid-figura, akit Tokai egykor a kairói bazár hulladékából lomtalanított, miként később Lábass Endre a maga kincseit a semmivel sem kevésbé rejtelmes Budapest bugyrában. Átlelkesített tárgy, egy kis parittyás ürge, de immár parittya nélkül.
Az Aranykor, ezüstkor, vackor a húsz év előtti Ideiglenes emlékművek második fele. Nem csak második könyv, nem második fél könyv, hanem a Bella Istvántól halandóság-gyakorlatoknak nevezetett művelet folytatása. Vagyis létezésmód.
Tokai ugyanis életrajzi költő, aki a múló, sík metszet-lét elillanó kis végtelenségeit életrajzi faktumok, találkozások, irodalmi portrék, anekdoták, villanások keretébe zárja. Nem úgy, mint Tolnai Ottó, aki gazdag és fölleltározott arzenálja tulajdonosaként a belső végtelent sűrű hálóként használó, milliárdnyi újabb tényt halászó gyűjtő.
Tokai másként szelektál: akikre rámutat, akiket megidéz, vállal, azok igazi irányjelzőfények; számára, mint Arany János írta: a tengernek lámpatornyai. És amit ellesve megőriz tőlük: Füst Milántól és Kassáktól, Vas Istvántól és Orbán Ottótól, Nagy Lászlótól és Takács Imrétől, Méliusz Józseftől, Nádasdy Ádámtól vagy Németh G. Bélától – mindaz nem csak irodalmi jelen, hanem éppen ő, Tokai András, aki merengve, epikus komótossággal kínálja tétován, amit meglátott és átélt.
Ez a fölidéző, mégis megszűrő közvetettség a kortársak és barátok néven nevezése ellenére is szükségképp távolságtartó. Bár nem csak a tisztelő azonosulás az, ami telíti, hanem mindig mély, emberi, ragaszkodó bensőségesség is – mondjuk ki nyugodtan, hogy a szeretet –, ámde a jelzőfény marad csak irányfény, hisz hajózni mindig egyedül kell úgyis.
Különösen, hogy Tokai olyan kor- és életrajzi költő, aki az ironikus és maróan önironikus, néha fölnőtt gyermekségével kérkedő, máskor mélységeivel ijesztő, de sohasem rálegyintő ember határozott bizonytalankodásával lel rá önmagára. Olykor úgy tűnik, hogy nem szereti, nem sokra becsüli magát, ilyenkor gyermeki esendőségeit faragná sztélékbe, dalszerű monológokba, megszerkesztett, máskor szinte ad hoc poémákba. Igaz, hogy Tokai verseiben nem kevés a véletlen elem, az esetleges, vagy tétova szóválasztás, darabosan hagyott, csiszolatlan szórend, alapkérdése mégis világos: lehet-e, tud-e még hinni bármiben is? Mert a líra nem terápia.
Válaszait néha kopár fénytelenséggel, máskor meg időtlenítő biblikussággal adja meg, a mediterraneum allegorikus fölhasználásával, szándékoltan sivár, mégis fölfénylő kései hellenizálással. Ezekben a versekben sem a bukolika, hanem az erő és a fény a fontos, az, ami az opál szürkeségen biztosan átdereng.
Legfőbb témái megszületése, és ami ebből következett: háborús örökség és történelem: „Debrecenben születni jó volt. / Meghalni milyen lesz, nem tudom.” Simor utca, Gancmávag, Kisúj, Hejőcsaba s a többi zaklatott megálló, majd a lassan megrogyó, de kibélelhetőnek gondolt béke („Játszóteret az ifjúságnak!”), vergődések és fölemelkedés. Azután „Magyart tanított. Homokviharban / tábori géppel Jancsót vetített. […] Látott napkeltét a Kheopsz tetejéről. / Kavafisz poros székébe beleült. / Volt valami titkos megbízatása / is, de már a jelszó átadásakor belesült.”
Ám ez is csak afféle vackor-ízű kesernyés verszárlat, hiszen például a Műegyetemi rapszódia éppen arról tanúskodik, hogy a Tokai-féle, széles gesztusokat kerülő bölcsesség talán mégsem csak a jelszónak van birtokában, de az üzenetet is képes átadni.
Ez az üzenet persze nem a szóló szőlő, csengő barack ritmusa, íze, tartalma. Jó, legyen hát vackor. Zuhanások, boldogságok, és a megmenekítő, ám keserves aprómunka: maga a költészet: „követtem mégiscsak a részem, / tűrtem belőle egy darabot.”
Tokai András azt mondja, ismét Kavafiszt idézve: „Álarcban élünk, sorompók között’”. / És nincs a verseknek csattanója.”



Tokai András Aranykor, ezüstkor, vackor c. verseskönyvének bemutatója, 2006. december 16. Magyar Írók Szövetsége.