Egy újdonsült barátom most utazik Egyiptomba. Irígylem érte, s eszembe jut egy Hatsepszút királynős versem. Jó nagy forróság volt Karnak-Luxorban, aztán azóta a lengyel régészek által talán túlságosan is felújított Hatsepszút-síremléknél sok külföldi turistát legéppisztolyoztak...
Hatsepszút hiányzó arca
(Kákosy László emlékének)
Megszabadulva a lusta dragomántól,
A sziklahasító núbiai hőben,
Hatsepszút királynő sírtemplomában
a második teraszon áll, szemlélődik
alakmásom, Titusz.
Igen, ez is csak messziről szép…
A túlpartról, az élők
keleti földjéről nézvést,
a karnaki templom főtengelyéből,
reggeli órán, Hatsepszút obeliszkjának árnyékából,
ahogy a tompa-sárga színű hegyomlás
előtt az éles sárga terasz-sorok kiválnak.
Közelről: durva munka, romlás.
Így – locsolatlan –
milyen fakóak a festett relífek is,
a tükröző forróság hogy elnyeli a színeket!
Pedig mi mindent idehordtak
az elefántkórban szenvedő
szerecsenkirálynő országából!
Mennyi rakott hajó,
a szolgák vállán mennyi kincs,
mennyi különös állat, ritka fák,
hogy dúskáljon és ámuljon
a holtában is sudár.
De maga Hatsepszút hol van?
Hol a síremlék gazdájának arca?
Kivakarták minden képmását a kőből.
Csak a vésővel mélyített durva foltok,
csak ami nincs, csak az mutatkozik.
De tudja Titusz, s te is tudod, mi volt ott:
szép arc, s örök, mely
minden bosszulásnál
mélyebben lakik.
----
Hapax legómena c. előkészületben levű verses/prózás kötetemből.
