Tokai András netnaplója: 2015

Elkezdtem egy e-bookot .
Izelítől:

Tokai András

Az „ádeni carcinóma”

Egy mindvégig optimista és leleményes rákbeteg tanulságos története

Mottó: „Uram, Ön nem ebben a betegségben fog meghalni majd úgy 10-15 év múlva:” (Csodadoktor)

Ezt mondta a bűbájos modorú belgyógyász professzor, de mielőtt az ő bűbájos modorának és bölcs biztatásának taglalására térnék, el kell árulnom az olvasónak, hogy a könyvecske ötlete nem tőlem, hanem drága nejem előző házasságából származó lányától, F-től származik. Baj lesz ezekkel az F-ekkel, ugyanis nejem is F; mindegy, az összes F-eket imádom. F1-gyel, nejemmel jó húsz év óta vagyunk házasok, ám mivel találkozásunkkor mindketten eléggé benne jártunk a korban, nem vállaltunk közös gyermeket, ám a bő két évtized alatt, mióta házasok vagyunk, tizenegy unokánk és mivel immár a lányai családjában is családtagnak számítok, mondhatom többes számban: még egy dédunokánk is született.

Nekem előző házasságokból három, F1-nek két gyereke van, így jön össze a sok unoka, hogy F2, a kis e-könyv ötletgazdája, a családban „első számú társam a humorban”, a víg kedélyű és szépséges F2 egymaga hat gyermeket hozott világra. Azért az én három „saját” gyerekem, akik immár szintén a nagycsalád tagjai, nos, ők sem maradnak le teljesen, hiába van F1-nek kilenc unokája, hármuktól nekem is összejött azért öt; a legnagyobb már lassan 18 éves. Ő majd D1-ként szerepel, mert D2 a fiatal és zseniális, ám rettentően elfoglalt

onko-radiológusom elnevezése, mivel azonos keresztnevet visel legnagyobb fiú-unokámmal.

A rákbetegség az egész családot érinti, óvatosan a baj családi meghatározásával!

Én például azzal kezdtem, no mikor úgy féléves tétova tapogatózás, teljesen fölösleges, sőt káros diéták, az SZTK-vizsgálatokra való hosszas és idegtépő várakozás után egyáltalán kiderült, hogy valószínűleg vastagbél rákom van, hogy tilalmat rendeltem el a „rák” szóra. Mit ijesztgessük egymást és az értetlen kis unokákat, azzal, hogy a nagypapa rákos? Hazudni persze nem szabad, de tréfálkozni mindig lehet. 20015 tavaszán, mikor megtudtam, hogy valójában adeno-carcinomám van, méghozzá csúnya helyen, egészen a végbél közelében, épp kitört a jemeni háború: a hírekben folyton Szanaát és Ádent emlegették, én meg botcsinálta arabistaként eleget jártam arra fiatalabb életemben, kitaláltam, hogy ádeni karcinómám van, egy betegség, amit valószínűleg még Jemenben szedtem össze.

Valami a szerzőről

Szerző a hetvenedik évében jár, és alapjában véve lírai költő. Ez a betegség legalább annyira általános Magyarországon, mint a rákbetegség. Egyszer Robert Graves, maga is lírai költő azt találta mondani egy budapesti könyvnapon a Vörösmarty téren, hogy úgy tűnik Wales-en kívül ebből az emberfajtából, azaz költőből csak Magyarországon esik egy négyzetmérföldre több mint bárhol máshol. Mivel lírai költészetből emiatt természetesen nem lehet megélni, Szerző előbb tanárkodott, majd nemzetközi szakértőnek állt különféle hivatalokba, majd 2006-ban nyugdíjba ment. Azóta kizárólag drága nejének, F1-nek, családjának, barátainak és az irodalomnak él. Literás netnaplójában ezt így fogalmazta meg:” Igyekszem ismeretlen költőből ismeretlen prózaíróvá izmosítani magamat. „Két verseskönyvét lehet olvasni a MEK-en. Prózái a Holmiban, Ezredvégben, a győri Műhelyben jelentek meg. Alaposabb életrajzát a londoni olimpia évében ugyanennél A Hónap Könyve Kiadónál megjelent, előző e-bookja, a „Találkozunk minden olimpiai évben” című e-könyv Fülszövegében olvashatják. Ez szintén megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtár gyűjteményében.

Valami az olvasókról

Az olvasó újabb irodalom-elméletek szerint fontosabb, mint maga a szerzemény, avagy persze a szerző. Könyvek nincsenek, csak „olvasatok” vannak. Megjegyzem: rák sincs, csak egyes ádeni carcinómák vannak.) Ezért a szerző, mivel az olvasó ennyire fontos és igényes teremtmény, aki ugyebár magának alkotja meg az olvasnivalót, az Olvasókra bízza az alkotás folyamatát: tessék nekilátni. Talán olyan olvasóra akad a könyvecske, aki maga találkozik épp a saját ádeni rákfenéjével, de könyörgöm: ne hívja ráknak.

Legyen: fáj a hátam, mellem, Apukának, Anyukának, Öcsinek, Nagypapának beteg a hasikája: találjon egy, lehetőleg kicsit vicces álnevet a bajra.

Azt persze senki se szereti, ha tanácsokat osztogatnak neki. Úgyhogy Olvasó! – tégy, amit akarsz ezzel a beszámolóval.

Mikor végre kiderül, mi a baj

Milyen különös! Az átlagember, talán az Átlag Olvasó (meg ne sértődj, mindenki „egyedüli példány”, ahogy Kosztolányitól tudjuk), szóval mi legtöbben a legenyhébb szívpanaszok esetén infarktusra, bármiféle rejtélyes fájdalom vagy külső tünet esetén folyton rákra gyanakszunk, aztán mikor ránk talál az „ádeni”, fél évig, tovább, eszünkbe se jut esetleges rákra gyanakodni. Az én átlagos esetem csípőtáji fájdalmakkal és székrekedéssel kezdődött. Mindenre gyanakodtunk a segítőkész körzeti orvossal együtt: a csípőforgó kopásától kezdve a mellesleg kellemetlen következményként bekövetkezett aranyérig, és mint később kiderült, teljesen fölöslegesen, sőt károsan, a körzeti orvos szigorú diétára fogott. Egy teljes fél év telt el, fájdalmakkal, jórészt fölösleges vizsgálatokkal, míg, az SZTK lassú előjegyzéseit megelégelve el nem mentünk egy fizetős egészségközpontba, ahol egy – mellesleg főállásban az egyik vezető rák-kórházban dolgozó gasztro-enterológus (igen, így hívják mostanában a belgyógyászokat!) ki nem tapogatott valamit a hasamnál, ami szerinte nagyon valószínűen vastagbél-rák. A borsos számla kifizetése után azonnali béltükrözést ajánlott. Ezt csak a vak szerencse segítségével – hisz az SZTK ismét több hónapos előjegyzéssel kerített volna sorra – sikerült tényleg szinte azonnal nyélbe (illetve bélbe) ütni.

Jó, ha az embernek vannak barátai, segítőkész rokonsága és figyelmes szomszédai

Akiknek a tanácsai és ötletei persze néha tévutakra vezetnek. Így kapott egy gasztro-enterológusnak vélt derék immunológus tévedésből egy hatalmas üveg drága viszkit…, de kár érte, s így került ádenisünk (ugye a rák szót nem is használjuk) ugyancsak tévedésből a műtétutáni időszakban egy olyan „rehabilitációs belgyógyászatra”, ahol a rehabilitáció, pl. a nyugodt alvás teljesen lehetetlen volt, mert a szomszéd épületben diszkóztak minden éjszaka…

Ám a segítőkészség révén csodák is adódnak. Ha az ember, akivel a baj megesett, elég sok emberrel tart kapcsolatot, sokan közülük különféle orvosokat és gyógymódokat ajánlanak. Szerzőnek irtózatos mázlija volt: a közvetlen szomszédasszony azt kérdi: _ Mért nem megy el az én belgyógyászomhoz az X.Y. intézménybe? Sőt, már másnapra megszervez egy vizitet a csodadoktorhoz, CsD1-hez, akiről ő csak annyit tud, hogy finom ember és tekintélyes pozícióba került az alatt a harminc év alatt, mióta őt fiatalabb korában rendszeresen kezelni kezdte.

A Csodadoktor intézményében egy hét alatt lezavarják, amit az SzTK és a háziorvos hosszú hónapok alatt nem volt képes elintézni. Máig sem értem, hogy honnan ezek az aránytalanságok. Tanulságként annyit tudok levonni: ne törődjünk bele, ha hónapokat akarnak váratni egy-egy szükséges béltükrözéssel, CT-vel, hasi ultrahanggal; egyáltalán azzal, hogy megtudjuk, végül mi is a bajunk. Panaszkodjunk, kíváncsiskodjunk, és ha szükséges és elkerülhetetlen, menjünk el egy-egy fizetős egészségügyi intézménybe.