Hogyan is lettem költő, ha lettem...?

Talán ettől a Buda Ferenc-verstől, amit áldott emlékezetű Madas Lászlóné magyar tanárunk adott a kezembe harmadikos korunkban, a Tisztviselő-telepi Széchenyi Gimnáziumban:

„Szegénység, csüngő vállú fűzfa

te gyümölcsöt sohasem

adó ínség-fa, idenőttél

fölibém szikkadt árnyékoddal

bütykös csonkjaidba fogózom

lehajtom szegetlen homlokomat

előtted, alázat és harag

szigorú, öreg fája, hiszen

pocos-szájú gyerekkoromban

oltalmas, nehéz ágaidon

kapaszkodtam föl első ízben

a tyúkpiszkos, kopasz udvarból

a bökős-szemű csillagokig,

az ég zuhanó gerendáit,

a fütykös szeleket markoltam

pucér tenyérrel, rajtad lelte

lábam is egyensúlyát, szakadt

ingemet lombod betakarta

s összekuporgatott kincseimet

te-vessződből fonott kosárban

őrzöm halálig.”
.
Képek: Open Reading a Bajza utcában. Vendég Buda Ferenc, az ő vendége Lázár Balázs, házigazda: Turczi István. Buda gyönyörű, mai okosságokkal fűszerezett '56-os ciklusát olvasta föl az áprilisi Forrásból, Balázs filozofikus költeményeit, én meg - mert a közönség is olvashat föl verseket - elmondtam a Csintamánit.
.

De tudjátok-e egyáltalán, mi a csintamáni?: "nyolcszögű drágakő, belőle kicsapó ötszögű lángjával.; télen melegít, nyáron hűsít. Ahol megvan, ott nincs sem betegség, sem halál... (Ligeti Lajos: Sárga istenek, sárga emberek)

Csintamáni

Lenne egy csintamánim, Istenem,

mi télen melegít, nyáron meg hűsít,

hordanám egy vékony láncon keblemen.

Csintamáni, csintamáni...

hiába, nincsen ilyen kincsem, Istenem.

Ha mégis lenne csintamánim, Istenem,

a terekre vinném tenyeremen,

a metrópadokhoz vinném,

a lépcsőzugokba,

a Ferenciek terére a sebes lábúakhoz,

a Lánchíd közepére a földig hajlongó ukrán koldusasszonyhoz.

De jaj, megtudnák mind a hajléktalanok,

hogy valakinek van egy ilyen csintamicsodája,

összeverekednének érte,

engem a metró alá löknének miatta,

a nyolcszögletű csodakő meg,

mind az öt kicsapó lángjával együtt

elgurulna és elveszne

a nagy civakodásban.