„Non-fiction” egy, a legkisebb elismerésért mindenre kapható, érzékeny lélek sodródásairól; némi őslény-kutatás az egykori KKI és annak kairói fiókja kapcsán, az anya halálának és a gyerekek születésének viszontagságai közben, s majd kiderül még, hogy mi minden furcsaság és ámulat: illatos Nílus-parti éjszakákról, sirályvijjogásos alexandriai és porviharos thébai nappalokról. Mikor? A hosszú huszadik század örökké tartónak induló negyedik negyedében, ami egy váratlan roppanással, sok ilyen KKI-hoz hasonló masztodont maga alá temetve, már jó tíz évvel a 89/91-es rendszerváltás előtt, úgy 1980 körül omladozni kezd, és furcsa véget ér.
„Vagy húsa nem is, csak csontjai valának?
Bűzhödt tetemeit most, hogy kiássuk
Tévedéseink nagy dinoszauruszának…”
/szerénytelen idézet saját Alaqulásom c. versemből/
A Kheopsznak ( ami e képen a háttérben látható, s a valóságban az előtérben levő Kefrén piramisnál jóval magasabb) ,érdekes a teteje, van rajta egy legalább 8x vagy 10x 10 méteres, szinte teljesen lapos, lekopott kis plató, ahonnan vagy leestek, vagy elhordták a köveket, akár húsz ember is elálldogálhat kényelmesen. Sok név van bevésve, mintha egy Byront láttam volna, de egy jó mély Batthyány véset biztosan volt ott. Lefele rossz jönni, mert az egyes kövek kb. a melledig érnek, és csak 20-25 centire állnak ki egymástól, ezért veszélyes és fárasztó ereszkedni. Manapság nem is nagyon engedik, de a hetvenes években elég volt egy akkor kb. 30 Ft értékű egyfontost dugni a Mannlicherrel őrködő katonának, aki ettől készségesen félrenézett, mikor mászni kezdtél. Az alsó 50-60 méteren még rendes járható lépcső van kitaposva, később nehezedik a mászás a kb 140x140x140 centi méretű köveken.
Különben nem is az a legnagyobb panoráma, ami a Kheopsz csúcsáról kínálkozik, hanem a Nílus másik oldalán az egykor híres, mára a szmog miatt használhatatlan Heluáni Csillagvizsgáló majdnem Gellérthegynyi dombjáról, ahonnan Észak felé a Kheopsz és két társa, szemben a (magyarok építette) ronda, de hosszú heluáni híd másik oldalán a szakkarai lépcsős piramis, dél felé meg sorba még vagy tíz másik: a Hajlított, a dahsúri, s még egyéb, a fejemben már elhomályosult nevű piramis egyszerre tárul az ember szeme elé. Magára a Kheopszra és két társára pedig a Kairó keleti, a Szuezi-csatorna felé eső oldalán, a Nílus vájta széles, több kilométeres árok fölé magasló Moqattam-hegyről esik a legjobb kilátás. Ezt magam is csak később, a nyolcvanas években tapasztalhattam meg, mert a hetvenesekben az egész Moqattam-magaslat zárt katonai terület volt még. Innen még Szaladin Citadellájára, az arab Kairó legkiemelkedőbb pontjára is lefelé lehet tekinteni. A távolban, a folyam túloldalán ugyancsak platón emelkedő hármak: görög nevükön a Kheopsz, a Kefren és Mükerinosz, ó-egyiptomi nevükön a Hufu, Hafré és Menkauré fáraók piramisai szédítő látvány, különösen naplementekor vagy holdfényban. Ám – amit kevés turista lát meg – a Moqattamról lenézve, közvetlenül alattad talán még szédítőbbek azok a kőbányák és gigantikus gödrök, amelyekből a piramisokhoz elhordott tömérdek kő hiányzik! S ahová mióta világváros lett al-Qáhira, közel húszmillió ember szemetét hordja máig- vagy legalábbis a nyolcvanas évek közepéig még biztosan – hajnalonta az a sok ezer szamaras kordé, amelyeknek lassú menete a várostól több kilométer hosszan kanyarog,- hogy Egyiptom történetéből a rómaiakat se feledjük- a Trajanus ? császár idejében épített aquaeductus maradékai mentén… Itt a Moqattamon egy fél napig igazi kairói taxisofőr voltam, amiről az alábbi fénykép készült, mesém valódiságát bizonyítandó:
