Takács Imre

 Két igen különböző vérmérsékletű és világlátású, ám egyaránt kiváló ember indított el a költészet rögös útjain: Vas István és Takács Imre. Most Imrére emlékezem ezzel a régi versemmel, amelyből talán az is látszik, hogy Tőle miket lehetett tanulni:

Felirat hozzá

A kettéhasított kentaur

                                                     (Takács Imre emlékének ajánlom)

Hocc, hocc kentaur,

Tartalom úr, forma úr!

Hun a fejed, hun a farod?

Ja, de nagyon illegeted,

Jaj, de rázod a valagod.

Nem hisz neked senki se,

Fából vaskarika, te!

No, nyerítesz, vagy beszélsz?

Ha ember vagy, mért nem félsz?

Ha meg ló vagy, mért nem rúgsz?

Nimfa nincsen, Pán halott,

Jobb lesz, hogyha fölfordulsz.

Hocc, hocc kentaur,

Te kurafi, te gyaur!

Jártunk együtt sok csatában,

Víg bordélyban, bús kocsmában,

Én sebződtem, én fizettem,

Te ficsúr!

Hocc, hocc, gyeride,

Ma megtudod, ki az úr!

Habosra nyargallak, véresre.

Levetsz, vagy lerogysz a térdedre,

Megtanítlak magyarul!

Meg van réges-régen írva,

Mondd röhögve, vagy mondd sírva:

Nincs mentség a kétségre,

Nincs igazság kétféle.

Lónak való gödörbe

Lököm ember-koporsód.

Sírodat sírva taposom

(hazudjunk még egy utolsót):

jó volt minden, ahogy volt,

s úgy is marad örökre.