Tokai Kartal 1 éves. Isten éltesse sokáig!

Kartal unokám, akiről legutóbb július 21-i bejegyzésemben láthattok képeket, ma egyéves lett.
Isten éltesse sokáig. Apukája, Miki fiam szerint nemcsak hogy jár, de felnőtt módra váltott lábbal közlekedik a lépcsőn, aminek persze megvannak a veszélyei is. Sok szót tud már, s leghangosabban épp saját nevét szokta hajtogatni.

Na, majd meghallgatjuk ezt a mutatványt személyesen is a napokban Kartal lakóhelyén, PilisSzentlászlón. Addig, nosztalgiából egy kép az apukájáról, Mikiről, (és rólam, kairói nappalinkban) mikor hozzávetőleg ennyi idős volt, én meg pont feleannyi, mint most...
Ja, és Miki azt mondja, talált egy angol nyelvű Titusz-könyvet; arra is kiváncsi vagyok

Egy kis "káhosz" - Titusz Kairóban

Készülő regényem hőse, Titusz Kairóba is elvetődik. Ha így lesz, ezt a kaotikus prózadarabkát is olvashatjátok majd benne Miszter Tuturól:

Még egy kis káosz.

/..../Tutu egyszer végképp fölmagasztaltatott. Királyként hordoztam meg őt egy trónszékben Kairó zsúfolt utcáinak csodálkozó és áhítatos forgatagában. Ez pedig úgy esett, hogy át kellett költöztetnünk a filmkészletet a nyári kerti vetítések színhelyéről a belvárosi fiókintézménybe, ahol a téli vetítések zajlottak. Mivel teherautónk, vagy kisbuszunk nem volt, hogy mégis hamarabb essünk túl a súlyos kerek alumíniumdobozok átszállításán, kieszeltem, hogy kivesszük az üléseket a Wartburgomból. Ki is szereltünk minden ülést a vezetőülés kivételével, és jól megraktuk az öreg járgányt filmekkel. Egyedül furikáztam át velük, Jóskát a főnök kocsija vitte. Visszafelé azonban nekem kellett Jóskát is visszahoznom. Mit volt mit tenni, egy jó nagy és díszes karosszéket emeltünk be az Ezüst Nyílba – valódi de Lux Wartburg volt különben, ezüstszínű, innen a csúfnév, oldalán fényesen villogó díszcsíkokkal - és abba ültettem Tutut. Haladtunk lassan és ünnepélyesen keresztül az egész városon, a perzselő déli forróságban, letekert ablakokkal. Nem volt még se egyiptomi fáraó, se kenyai király, akit úgy megbámultak és megsüvegeltek volna útközben, mint őt! Miszter Tutu pedig kegyesen integetett, fogadva a köznép hódolatát.
Ilyen vidáman és kacagva teltek békés éveink, ám egyszercsak, talán 1977 januárjában kitört Kairóban a kenyérlázadás. Három vagy négy napig háború volt a városban, fölgyújtották az újságok szerkesztőségeit, barikádokat építettek a földöntött villamosokból, különös dühvel támadták a drága külföldi márkájú autókban utazókat, és tüntetésekre, gyújtogatásra került sor nem egy külföldi nagykövetség és egyéb csak félig-meddig diplomáciai intézmény, így kultúrközpontok ellen is. – Kitört a káhosz! – summázta Tutu a helyzetet, majd létrákból menekülő útvonalat alakított ki számunkra a hátsó kert magas kerítésén keresztül. A háborúnak hamar vége lett, mert Szadat belátta, hogy a kenyér árát vissza kell állítania, a "káhosz-létrák" azonban ott feküdtek egészen a kis-KKI (és persze szovjet és egyéb „szocialista” intézmények) nemsokára bekövetkező bezárásáig a hátsó fal tövében. /..../


( Részlet Miszter Tutu című kis, egyelőre nyomtatásban meg nem jelent írásomból, melyben a kairói Magyar Kulturális Központ egykori gondnokára, Tóth Jóskára emlékezem némileg groteszk humorral, ámde el nem múló szeretettel)

Egy kis arab regény

Írhattam volna éppenséggel ezt is az előző címbe, mert egy megíratlan arab regény is megtörtént velem egyik korábbi életemben.
Réges-rég nem álmodtam kairói álmot. Most azonban, talán azért, mert tegnap Damaszkuszból írtak és válaszomban minden jót kívántam a Ramadán-végi ünneplő Eid el-Fitr alkalmából, talán mert könyvespolcaink festés utáni visszarendezése közben kezembe került a kisházban egy utolsó példány a világossárga, fűzött arab nyelvű Petőfi-válogatásból, amin a jámbor és fölkészült néprajzos, ám fordítóként oly sokat akadékoskodó Fawzy el-Antíllal annyit fáradoztunk, mégis elért egy hosszú kairói álom. Megfejthetetlen okokból, vagy a szokás okából, hisz annyi nyelvtanfolyamot tartottam annak idején Egyiptomban, egy nyelvtanuló csoporthoz sodródom, és hipp-hopp!, valami oktatási intézményben vagyunk. Az álom topográfiájában a Nyugati környéke másolódik a kairói belvárosra, maga a kairói belváros pedig az általam legtöbbet talpalt, külföldiek, így magyarok is lakta Zamalek-szigeti környékre, ami pedig újabb fordulat a topgráfiában, újabb rákopírozódás, hirtelen lejtős lesz, mint a Gellért-hegy alja, mondjuk a Tigris utca és Mészáros utca sarka, ahová egyetemista éveimben egy szép vádlijú pszichológia-szakos lányhoz, majd érett férfiéveimben Mezei Andráshoz jártam udvarolni.
A csoportban 15-20 fiatal magyar nyelvtanuló, pár alig idősebb nyelvtanár- és szervezőféle meg én. Hogyan kerültem ide, közéjük? Ám ők az álom természetességével elfogadnak, és én vagyok a háttér-információs forrás, a helyismerő, a magyarázó, az idegenvezető: a turgumán. Megmagyarázom például, miért ilyen szokatlanul üres a város. (Persze csak nekem szokatlan, nekik nem, nekik az első napjuk ez, izgatottak, kíváncsiak, valami arab nyelvi felvételi vizsga-félére készülnek, talán a heliopoliszi Ein Shams Egyetem egyik belvárosi elhanyagolt részlegében vagyunk, nem messze az Opera tértől. Mondom, hogy most ért véget a Ramadán, fölmutatok az esti égre ( ősz van, mint ténylegesen, október vége, már Kairóban is korán sötétedik. Végzett, a klasszikus fuszha nyelvet aránylag jól ismerő arab-szakosoknak is sokat tolmácsoltam kairói ámijját, népnyelvet, sokat kacagtunk a sok elferdített olasz szó és a korcs ragozások miatt a hetvenes években.) Keressük a Holdat, és büszkeségemre, örömömre elő is jön az újhold, megvan a sarló, igaz, olyan különös, talán a Kairót mindig belengő finom portól, hogy félholdig terjedő fényes udvara van.
Kilopózom a gépem mellől, és megpróbálom megkeresni a hajnali sashalmi égen az újholdat. Pesten felhős az ég, nem sikerül az ellenpróba. ________________________________________

De tovább az álmot. Valami címkétlen üvegből piros színű sört iszom az utcán. Nincs pénzem- sehol a tényleges éber biztonság, hogy vagy pénz, vagy kártya a zsebemben, hanem egyetemista korom, meg pár későbbi züllős évem üres zsebű állapota.
Egy jópofa koldus 3-4 pénzdarabot nyom a kezembe, értéktelen, könnyű alumínium-pénzeket, és mondja vagy mutatja, (okos arab, észleli, külföldi vagyok), hogy egy pár fontnyi papírpénzt vár tőlem cserébe. Egy koszos zamaleki, vagy ki tudja, de mindegy, lepusztult pesti, körúti kapualjban történik mindez. Valami varázslatra benyúlok egy nyitott posta-szekrény félébe, és onnan vastag ezüstpénzeket veszek elő. Kacagunk a koldussal együtt a szerencsénken és megfelezzük a Mária Terézia-tallérokat. Lám, álomban is működik a tudomány: a kairói bazárban jó pénzért néha eredeti, leginkább azonban az utóbbi években, talán épp az Üllői úti hazai pénzverdében utánnyomott jókora ezüst-tallérokat lehet venni. Ezek az ezüsttallérok még a 70-es években is hivatalos fizetőeszközként voltak használatban Észak-Jemenben.
Koldus el, én az ismert boltokat, pl. a Görögöt keresem a Fuád és a Brazil utca sarkán, a bolt sehol, cigarettát szeretnék venni, át a széles és az ünnep miatt teljesen kiürült Fuádon. Ezüstpénzeimet csörgetem, a túloldalon kairói cselédlány,- ahogy a külföldiek nyeglén nevezik mindegyiket a leggyakoribb falusi lánynévről: fatma-csoport. Meghökkenésemre magyarul csivitelnek, de megértem a dolgot, mert főnökük egy erősen kirúzsozott, ugyancsak egyiptomi hacukákba öltözött nő ugyancsak magyarul beszél: hát akkor tőle tanulták a nyelvet. Cigarettát vennék, de csak valami zöld színű, tehát mentolos van, az nem kell. Visszavillamosozok (a Fuádon soha nem járt villamos) az Opera-térre, át a jól ismert Abul-Ela hídon, ahol ellenkező irányban késő éjszaka gyalog menekültem, fejemet aktatáskámmal védve a kődobáló tömeggel szemben az úgynevezett „kenyérlázadás” éjszakáján, valamikor ’78 januárjában, most csend, kiürült utcák végig a magasúton a melyik városnegyed fölött is? - nem jut eszembe az egykor nyomdáiról híres városnegyed neve, de megvan! a Buláq szűk utcái, apró, koszos házai fölött, és megvan a nyelvtanuló csoportom, izgatottak a gyerekek, köztük egy felnőtt nő is, aki mongol arcú, mongol nevet is visel, valami Musir, mondom neki, ilyen név arabul is van és kinevezem álmomban Munir Basirt (aki nem is egyiptomi, hanem iraki, Kodálynál tanult népzenét, lanton, udon játszik, jó, öreg, egykori bagdadi barátom, ha él még,) kairói költőnek. Melyik kairói költő-ismerősöm nevével keverhette az álom? Ébren soha nem jutnak eszembe vagy huszonöt év óta. Vajon rólam álmodott-e Kairóban ma éjjel valaki az újhold fényes sarlója alatt?

Az Ezüst Nyíl, biciklicsengővel a motorházban

Teliholdkor zaklatottan alszik Titusz, ma éjjel például eszébe jut első autója a hetvenes évekből, egy még nem kockaformájú, hanem sportosan a kanyarokba simuló, nehéz, alacsony, elegánsan gömbölyű orrú és farú Wartburg, de Lux kivitel ráadásul, világosszürke, ezüst csíkkal az oldalán. El is nevezte, vagy barátai nevezték el ? ezt a csodát Ezüst Nyílnak. Valódi sportautó lehetett volna, ha nem kétütemű, köhögő és recsegő motort szerelnek bele - ami mellesleg meglepően gyors volt. Tituszt idegesítette, hogy a Kresz szerint nem szabad dudálni. Nem is dudált. Ha figyelmetlen gyalogossal találkozott, vagy ha valaki zöldnél sehogy se akart elindulni előtte, kinyomott kuplunggal jól beletaposott a gázba, mire a kétütemű motor úgy fölcserregett, fölburrogott, hogy a gyalogosok és a lassan araszolók mind szétspricceltek előtte. Ez a figyelmeztető hangadás mégsem tetszett Titusznak. Nem szabad dudálni? Akkor csengetek, mint egy bicikli - találta fel a megoldást, hisz a csengetést nem tiltja a Kresz. Kapóra jött neki, hogy a műszerfal legbaloldalán található kerek fogantyú, ami gyárilag forró nyári napokon a hűtőrács fölemelésére szolgált volna, egyszer a kezében maradt, mert a berozsdásodott lapokat a bowden nem bírta kiemelni. Titusz akkor szólt a szerelőjének, tegyen ennek a bowdennek a végére egy közönséges biciklicsengőt. Kairó utcáin nagy meglepetést okozott a figyelmetlen gyalogosokat, bóklászó bicikliket, tévelygő szamarakat és vágóhídra ballagó, állatorvosilag lilára festett birkákat hangos biciklicsengő-szóval riogató Ezüst Nyíl. Most sok-sok év után Fekete Tűz becenevű, új Suzuki Ignisének műszerfalán keresgél teliholdas, zaklatott álmában Titusz valami használaton kívüli fogantyút, aminek bowdenére biciklicsengőt lehetne szerelni, hogy Sashalmon, sőt Budapest-szerte kipróbálja régi szabadalmát.

A Fater, a "magari" vonat Egyiptomban és egyebek

Részlet Ab ovo usque ad mala c. készülő írásomból, ami a "faterról" szól:

"Hogy „fatert” írtam: érthető. Nálunk, a nyolcadik kerület szélén, a Népliget melletti nagy tisztviselőházban is így emlegette az udvaron, egymás közt minden gyerek az apját, otthon persze a megszólítás: Apu volt. Ez az Apufater egyszerre volt gyerek- és kamaszkorom bálványa és szörnyetege. Bálványa, mert melyik gyerek ne büszkélkedne azzal, hogy az ő faterja az, aki 500-as szóló Nortonon érkezik haza a munkából, és irtózatos pöfékeléssel a csillogó motoron jön föl a lépcsőházban egészen a harmadikig. Hogy – Na, fiam, akkor hazaugrunk! – kiáltással fölkapja, fölteszi a tankra, és százas tempóban alig egy óra alatt Kisújszállásig robog vele az akkor még macskaköves 4-es országúton. Hogy az egész ház és az összes Ganz-drukker tudja, az én faterom az, aki a balszélen fantasztikus cselekkel előrerohanva azokat az óriási gólokat rúgja a hétvégi meccseken, anélkül, hogy hét közben egyetlen edzésre lement volna. Igaz, a büszkélkedést meg is kellett szolgálni. Fater edzés helyett a Lendvayba járt a haverjaival. Ez a vendéglő, nagy kerthelyiséggel ott volt a Villám utca sarkán, ötven felnőtt-, száz gyereklépésnyire a nagy házunk hátsó kapujától. Öt-hat éves koromban oda kellett mennem a Lendvayhoz, és (tilos volt a bejáratot használnom), át kellett másznom a kerítésen, megvárnom, míg a fater meglepetést színlelve meglát, és fölszólítására, hogy – Na itt vagy, mutatkozz be szépen! – így kellett bemutatkoznom, sarkamat összecsapva: – Vagány Tokai András! Hát ezt a mutatványt rettenetesen szégyelltem, és mennyire gyűlöltem Károly és a haverjai bor- és cigarettaszagát!

Viszont igen, büszke voltam arra is, hogy ő irányítja a népligeti próbapályán szaladgáló fényes argentin és egyiptomi motorvonatok gyártását, amelyekre a fater jogán sokszor fölengedték a vezetésemmel a helyszínre érkező gyerekcsapatot. Még sok, sok év után is elkápráztattam egyszer a Kairó és Alexandria közt futó „magari” vonat közönségét azzal, hogy a legnagyobb természetességgel fordítom menetirányba az egyik ablak melletti ülést, hogy beszélgetni tudjak a szemben ülő másik magyarral. Ezt meg honnan tudod, effendi? – kérdezték a meglepett helybéliek a csodálkozástól és a sebességtől dülöngélve az elhanyagolt pályán száguldó luxusvonatban. – Hát onnan, bégek és basák, hogy a faterom tervezte ezt a vonatot – vetettem oda hanyagul a csodálkozó egyiptomiaknak, akik aztán egész úton az üléseket forgatták a a "magari" vonatban tőlem tanult módszerrel. A "magari" szó, amit erre a gyorsvonatra alkalmaztak, annyira elterjedt "villámgyors" jelentésben a népi egyiptomi arabban, hogy a legjobb és leggyorsabb egyiptomi futballcsatárt se saját nevén, hanem a "Magari" becenevén emlegette egész Kairó és Alexandria a hetvenes évek végén és a nyolcvanasok elején. Ezt a Faternak még el tudtam mesélni, mielőtt 86-ban átmotorozott a másvilágra."

Mi van a Kheopsz tetején?

„Non-fiction” egy, a legkisebb elismerésért mindenre kapható, érzékeny lélek sodródásairól; némi őslény-kutatás az egykori KKI és annak kairói fiókja kapcsán, az anya halálának és a gyerekek születésének viszontagságai közben, s majd kiderül még, hogy mi minden furcsaság és ámulat: illatos Nílus-parti éjszakákról, sirályvijjogásos alexandriai és porviharos thébai nappalokról. Mikor? A hosszú huszadik század örökké tartónak induló negyedik negyedében, ami egy váratlan roppanással, sok ilyen KKI-hoz hasonló masztodont maga alá temetve, már jó tíz évvel a 89/91-es rendszerváltás előtt, úgy 1980 körül omladozni kezd, és furcsa véget ér.

„Vagy húsa nem is, csak csontjai valának?
Bűzhödt tetemeit most, hogy kiássuk
Tévedéseink nagy dinoszauruszának…”

/szerénytelen idézet saját Alaqulásom c. versemből/






A Kheopsznak ( ami e képen a háttérben látható, s a valóságban az előtérben levő Kefrén piramisnál jóval magasabb) ,érdekes a teteje, van rajta egy legalább 8x vagy 10x 10 méteres, szinte teljesen lapos, lekopott kis plató, ahonnan vagy leestek, vagy elhordták a köveket, akár húsz ember is elálldogálhat kényelmesen. Sok név van bevésve, mintha egy Byront láttam volna, de egy jó mély Batthyány véset biztosan volt ott. Lefele rossz jönni, mert az egyes kövek kb. a melledig érnek, és csak 20-25 centire állnak ki egymástól, ezért veszélyes és fárasztó ereszkedni. Manapság nem is nagyon engedik, de a hetvenes években elég volt egy akkor kb. 30 Ft értékű egyfontost dugni a Mannlicherrel őrködő katonának, aki ettől készségesen félrenézett, mikor mászni kezdtél. Az alsó 50-60 méteren még rendes járható lépcső van kitaposva, később nehezedik a mászás a kb 140x140x140 centi méretű köveken.
Különben nem is az a legnagyobb panoráma, ami a Kheopsz csúcsáról kínálkozik, hanem a Nílus másik oldalán az egykor híres, mára a szmog miatt használhatatlan Heluáni Csillagvizsgáló majdnem Gellérthegynyi dombjáról, ahonnan Észak felé a Kheopsz és két társa, szemben a (magyarok építette) ronda, de hosszú heluáni híd másik oldalán a szakkarai lépcsős piramis, dél felé meg sorba még vagy tíz másik: a Hajlított, a dahsúri, s még egyéb, a fejemben már elhomályosult nevű piramis egyszerre tárul az ember szeme elé. Magára a Kheopszra és két társára pedig a Kairó keleti, a Szuezi-csatorna felé eső oldalán, a Nílus vájta széles, több kilométeres árok fölé magasló Moqattam-hegyről esik a legjobb kilátás. Ezt magam is csak később, a nyolcvanas években tapasztalhattam meg, mert a hetvenesekben az egész Moqattam-magaslat zárt katonai terület volt még. Innen még Szaladin Citadellájára, az arab Kairó legkiemelkedőbb pontjára is lefelé lehet tekinteni. A távolban, a folyam túloldalán ugyancsak platón emelkedő hármak: görög nevükön a Kheopsz, a Kefren és Mükerinosz, ó-egyiptomi nevükön a Hufu, Hafré és Menkauré fáraók piramisai szédítő látvány, különösen naplementekor vagy holdfényban. Ám – amit kevés turista lát meg – a Moqattamról lenézve, közvetlenül alattad talán még szédítőbbek azok a kőbányák és gigantikus gödrök, amelyekből a piramisokhoz elhordott tömérdek kő hiányzik! S ahová mióta világváros lett al-Qáhira, közel húszmillió ember szemetét hordja máig- vagy legalábbis a nyolcvanas évek közepéig még biztosan – hajnalonta az a sok ezer szamaras kordé, amelyeknek lassú menete a várostól több kilométer hosszan kanyarog,- hogy Egyiptom történetéből a rómaiakat se feledjük- a Trajanus ? császár idejében épített aquaeductus maradékai mentén… Itt a Moqattamon egy fél napig igazi kairói taxisofőr voltam, amiről az alábbi fénykép készült, mesém valódiságát bizonyítandó:

Lost and Found

LOST & FOUND


Mindig is csodáltam az angolokat. Mi, magyarok ugye „Talált tárgyak” felirattal jelezzük azt a részleget, ahol elkallódott esernyőt, fél pár kesztyűt, kókadt virágcsokrot vagy babakelengyét keresünk sietős és figyelmetlen utazásaink végeztével. Az angolok azonban, verhetetlen és utánozhatatlan gyakorlatiasságukban először a szomorú esetet summázzák: LOST, csak aztán írják ki az ilyen raktárkalickák rácsos ablakai fölé: and FOUND.
Ugyan elveszett, gyerekek, de MEGLETT!

Most, vénségemre, hogy már így fogy az időm, erre figyelek én is. Mi az, ami hosszúra nyúlt, keserves életem során elveszett, aztán valahogy mégis megkerült, mert valami sugalom segítségével rájöttem, hol csillog emlékezetem iszapjában valami, ami van, lesz fontos fontos annyira, hogy érdemes lemerülni érte, letisztogatni, és föltenni ennek a Lost & Found-raktárnak sajgó Salgó-elemekből épített polcaira.

Például:



Miszter Tutu regényes élete

Én Miszter Tutut még Tóth Jóskaként ismertem meg. Majd szólunk a Tóthjóskának, ő elintézi – mondta valaki, ha hirtelen, praktikus elintézendő akadt a hetvenes évekbeli munkahelyemen, a KKI-ban. Ha például törékeny küldenivalót kellett szakszerűen ládába csomagolni, vagy ha egy külföldi vetítésre szánt film egyik tekercséről kiderült, hogy az utolsó, mondjuk delhi vagy caracasi vetítés során elfelejtették visszatekercselni, avagy ha hirtelen egy egész láda tokajit kellett beszerezni Germanus Gyulának, aki valamely arab országba utazott a soros kongresszusra – mert Korán ide, Korán oda, az arab világban is a tokajit meg a magyar Pick szalámit ismerték és kedvelték az ínyencek – ; a Jóska elintézte, ahogy akkoriban mondták: seperc alatt.
Az egész KKI-ból és Tóthjóskából mára egyetlen emlékem maradt: egy ócska, feketére mázolt, oldalt fölhajtott peremű bádogdarab, közepén a három betű kivágva: K K I. Ezt Jóska, aki az első melós volt, akit életemben először láttam kesztyűben (!) dolgozni, gondosan ráfektette az összeszegelt faláda oldalára, majd nagy pemzlit mártott fekete festékbe, átkente a lemezt a festékkel akkurátusan, majd mint egy varázsló, a pereménél, amire nem jutott festék, két ujjal megfogva, lekapta a lemezt a ládáról, és ott virított a cég neve hatalmas fekete betűkkel a láda oldalán: K K I. Azaz Kulturális Kapcsolatok Intézete.
Tóthjóska, a későbbi Miszter Tutu, mire megismertem, már világot járt ember volt: nemrég érkezett vissza Kenyából, ahol a magyar nagykövet kertjében az ő tiszte volt a kígyókat a rezidenciától távol tartani. Volt bizonyára más feladata is, de erről mesélt a legszívesebben. Jóskának, ennek a kicsattanóan pirospozsgás arcú, kesehajú, zömök kis balkezes embernek hentes és mészáros volt az eredeti, becsületes foglalkozása. A katonaidő letöltése után bent fogták a seregben továbbszolgálónak, s hamarosan magába a Hadügyminisztériumba került, mint konyhás mindenes. A kenyai nagykövet hóbortjai előtt megismerkedett a Czinege honvédelmi minisztert körülvevő hatalmas stáb kívánságaival és hóbortjaival is. Itt tanulta meg például a kétszínű, vegyes borjú és marhapörkölt elkészítésének fortélyait, s még az is lehet, hogy ez a titkos ismeret repítette őt külügyi pályára.
Na, aki idáig eljutott, és a folytatás is érdekli, írjon e-mail címemre: tokai@externet.hu, és elküldöm az egészet.)