Két legkisebb unokám meg a legnagyobb fiam

Két legkisebb unokám: Vivien és Kartal, meg legnagyobb fiacskám, Mátyás.

Boldog Új Évet mindenkinek!

Különleges bor: Amerikából hozta nekem Fodor Zsolt barátom.

Nagy üveg bor, kicsi vízzel. Egészségetekre!

Ámde hol vannak már a tavalyi vagy tavalyelőtti borok, fodrok, abroszok? Legföljebb a tavalyelőtti hólapát és az idei hó...

Újévi érzékcsalódás

Nemtők és szirének jönnek? - Rosszul képzeled.
Mentősziréna jelzi az újévkezdetet.

Titusz napja van (részlet készülő: Titusz, a Jófiú - egy megíratlan regény regénye c. prózámból)

Mese a japán fegyverletétel hírének örömében elfelejtett Durexről

Járkálnak köztünk ma is még sokan, akiknek orosz ( vagy tatár vagy kirgiz, vagy csecsen vagy azerbajdzsáni) katona volt az apja. Tituszunknak, véletlenül ír származású amerikai katona lett az apukája. Most mondjátok meg őszintén, melyik a rosszabb?

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy árvalegény. Különös volt neki az élete. Olyan ferdés, meg mismásos, meg érted. Nem nagyon volt különben szomorú, mármint az árvalegény, mer’ – ő se tudta akkoriban, meg én is csak mostanában jövök rá erre – olyanok ezek az árvalegények, hogy.

            Mondjuk körülbelül akkor meg ott vette az árvalegény a kezdetét, amikor az amerikai fiatalok, akik új, de azért mégis büdös katonaruhákban át lettek küldve a tengereken, és harcoltak is meg nem is, egy Wagner-zenétől a katonaruhánál is büdösebb helyen, nem messze Bayreuth városától, baromi heppik lettek. Szeptember valahány, forró koraősz.

            Mer ám ezeket az amcsi fiúkat, akik fegyverbajtársaikat, a ruszkikat szerették is egy kicsikét meg nem is, a szovjet májuskilenc egyáltalán nem érdekelte. Ők már akkoriban a másik világhatalmak voltak, azzal a különbséggel, hogy volt vécépapírjuk, teherautókon utánuk szállított, központilag vasalt kimenőruhájuk, meg hát kotonjuk is. Durexnek hívták ezt a kotont, mert ha el nem felejtették, tartós volt nagyon.

            Na, pont ez a Durex.

            Annak az amerikai katonagyereknek, aki – mondjuk – egy philadelphiai lámpagyárból érkezett át az Óperenciáson, ebbe a büdös, vadkeleti tájba, ahol vérszomjas német katonák helyett csak megrettent és alázatos német civileket és rengeteg, egyáltalán nem németül, hanem mindenféle elvetemült nyelveken jajgató menekültet, dípít* talált, Lefty-nek, mert így hívta mindenki balkezességéről, nagyon hamar elege lett az egészből.

            De meglett váratlanul a japán kapituláció. A fucking japcsik elkezdtek végre rendesen hajlongani MacArthur tábornok előtt a Missouri anyahajón.

            És Lefty kijött a raktárbarakk melletti szobájából.

            Semmit sem tett bele a zsebébe; az egész high-school, a kereskedelmi college, Daddy, Mummy minden figyelmeztetése el lett felejtve. Igaz, azért a lábát, illetőleg az újdonat új Johnson bakancsát idejövet beletörölgette rendesen: a jobbat a bal, a balt a jobb nadrágszárába, hátul, közép-vádlitájon.

            Lefty Zuzsához rohant, fegyverletéve, boldogan.

            Zsuzsa.

            Zsuzsa nem figyelt akkor a rádióra, nem tudta, mitől vannak mind annyira oda az amerikai fiúk. Ő konzerveket szortírozott, és fáradt is volt már a rakodáson kívül az aznapi sokadik, tört angol nyelven történő tolmácsolástól.

            Jobban örült volna Zsuzsa, gondolom, ha valaki magyarul udvarol neki, de itt nem voltak magyar fiúk.

            Lefty Zsuzsához ért, és lihegve azt mondja neki: – Kezicsókolom.

            Ez az egy, ez nem volt rossz Leftyben, hogy ezt, ráadásul ilyen elegánsan, magázva, addigra meg bírta tanulni magyarul.

            Zsuzsa ehhez az egyhez nyilván ragaszkodott…

*D.P. = displaced person: hontalan személy

           

Írásaim Garamszegi Titusz blogjában

http://garamszegi.blogspot.com/p/tokai-andras-irasai.html

Régóta ( túl rég óta) íródó Titusz-regényem mottója

Ezzel kívánok az erre hajózóknak szép Karácsonyt:
.

.

Titusz sztéléje

(Pál apostol Tituszhoz írott levelének Károli Gáspár által adott 

múlhatatlan gyönyörűségű fordítása nyomán...)

                                      

MERT SZÜKSÉG FEDDHETETLENNEK LENNI,

NEM VAKMERŐNEK, NEM HARAGOSNAK,

NEM RÉSZEGESNEK, NEM VEREKEDŐNEK,

NEM NYERESÉG UNDOKUL KÍVÁNÓJÁNAK.

HANEM GAZDÁLKODÓNAK,

JÓKNAK SZERETŐJÖKNEK,

MÉRTÉKLETESNEK, IGAZNAK,

MAGA TÜRTETŐNEK.

VALÁNK RÉGENTEN MI IS BOLONDOK,

HITETLENEK, TÉVELYGŐK,

KÜLÖNB-KÜLÖNB KÍVÁNSÁGOKNAK ÉS GYÖNYÖRŰSÉGEKNEK SZOLGÁIK,

GONOSZSÁGBAN ÉS IRIGYSÉGBEN ÉLŐK, GYŰLÖLSÉGESEK ÉS EGYMÁSNAK GYŰLÖLŐI.

DE MINEKUTÁNA….

Költők Karácsonya. Vigasztalás és reconciliation

Tegnap az Írószövetség "Költők Karácsonya" rendezvényén elmondtam életem egyik legrövidebb versét.
.

Esővígasztaló


.
Eső, te kis esőcske,
mit szemerkedel?
Hisz oly könnyű vagy,
hogy e bódulat-
ban nem is esel;
           - e m e l k e d e l.

                       

.
Nagy tapsot kaptam. Úgy látszik szükségünk van vigaszra.Az asztalnál: Alföldy Jenő, Czigány György, Turczi Isván. Baloldalt háttal dupla kabátban üldögél Kabdebó Lóránt.
Vigasztalásról jut eszembe. A Blogger profilom angol változatába régebben ezt találtam írni: Hungarian poet, writer, meditating on passing time and reconciliation.- Igaz, ez utóbbi szó inkább (ki)engesztelődést jelent. No arra még nagyobb szükségünk volna. Szép Karácsonyt mindenkinek!