Kimenési tilalom

Kimenési tilalom

(’56-os kegyelet, 50 év után, az első őszi teliholdkor)

Olvasom az újságban, hogy Párizsban az indiaiak első őszi holdtöltekor … ünnepet ülnek. Én ezen a teliholdas, szokatlanul meleg szeptemberi hajnalon egy bátortalan sün társaságában ülöm meg az ötvenéves évforduló kegyeleti ünnepét.

A sünön, amelyik a kerti csap mellett jöttömre mozdulatlan meglapul- sötét kis gombóca kettős árnyékban, a kisház mögül dél-nyugatról rávetődő, szokatlanul alacsonyan járó éles telihold reflektorfényében, és az éppen szemből, az erős utcai lámpa sugarában- a sünön és rajtam kívül csak a vasárnaponként ebéd után hegedülő ukrán albérlő van ébren, - átdereng lámpája fénye valami ócska piros, elhúzott függönyön.

Régóta készülök erre a kegyeleti évfordulóra, sok évfordulót meg is ültem ugyan, sokáig meg is volt Anyu varródobozában a kis pléh Kossuth-címer… Most csak egy kivakult, (fakult akart lenni, de hagyom így: kivakult, fehéresre vásott, de „originál” 56-os műanyag címerecskénk van a nyakkendők mellett más jelvényekkel együtt: Iszfaháni Műszaki Egyetem, 2000-es Sydney olimpia, stb., ezt a kitűzőt, tűje rozsdás, a feleségem apja őrizte meg, ezt visszük Krakkóba, a jóbarátok 56-os kiállítására.

A nyáron már két kis dolgot is elkezdtem írni októberi „fekvésben”, egy kockás füzetbe „Ragyogás” címmel azt a meleg puskaropogásos késő délutánt, ahogy tíz évesen a Ganz gyárral szembeni harmadik emeleti sarok-teraszról voltam távoli fültanúja a Rádiónál, Nemzeti Múzeumnál zajló lövöldözésnek, s ahogy láttuk a Múzeum kigyulladt tetejének füstjét, hallottuk a szirénázó tűzoltóautókat. Abban benne volt minden 56-os ámulatom és áhítatom. Ám írtam egy kis tízsorost is a Holminak, Óradalom címmel, amiben benne volt sok kiábrándulásom a hamis és túlzásba vitt 56-ozásról. A teliholdról, amit most ámulva figyelek, egyik írásban se volt szó, s talán arról se, hogy Kicsi nagyanyánk 56 nyarán mennyit nézte, figyelte a vöröslő Marsot, mondogatva, hogy túl vörös a Mars, gyerekek, megint háború lesz…Idén nem feltűnően vörös a Mars, itt legalábbis nem lesz háború. Szóval teliholdról egyikben se volt szó, pedig, ahogy számolom, október végére ismét telihold lesz.

A gyerekkori visszaemlékezéshez elővettem a műegyetemi 14 pontot és – visszavetítve- végig-glosszáztam Kicsink szarkasztikus megjegyzéseivel. Mintha a véletlen, vagy a párizsi hinduk istene dolgozna a háttérben, új parányi dolgozószobám („rendelőm”) berendezésekor, mindenféle régóta gyűlő és kallódó papírjaim kupacainak bekazlazásakor az Irodalmi Újság ’56 november 2-diki számának (véletlenül ugyancsak Párizsban készült) utánnyomása is előkerült, amiből sok mindent megtanultam 56 októberéről, pl. hogy Hubay Miklós forradalmi hevületében vért adni indult a Gellérthegy tövében. (még pár hónapja láttam a 90 éves Hubayt az Astoria-aluljárónál, nagyon öreg, csoszogós, de a szeme változatlan gyönyörű kék.)

Most megnézem riadt sünömet, akinek fölbukkanása különben várható volt: a kerti teraszra végre kiterített műfüvön, ami hónapokig ideiglenes padlószőnyegül szolgált a csak mostanra föl-szalagparkettáztatott új nappali szobánkban - nos ezen a műfüvön már tegnap éjjel kaparászást hallottam, majd reggel kisbaba-ujjnyi, mindkét végén hegyes ürülékeket találtam; előre letette névjegyét a sün, első vizit, majd jött is, íme még egyszer , hosszabb látogatásra.

Ám, hogy húsz percre békén hagytam, eltűnt, és eltűntek a hold hosszú árnyékai is, szinte teljesen lement a sűrű lombok közé, az ukrán is eloltotta a villanyt, rásötétedett ismét a hajnali ünnepségre.

Még a biciklis újságos sem érkezett meg, jön persze majd fél öt körül, idegesen csaholva jelzik majd a szomszéd kutyák. A mi öröklött kutyánk elpusztult, csak kiszáradt nyakörve és póráza hintázik a lebontott fészer egyik megmaradt oszlopán a hajnali szélben.

Most még csönd van, nagy csönd, ahogy nagy, fojtott csönd volt 56 októberének emléke körül is olyan sokáig, bár valami monoton mindennapi szükségből zajlott az élet, megindultak újból és kattogva jártak a vonatok, ahogy most is hallom az első szolgálati HÉV-et kattogni a Kerepesi útról, amit valami furcsa okból egy szakaszán Veres Péter útnak hívnak. (Mintha Veres Péter hallgatott volna 56-ban. ( Igaztalan voltam Péter bácsival: nem hallgatott, beszélt pl. október 23-án a Március 15-dike téren.) Pedig még a rég halott Petőfi is megszólalt, az ő versével: „ismét magyar lett a magyar”… indították a november 2-diki Irodalmi Újságot.

-„Negyvennyolcas mellényt hordok, de ötvenhatos a sapkám” –találtam ki pár éve, talán a negyvenedik évfordulón, igen 56 nem csak az ismét elővett Kossuth-címerrel - aminek mása szégyenünkre csak Szlovákiában lett állami jelvény-, a tizenvalahány ponttal, vastagon 1848-ból táplálkozott.

És igen, fájdalom, és keserű tanulság, bizony 19-ből is táplálkozott, és nem Károlyiék 18-ából, és jó, a ruszkiktól meg akart szabadulni, de a kommunizmustól nem, azt csak reformálni akarta: jobb elvtársakat akart a rossz elvtársak helyett.

Az Irodalmi Újság véletlenül előkerült fakszimiléjén kívül egy Gyurkó László sorozatszerkesztésében szorgalmas hölgyek által gyűjtött, 1989-ben megjelent 56-os rádió-hír és cikkgyűjteményt is előveszek.

Az Irodalmi Újságban Petőfién kívül ott vannak mind a nagy nevek: az első oldalon Németh László és Déry, az utolsón Tamási Áron Magyar fohásza, amit aztán a rádió is sugároz. Belül Illyés : Egy mondat a zsarnokságról, fölötte Füst Milán, aki az elesett hősöket siratja „Thukydidész modorában”, ott Szabó Lőrinc és még Kassák is a Diktátorral, a Sztalin-szobor ledöntéséről. És persze ott vannak más,  akkor ismert és forgalomban levő, azóta elfeledett nevek. Sok Petőfi- és sok Vörösmarty-idézet, és sok korabeli maszlag. Pálóczi Horváth György pl. ilyen szabadnépes fogalmazású mondattal lelkendezik: „ Mellénk állt a Nyugat és Kelet. Amerika éppúgy hitet tett ügyünk mellett, mint a hatalmas Kína és India.” Istenem! Már előre hallom ezt a fekvést újból szárazon és fellengzősen csattogni a néhány hét múlva kezdődő megemlékezéseken.

A cikkgyűjteményt majdnem sikerült végigolvasnom minden siralmas következetlenségével, Nagy Imre mentegetőzéseivel, hogy még nem volt miniszterelnök, mikor csúnya bácsik az oroszokat behívták, Kádár keménykedésével, kinevezésekkel, húszon fölüli számú miniszterrel, akik közt ott van Lukács, amit tudtam, Bognár József ( amit nem) de nincs ott Bibó , hogy lett mégis utolsó a kormánytagok közül, aki a Parlamentben még az oroszok behatolásakor is gépelte és mikrofonba mondta sokat emlegetett jajszavait?

Aztán elvitték a vastag könyvet a gyerekek ötvenhatos iskolai kiállításra; nekem emlékül pár zavaros adat maradt: a rádiófelhívások a statáriumról, a  folyamatosan közelgő, már csak pár perc múlva esedékes időpontokról, amire le kell tenni a fegyvert, ezeknek az időpontoknak a folyamatos megújításáról, délután 2-ig, este 6-ig, másnap délig, satöbbi, és amire tízéves fejemmel nem emlékeztem, csak most észlelem: kimenési tilalomról este 6-tól reggel 6-ig.

(Bejrútban, már fiatalemberként átéltem magam is curfew-t, kimenési tilalmat. Ott pékek, hentesek, orvosok és turisták számára nem volt kötelező, de mi azért a szállodánkban, a Saint George’s-ban lapultunk. Levesnél elhúztak a parton előttünk a teherautók a palesztinok ellen harcba induló kormánykatonákkal, a bifsztek alatt nagy fegyverropogást hallottunk, a desszert közben már visszafelé jöttek a teherautók, rajtuk a stócokba rakott, halott katonákkal.)