Tegnap itt volt Panni unokám. Fürdött is, motorozott, homokozott is, de leginkább mégis a fára mászás érdekelte. Nem csoda: én egész gyerekkoromat vagy a harmadik emeleti erkély, vagy az udvarban az annál is magasabbra nyúló fákról történő szemlélődéssel töltöttem, mint alábbi kis írásomból is kiderül, ami talán benne lesz a Hapax legómena- Úton a próza felé c. talán lassan mégiscsak megjelenő új kötetemben. Ez persze csak részlet. Azt a fára mászós hermeneutikáját a görög szavaknak!
/.../A szokatlanul meleg október-végi délutánon még lehetett a szokásos nyári elfoglaltságokat űzni. A Jófiú a szakadós pántú, a nyáron tucatszor újra-suszterolt szandál helyett már az új iskolaévre kapott keménytalpú félcipőben mászott fölfelé az egyik, majdnem az ötödikig nyúló hatalmas fára a lassan, ropogva hulló őszi levelek ellenében egészen a harmadik elágazásig.
Innen már egészen a Rezső téri templomig lehetett látni, a Tisztviselőtelep földszintes, vagy legfeljebb egyemeletes házai fölött, és már a kertes házak fölé magasló nagyobb fák lombjai sem akadályozták a kilátást. Balra ott volt a Népliget, titkokkal tele. Ha csapatostól kimerészkedtek, a próbavágányon ott suhantak föl-alá az ezüstszínűre festett argentin és egyiptomi motorvonatok, ott láthatták a hullámvasút óriási, roskadozó faállványzatát, meg a bokrokba igyekvő párokat. A „Lizsé” elhagyatottabb részein lehetett keresgélni géppuskatöltényeket, amiket aztán elrejtett az ember a nagy ház udvarán a fal alatt köröskörül futó keramitjárda alá készített dugihelyén gyufásdobozok, nyílhegyek, rozsdásodó zsebkések, sztaniolba csomagolt csikkek meg a többi kincsei közé.
A Jófiú most azonban visszafordult a Ház felé és az egyik lakásban, ahová innen jól be lehetett látni, az énektanár, Konkoly tanár úr járkált színpadiasan, egyik kezével óriási hasát cipelve, a másikkal a szíve fölött, és egy áriát énekelt olaszul. A Jófiú félt a Konkolytól, mert jó tanuló volt ugyan, de az ének és a torna nem ment neki. Igaziból ez a fáramászás is, minden titkos érdekessége és élménye ellenére kész gyötrelem és szívszorongás.
„A part aa-latt, a part aa-latt/ Há-rom varjú kaszál, há-rom varjú kaszál” – ez volt az a népdal, amit a Konkoly kérdezett tőle feleléskor, és amire egyest kapott. Tíz évesen még nem mutálnak a fiúk, de ilyen lesz majd a mutálás: tudod, hogy mit szeretnél kibocsátani a torkodon, de nem az jön ki belőle. Aki tud énekelni, sőt aki, mint apja, nem érti, hoyg valaki miért nem tud énekelni, és az Énekeskönyv az általános iskolák IV. osztálya számára című, sötétkék, indigó-kék bekötő-papírba előírásszerűen bekötött vékony füzet alsó részére bökdösve hosszú, bármilyen hangszer megszólaltatására alkalmas ujjaival hiába mutatja a Jófiúnak a hangjegyeket, majd magyarázatul a szöveget is: A part a-latt! Az „a” följebb van itt, nem hallod?
Aki az éneklés örömében majd csak később, fiatal felnőttkora zaklatott éveiben fog váratlan kegyelemként részesülni, elszorult torkában azóta is őrzi ezt a kiejthetetlen „a”-t, ezt az eltalálhatatlan magasságban rejtező rezgést, ami olyan természetes Konkoly tanár úrnak is, meg az apjának, Tokai Károly főmérnök elvtársnak is...
