Tituszom és Amrám szövetének összefonása

Készülő Titusz regényemre figyelmes barátom a következő e-mailt küldte:

„Ez a Titusz egy labirintus... Ez jó is meg követhetetlen is. Talán ez benne a jó...  „

Én pedig ezt válaszoltam:

Ja, labirintus, sőt „káhosz”, ahogy a Tóthjóska azaz Miszter Tutu mondogatta Kairóban. Ezért is neveztem a Szinopszisban > külön fájlban majd azt is olvashatja a vállalkozóbb kedvű, kiváncsi olvasó,ezért is neveztem  kaotikus, „szófelhőregénynek”. A szinopszis labirintyába azonban nyilván nem volt idejük, merszük alábocsátkozniuk az NKA szépirodalmi kollégiuma kurátorainak, s ezért nem nyertem tőlük szerzői támogatást. Sebaj. DugovicsTitusz sem a várható ösztöndíj reményében ragadta meg a törököt és vele a ronda, lófarkas zászlót…

Kusza, bonyolult szövedékű falikárpit vagy mesebeli repülőszőnyeg lesz a regényem, de a Jóisten (vagy ikertestvére, a muzulmánok Allahja) segedelmével majd talán akad egy olyan Szt.Kolumba, aki az elmúlt hetekben befejezett Amra-fordításom egy szépséges és mégiscsak reményt sugárzó strófája szerint:

„Föltárta titkát az Írásnak,

Mit sokan sokképpen magyaráznak.

Szőtt szóból színes nagy vásznakat,

De megmutatá a fonalat.”

(Dallán Forgaill, VI.század)

Különben a vén lókötő Lengyel József, aki csupa komor könyvet írt, mindig szeretett volna
"valami jó röhejeset " írni végre. Neki nem jött össze. Én igyekszem a Tituszba humort  is csempészni rendesen.

Egy régi, verses előzmény a Titusz, a Jófiúhoz

Papírjaim rendezése közben egy 1973 tavaszi, kéziratban maradt vers-vázlatot találok a Jófiúhoz


Mindig csak reményt, töredelmet,
hunyászkodást, alázatot,
megalkuvó türelmet,
hiszékeny jóakaratot...

S mi haszna volt? Fejemre nőtt
e túlontúl jó fiú,
ki mosolyogva a fulladás előtt
rebegné: nyelj el,
csak nyelj el, te jó folyó!
---
A képen a Kármán-Strouhal-féle örvénysor, másképpen a Strouhal-féle ingadozás

Hogy ismer saját jófiúságára?

Tituszom egy előző változatában a főhős ( mondjuk ezt mindig sordinóval!) épp nem építészként vagy magasugróbajnokként inkarnálódik, hanem gyorstalpaló magyar nyelvtanfolyamot tart Magyarországra készülő egyiptomi aspiránsoknak, ám ezen megtestesülésében is egyre írja tovább regényét egy meg nem írt regényről, amely egy sohasem létezett személy hősies fölöslegességéről dudorászik, con tristezza, majd kissé concitato

...hogy ismer saját jófiúságára a Jófiú a Nílus-deltában, a Szirsz-il-Lajjánban, Kisújszálláson és sajnos másütt is oly ismeretlen nagy budapesti iszlamista és mellesleg szociálforradalmár Goldziher Ignác arab hercegek bölcs, beletörődő grandezzájával fogalmazott naplóbejegyzéséből:
“ De nem térhetek ki, ha a felkérés némileg is illő formában történik”. Ez jut eszébe Goldzihertől, és “igen” , -írja majd még ide Joyce Ulyssesének optimista utolsó szavát is majd a Jófiú, igen, illő formában történt a szirsz-i nyelvtanfolyamra való fölkérés, igen, és nemhogy én, egy Goldziher se mondhatott volna nemet. De miért lesz előbb-utóbb minden bölcs társadalomkutatóból korlátolt szociálforradalmár?

Tanulva azonban nemcsak optimizmust, de önkorlátozást és elhallgatást is eleget írországi nagy elődjétől a nyelvtanításban ( mert ugye –fogjuk eddigre tudni, Joyce Triesztben, nem messze Duinótól, ahol majd Rilke vesz oroszleckéket, Joyce éppen Horthy Miklóst tanítja angolra ) a nyelvtanfolyam következő hat vagy hét hetében már nem fog politizálni, hagyja a rozsdás vastűt az ajtókeretben, megszelidíti a burszot, aztán egy mégiscsak bekövetkező napon - a Nílus-deltában visszafelé is megtett mikrobusz-utazás után besétál a kairói MALÉV-irodába, meghallgat pár disznó viccet magyarul egy Ramszesz nevű egyiptomitól és a legkorábbi lehetséges időpontra lebukkoltatja a jegyét, hogy mielőbb távol legyen ettől a jövőidejű emlékeket ébresztő kimerítően forró, égő datolyaszár, macskahúgy, benzin és döglött hal szagú országtól, ahol Ezzeddin Naggár a hangárszagú…

És megérkezik előbb-utóbb megint, hogy itt élje majd zaklatott és kimerítő éveit, egy másik, kutyagumi és turul-ürülék, mámoros akác és lonc-illatú, kannás bor, félig kifőzött, savanyú Soproni Ászok- és vodkaizzadság-szagú országba, ahol újabb héthetes gyorstalpalókon kiket is fog egy másik barbár nyelvre, talán éppen arabra tanítani? Kivárja majd türelmesen a rábízandó és elháríthatatlan újabb feladatokat,- ahogy eddig is mindig tette: Titusz, a Jófiú

Egy tévedés szerencsés kimenetele

Egy barátom, aki szorgosan böngészi tituszos bejegyzéseimet, tévedésből Kerouac hősét, Jack Dulouzt emlegeti velem, illetve Titusszal kapcsolatban. Erre én Kerouacot kezdem böngészni, és megtalálom Hiszekegyét és trükkjeit a modern prózaírással kapcsolatban. Ez annyira durva és nagyképű dolog, hogy csak angolul merem ideidézni ( a Wikipédiában meglevő magyar fordítása amúgyis csapnivaló, senki ne használja!)

BELIEF & TECHNIQUE FOR MODERN PROSE

LIST OF ESSENTIALS

1. Scribbled secret notebooks, and wild typewritten pages, for yr own joy

2. Submissive to everything, open, listening

3. Try never get drunk outside yr own house

4. Be in love with yr life

5. Something that you feel will find its own form

6. Be crazy dumbsaint of the mind

7. Blow as deep as you want to blow

8. Write what you want bottomless from bottom of the mind

9. The unspeakable visions of the individual

10. No time for poetry but exactly what is

11. Visionary tics shivering in the chest

12. In tranced fixation dreaming upon object before you

13. Remove literary, grammatical and syntactical inhibition

14. Like Proust be an old teahead of time

15. Telling the true story of the world in interior monolog

16. The jewel center of interest is the eye within the eye

17. Write in recollection and amazement for yourself

18. Work from pithy middle eye out, swimming in language sea

19. Accept loss forever

20. Believe in the holy contour of life

21. Struggle to sketch the flow that already exists intact in mind

22. Dont think of words when you stop but to see picture better

23. Keep track of every day the date emblazoned in yr morning

24. No fear or shame in the dignity of yr experience, language & knowledge

25. Write for the world to read and see yr exact pictures of it

26. Bookmovie is the movie in words, the visual American form

27. In praise of Character in the Bleak inhuman Loneliness

28. Composing wild, undisciplined, pure, coming in from under, crazier the better

29. You’re a Genius all the time

30. Writer-Director of Earthly movies Sponsored & Angeled in Heaven

Kairóból a Nílus-deltába

Még egy részlet készülő Tituszomból.
Hogy Kairóból a Nílus-deltába hogyan jutunk? És Törökországból Egyiptomba? De hisz mondtuk: a törökök országa nagy, ki tudja hol kezdődik és hol ér véget?



Tekla néni európai nyomora és szánalmassága krőzusi gazdagság a Nílus-delta szegénységének mélységeihez képest. Mert Kairótól Szirsz-il-Lajjánig át kellett vágni a Delta-vidéken a sűrűn lakott falvak országútként szolgáló egyetlen keskeny utcáján százhússzal repesztő, sikítva dudáló Wolskwagen mikrobusszal, látni a nyomor infernóját, amit alig-alig enyhít egy-két néprajzi, építészeti megfigyelésnek a keserűségen átderengő öröme, hogyan fonnak semmi anyagból, nem nádból, inkább a méteres datolyaszárból aránylag maradandó, bonyolult dekoratív mértani ábrás alacsony kerítést a kóbor kutyák falkái, a szapora apró baromfi, jajongva mekegő kecskék és a tömérdek pendelyes, nyárban is flanel-pizsamás gyerek mozgásának korlátozására, hogy szárad a mesterien fölhalmozott bivalylepény a gipszrácsos ablakú sárkunyhók lapos tetején, és milyen sok ezer éve megőrzött archaikus formájú cserépedények állnak művészi rendetlenségű halmokban a rengeteg utcai fazekasműhely rozoga polcain…

Az én itthoni polcomon már nincsen egyiptomi cserépedény, csak ezek a cinkelt, vésett ibrikek, és -csalás!- mögöttük egy kék iszfaháni fémtál, aminek semmi köze
Egyiptomhoz, hacsak annyi nem, hogy a törökökön kívül egyszer-egyszer a perzsáknak is fájt a foguk a Nílusra.

Egy kis "káhosz" - Titusz Kairóban

Készülő regényem hőse, Titusz Kairóba is elvetődik. Ha így lesz, ezt a kaotikus prózadarabkát is olvashatjátok majd benne Miszter Tuturól:

Még egy kis káosz.

/..../Tutu egyszer végképp fölmagasztaltatott. Királyként hordoztam meg őt egy trónszékben Kairó zsúfolt utcáinak csodálkozó és áhítatos forgatagában. Ez pedig úgy esett, hogy át kellett költöztetnünk a filmkészletet a nyári kerti vetítések színhelyéről a belvárosi fiókintézménybe, ahol a téli vetítések zajlottak. Mivel teherautónk, vagy kisbuszunk nem volt, hogy mégis hamarabb essünk túl a súlyos kerek alumíniumdobozok átszállításán, kieszeltem, hogy kivesszük az üléseket a Wartburgomból. Ki is szereltünk minden ülést a vezetőülés kivételével, és jól megraktuk az öreg járgányt filmekkel. Egyedül furikáztam át velük, Jóskát a főnök kocsija vitte. Visszafelé azonban nekem kellett Jóskát is visszahoznom. Mit volt mit tenni, egy jó nagy és díszes karosszéket emeltünk be az Ezüst Nyílba – valódi de Lux Wartburg volt különben, ezüstszínű, innen a csúfnév, oldalán fényesen villogó díszcsíkokkal - és abba ültettem Tutut. Haladtunk lassan és ünnepélyesen keresztül az egész városon, a perzselő déli forróságban, letekert ablakokkal. Nem volt még se egyiptomi fáraó, se kenyai király, akit úgy megbámultak és megsüvegeltek volna útközben, mint őt! Miszter Tutu pedig kegyesen integetett, fogadva a köznép hódolatát.
Ilyen vidáman és kacagva teltek békés éveink, ám egyszercsak, talán 1977 januárjában kitört Kairóban a kenyérlázadás. Három vagy négy napig háború volt a városban, fölgyújtották az újságok szerkesztőségeit, barikádokat építettek a földöntött villamosokból, különös dühvel támadták a drága külföldi márkájú autókban utazókat, és tüntetésekre, gyújtogatásra került sor nem egy külföldi nagykövetség és egyéb csak félig-meddig diplomáciai intézmény, így kultúrközpontok ellen is. – Kitört a káhosz! – summázta Tutu a helyzetet, majd létrákból menekülő útvonalat alakított ki számunkra a hátsó kert magas kerítésén keresztül. A háborúnak hamar vége lett, mert Szadat belátta, hogy a kenyér árát vissza kell állítania, a "káhosz-létrák" azonban ott feküdtek egészen a kis-KKI (és persze szovjet és egyéb „szocialista” intézmények) nemsokára bekövetkező bezárásáig a hátsó fal tövében. /..../


( Részlet Miszter Tutu című kis, egyelőre nyomtatásban meg nem jelent írásomból, melyben a kairói Magyar Kulturális Központ egykori gondnokára, Tóth Jóskára emlékezem némileg groteszk humorral, ámde el nem múló szeretettel)

Tituszomat eredetileg építészként képzeltem el

Mottó:
„Ő maga választja magát, mind, aki él”

„Ha valamit csinálni akarunk, először rontani kell!” (Mindkettő Takács Imre Angyalok vetkőzése c. kötetétből, Szépirodalmi Kiadó, 1985)

(Titusz első háza elkészül)

Látszott az ő házának egyik sarka is, a Kossuth tér innenső oldalán; ott állt bezsúfolva a többi szürke ház közé, kicsit frissebb szürkén, de épp elég szürkén azért, éppen csak négyemeletesen, éppen úgy, hogy el kellett keseredni rajta. Tovább ment egy kicsit az erdőben, aztán odébb kijött a fák közül, és nézte a házat, a várost megint.
_ Mit szólna az öreg Vrasics ehhez? Szép flancosan el vagyon helyezve a környezetében, mi? Harmonizál vele, és persze száz százalékosan funkcionális! Az alaprajz – hóna alatt még a táskában a tervek – már az alaprajz legyen elegáns! – mutatta egyszer az Öreg a Brandenburgi Versenyek kottáját, kiterítve a lemezekhez mellékelt fényes, nagyalakú füzetet. – Ránéz, már hallja is: szép. Ilyen legyen az épület, ilyen világos menetű a rajza! Nézze ezeket az ismétlődő ritmusú íveket, ezekkel a finom különbségekkel! Na de dolgozzunk is egy kicsit, lássuk, mibül élünk! – zárta le aztán rendszerint az Öreg, hirtelen befelé nézve egy pillantig, mintha röstelkedne, vagy messzire: át az egyszerű titkaikat előle elrejteni nem bíró falakon, s ilyenkor önironikusan bólintott: - Felhőkakukkvár…
Titusz, ha az öreg Vrasicsra gondolt, hirtelen föltoluló lelkifurdalást érzett, de rögtön utána általában olyan megnyugvást, amit csak a jogosnak érzett szülői feddés, s az után jövő, bizalomból fakadó megbocsátás okoz – szerencsésebb gyermekeknek. Titusz az Öregnek kedvenc tanítványa volt, ezt azonban természetesen soha ki nem mondta volna egyikük sem. A srácok mondogatták egymás közt a tanszéken, meg az idősebb kollégák, egykor talán maguk is az Öreg kedvencei. Na meg a lányok. Mert Vrasics nem kedvelte a lányokat: az építészetet férfiszakmának tartotta.
Titusz maga előtt látta a valójában nem is olyan Öreget / csak hatvannégy volt, mikor meghalt/ , ahogy saját maga készítette statikai Märklinjével bíbelődik. Hogy milyen bizalmas viszonyba kerültek, Titusz abból értette meg, hogy a törékeny játékot, amit az öreg persze véresen komoly szakmai elgondolásai „vázlataiul” használt, Tituszon kívül senki sem láthatta összerakva Vrasics asztalán. Mikor másokkal együtt érkezett a professzori szobába, a Märklin mindig szétsöpörve feküdt ott, mint egy halom szétdobált Marokkó-játék. Mikor erre rájött, többé ő sem beszélt a többieknek arról, milyen figyelemmel billegteti, állítgatja a sebtében összeszerelt alkalmi konstrukcióit Vrasics ide-oda; hogy egyensúlyozza ki a keze ügyébe került apró tárgyakkal, esetleg hogyan függeszt vékony spárgával valami gyufaszekérhez hasonló csigás nehezéket valamelyik szerkezeti elem végére. – Tudja maga, hogy Tatlinnak mennyi ilyen mobilja volt? Vagy hallom, a Kondor, az a jó fiatal festő milyen érdekes pálcika-repülőkkel kísérletezik! … de lássuk, miből élünk! – hallatszott aztán, miközben visszakézből lassan ledöntötte Vrasics, amit éppen fölépített.
– Felhőkakukkvár – ismétli Titusz, s nézi a város fölött oszolva emelkedő füstök laza, bizonytalan szerkezetét. - Hát eggyel több ház lett Újhelyen.

Titusz Fosburyje majdnem elmarad / Egy majdnem elmaradt regény mégis megíródik

Persze ki tudja már, mi volt a Fosbury flop? Ez volt az a magasugró technika, mikor az "ollózás" és a "hasmánt" technikák után áttért a magasugró-világ a Dugovics Titusz által a nándorfehérvári olimpián bemutatott, ám jó ötszáz évre feledésbe merült technikára.
A régóta húzódó és majdnem elmaradt regény ráadásul egy el nem küldött levéllel vette kezdetét. Ime a levél, a Titusz-regény első rezüméje, ami mellesleg körülbelül a nyári olimpiák legzavarosabb időszakában, a moszkvai és los angelesi olimpiák között született. A rezümé valahogy így szólt:

"Megígértem, hogy hetedikéig elküldöm Takách Tituszról formálódó regényem bőséges rezüméjét. Közben máris elseje lett, s neki kell látnom. Nem lesz könnyű, mert a regényből ugyan legföljebb ha hetven ilyen gépelt oldal van kész, de az anyag, amit idestova hetedik éve görgetek magam előtt, mint friss hóból gyúrt, s egyre növekvő golyót elszánt kiskrapek, egyre nagyobbra, már-már mozdíthatatlanná növekszik. (Aztán persze tavasz, olvadás, miegyéb, - ez is a már használhatatlan hasonlatok közé sorolható.) Bár, - hogy még egy kicsit mégis a növekvő hógolyónál maradjunk: a hógolyó tán mégis szemléletesebb az ismeretes, s irodalmi berkekben ugyancsak használhatatlanná nyűtt Peer Gynt hagymájánál, hisz a kezdet kezdetén sem kecsegtet azzal, hogy ha szét- (nem bontogatod ám, hanem:) rúgod, találsz majd valamit legbelül. E hógolyóról, s hasonlókról azonban bővebbet majd később, a regény során.
A Titusz-tömb így növekedett hát. Azzal kezdődött, hogy elgondoltam, mi lenne, ha a Dugovics Titusz-motívumot, aminek magva közhelyszerűen közismert, azonban szerencsére(?) kidolgozatlan, körülményeiben kellően homályos, s így jól használható egy mai legenda alapzatául, drótvázául, stb., megpróbálnám kidolgozni, egyszerre használva ki az alakban rejlő magvas és groteszk, mert mai ésszel haszontalan és célszerűtlen hősiséget, és a hősiség azért mégiscsak ott bujkáló valódi vonzerejét.
Dugovics Titusz, ki épp azzal, hogy délszláv vezetéknevéhez egy buzgó jezsuita egy ma alig ismert, de akkoriban nyilván okkal futtatott kisebb szent nevét biggyesztette, nekem igen kedves vaskossággal a magyarkodást jelenti. Ez az egész hanyattesés a levegőben, lobogó ing-gatya, és főleg (Lessing, Lukács és a többiek itt nyerik meg a nándorfehérvári csatát a tudatlan Titusz és az önkéntes jelkép segítségével a „termékeny pillanat” elkapásának bizonyítása magyar módon: ELŐNYT ADNI A TÖRÖKNEK s csak éppen akkor rontani rá, vetni rá magunkat, amikor már tűzné is ki az ellenséges zászlót!
Hogy mit keres Dugovics Titusz a Takách családban, annak több magyarázatát is tudom adni. Mint manapság majdnem minden regénynek, ennek is vaskos önéletrajzi háttere van. (A regény, egyáltalán, akkor jelenik meg, mikor a modern öntudat. A regényt előző hősköltemény a kifejlett öntudat előtt uralgó közösségi tudat tükre: mitológia-szerű legendák elbeszélő művészeti tükröződése). Megokoltuk ezt is jó tudákosan! Szóval az önéletrajzi elem: anyám, s főleg nagyanyám oltogatott belém ilyen buzgó tituszkodást és ez az egyik (a sokadik) olyan rétege „önéletemnek”, ami némi elvonatkoztatással tipikusnak lesz mondható.
A valóságos tituszkodást én magam lófarkas zászló és török helyett egy rossz esernyővel kezdtem, annak kaptam el a nyakát , és – legalábbis Anyunak úgy tűnt – azzal akartam hatéves koromban leejtőrnyőzni egy magas, ötödik emeleti párkányról. Tituszom a regényben erősebb injekciót kap a jó magyarrá nevelésből, nagyanyja (anyja?) nagy magyart, ellenállót, stb. akar nevelni belőle, s ezért is a Titusz név, amit az egykori jezsuita szelídült utódja elégedett mosollyal jegyez Tituszka születésekor, 1946-ban az anyakönyvbe.
Titusz így persze egykorú velünk. Pesten nő föl, s az ostoba név miatti állandó ugratásokon, bosszantásokon, aszogatásokon(?) kívül elszenvedi / boldogan megéli a háborús idők utáni budapesti gyerekek minden megpróbáltatását és örömét. Töltényeket ás ki a kertben, vérnyomokat azonosít az óvóhelyen, dugihelyet ás, miközben a nagy emeletes ház szocializmusra nyitott ablakaiból önfeledt szerelmesek OLA-gumis dobozokat, (meg magát a használt gumit) dobálják ki az udvarra. Kemény próbákat áll ki, hogy a házban alakult két gyerekbanda közül az egyikbe (bármelyikbe) bevegyék. A két csapat, az agyafúrt, kisebbekkel barátságos Cimaj, s a tompaeszű, fasisztoid Kisvars bandáinak csatái, etikai próbái fontosak lesznek Titusz és a regény fölnövekedése során. Még visszatérünk rájuk.
Egy különösképpen Rákosira hasonlító iskolaigazgató, aki a Bütyök névre hallgat, s alacsony termete következtében a fáradt olajjal feketített dobogóra állva pofozza a nyolcadikosokat (köztük, isten bizony, magát Kozma Pityut is, aki báván áll, és hagyja!), az érzékeny lelkű, hajnalonként hegedülő német-latin-görög szakosból orosztanárrá átképzett tanerő, aki egy tévedés folytán elvéteti úttörőnyakkendőjét…s persze az első szerelem, aztán ’56, oroszkönyv-égetés, a svájci csokoládéadomány majszolása, s az ugyancsak a svájci csomagokban érkezett és az iskolában kiosztott gyertyák furfangos fölhasználása a tábla használhatatlanná tételére, stb.,stb., stb.
Titusz gyerekkorából (sajátunkból) persze öt-hatszáz oldalt is meg lehetne tölteni, s lehet, hogy meg is töltünk egyszer, ám a most alakuló regény szempontjából anyjához való rendkívüli ragaszkodásának van jelentősége, aki aztán vérbeli Titusz maga is női kiadásban. Az ő hevesen elnyújtott, szinte már kéjes tituszkodása abban áll, ahogy egyre nyilvánvalóbban érdemtelen férjéhez ragaszkodik, veszekedéseken, el- és visszaköltözéseken, saját nekilendülő alkoholizmusán, halva született gyereken, betegségen, s korai halálon keresztül makacsul kapaszkodik kiválasztott törökjébe, makacsul, haláláig, a „termékeny pillanatig”.

Folytatom, nyirbálom ezer éve készülő Titusz-regényemet

Rakosgatom, ollózom, másolgatom ezer éve készülő Titusz-regényem dirib-darabjait. Most ez a régi fájl került elő, megosztom Veletek:

Hogyan került Titusz a törökök országába?

A törökök országa nagy; ki tudja hol kezdődik és hol ér véget? Járunk, kelünk, s egyszer csak különös pöszögés üti meg a fülünket, török beszéd ü-i, ö-i, hadaró imádkozás egy-egy magas toronyból. Egy bég fermánt követel. Tessék, válassz, mondod, zakód jobb belső zsebéből elővéve, kártyalapokként eléterítve a személyazonosságit, a kombinált bérletet, az építészszövetség tagsági igazolványát (egyben könyvtári belépő), és egy múlt heti lottócédulát. A bég a lottócédulát veszi el, figyelmesen vizsgálja, tolmácsot hív az őrbódéból, kuruttyol neki amit a tolmács így fordít: Nem nyert, de ne dobja el, mert csak a hónap végén lesz a tárgynyeremény-sorsolás. Törökországban különben is csak ötjegyű a Joker-szám. Akkor elmehetek? – kérdezed. Mit mond? – kérdezi a bég magyarul a tolmácsától. A tolmács törökül válaszol, így sohase fogjuk megtudni, mi volt a felelet. Intettek, hogy továbbhaladhat.

Így került Titusz a törökök országba, gonosz olvasó. Páran még ott ügettek előtte a hepe-hupás török utakon, azok lehettek, akiket a szombati lottósorsoláson szán-húzóként kisorsoltak melléje, a közjegyző bólogatása közben.

---
A régebben készült, most a Picasában kissé megbuherált önarckép címe: Tituszíró szürkülő kertbe néz - vagy zöldülőbe

---
Ehhez képest mit találok Tituszomról a Délmagyarország egy 2009 decemberi cikkében valami Szőcs Tibortól: Dugovics Titusz nem is létezett, Bonfini találta ki Jajcét összemosva Nándorfehérvárral. De a cseh konfabuláció olyan jó, hogy akár kedvencem Hrabal ötlete is lehetne:

Dugovics Titusznak legelőször Döbrentei Gábor kereszteli el a vitézt 1824-es cikkében, amikor Vas megyében járt, és az ott élő Dugovics Imre megkeresi egy oklevél és egy levél másolatával, hogy meggyőzze: az ő elődje a hős. Innentől gyanakvás nélkül átveszi a közvélemény. Dugovics Imre hazugságát, noha sem a hamisítvány, sem annak másolata nem maradt fenn, az az eredeti oklevél leplezte le, amelyet a hamisító alapul használt. Miért folyamodott egy nemes úr ilyen torzításhoz? Valószínűleg azért, mert évekkel azelőtt megalázó perben kellett igazolnia arisztokrata származását; azzal vágott vissza a kétkedőknek, hogy nemcsak nemes, hanem ilyen közismert magyar nemzeti hős az őse. Az is bizonyság a hamisításra, hogy a per miatt felforgatták a Dugovicsok családi levéltárát és nem került elő belőle Tituszra vonatkozó irat, csak jóval később. Miért éppen Titusz? Akkor sem volt gyakori névadáskor, de ókori hősöket idéz.

Cseh vitéz

Amikor Johannisz Dubraviusz középkori cseh történetíró feldolgozta a cseh nép történetét, beleírta a nándorfehérvári ütközetet is, és – nyilván Bonfini alapján – beleteszi az ismeretlen hőst, de nála zokszó nélkül cseh hősként szerepel. Sőt, párbeszédet is költ hozzá: ugrás előtt a cseh katona megkérdezi Kapisztrán János ferences szerzetest, hogy ha öngyilkos lesz, akkor üdvözülhet-e. És csak miután az megnyugtatta, akkor ugrott le.

"TaTa" is én vagyok.

Már hülyéskedtem korábban, hogy nagy a Tokai-család, ugye a Tokai murai reaktor, a Tokai gitár, a Tokai Egyetem, hogy Hemingway kedvenc Tokay boráról ne is beszéljünk.

Mivel olvasom a Webisztánban, hogy mindenki követ mindenkit, a fölhajtott gallérú, szembe húzott sapkás uraknak jelzem, hogy néha 'TATA" vagy "TaTa" is én vagyok, sőt a börgöndi rakétások blogjában időnként T-Bandiként, sőt T-Brandyként jelentkezem.

Ja, és egykori minisztériumi, Eötvös Alapítvány-titkári szobám ajtaján sokáig egy
"Tokai - disposable gas-lighter" reklám mutatta, hogy egyáltalán nem vagyok pótolhatatlan.

Hosszú-hosszú életem során, különböző inkarnációimban írogattam még Titusz, a Jófiú, Archie bá', Les Caps, Noo-wan Nose, meg ki tudja még, miféle neveken.

Ilyenkor érdemes Egyiptomba látogatni

Egy újdonsült barátom most utazik Egyiptomba. Irígylem érte, s eszembe jut egy Hatsepszút királynős versem. Jó nagy forróság volt Karnak-Luxorban, aztán azóta a lengyel régészek által talán túlságosan is felújított Hatsepszút-síremléknél sok külföldi turistát legéppisztolyoztak...

Hatsepszút hiányzó arca
(Kákosy László emlékének)

Megszabadulva a lusta dragomántól,
A sziklahasító núbiai hőben,
Hatsepszút királynő sírtemplomában
a második teraszon áll, szemlélődik
alakmásom, Titusz.

Igen, ez is csak messziről szép…
A túlpartról, az élők
keleti földjéről nézvést,
a karnaki templom főtengelyéből,
reggeli órán, Hatsepszút obeliszkjának árnyékából,
ahogy a tompa-sárga színű hegyomlás
előtt az éles sárga terasz-sorok kiválnak.

Közelről: durva munka, romlás.
Így – locsolatlan –
milyen fakóak a festett relífek is,
a tükröző forróság hogy elnyeli a színeket!

Pedig mi mindent idehordtak
az elefántkórban szenvedő
szerecsenkirálynő országából!
Mennyi rakott hajó,
a szolgák vállán mennyi kincs,
mennyi különös állat, ritka fák,
hogy dúskáljon és ámuljon
a holtában is sudár.

De maga Hatsepszút hol van?
Hol a síremlék gazdájának arca?
Kivakarták minden képmását a kőből.
Csak a vésővel mélyített durva foltok,
csak ami nincs, csak az mutatkozik.

De tudja Titusz, s te is tudod, mi volt ott:
szép arc, s örök, mely
minden bosszulásnál
mélyebben lakik.

----
Hapax legómena c. előkészületben levű verses/prózás kötetemből.

Egy kis építészet, egy kis darab regény

Ez a Tituszos építész-regényemből való kis részlet. Valójában építész szerettem volna lenni, gyávaságból mentem a Bölcsészkarra, biztosabb volt, hogy fölvesznek. A részlet a '70-es években játszódik, abból is kiderül, hogy Kondort még mint élő fiatal festőt emlegeti az Öreg. :)
A képek: ilyen volt gyerekkorunkban a "Marokkó-játék". A másik kép nem Tatlin-konstrukció, hanem a Kom-ombói Sobek és Horus-templom alaprajza, a krokodil és a sólyom-istené.

Titusz-részlet: (Ezt a Tituszt - bevallani is szégyen! - lassan negyven éve írom, illetve hát inkább rakosgatom. Most nyugdíjas éveimben talán elkészül végre, ha bármi valaha is késznek mondható...)

Két mottó, régről:

„Ő maga választja magát, mind, aki él”

„Ha valamit csinálni akarunk, először rontani kell!” (Mindkettő Takács Imre Angyalok vetkőzése c. kötetétből, Szépirodalmi Kiadó, 1985)

Látszott az ő házának egyik sarka is, a Kossuth tér innenső oldalán; ott állt bezsúfolva a többi szürke ház közé, kicsit frissebb szürkén, de épp elég szürkén azért, éppen csak négyemeletesen, éppen úgy, hogy el kellett keseredni rajta. Tovább ment egy kicsit az erdőben, aztán odébb kijött a fák közül, és nézte a házat, a várost megint.
_ Mit szólna az öreg Vrasics ehhez? Szép flancosan el vagyon helyezve a környezetében, mi? Harmonizál vele, és persze száz százalékosan funkcionális! Az alaprajz – hóna alatt még a táskában a tervek – már az alaprajz legyen elegáns! – mutatta egyszer az Öreg a Brandenburgi Versenyek kottáját, kiterítve a lemezekhez mellékelt fényes, nagyalakú füzetet. – Ránéz, már hallja is: szép. Ilyen legyen az épület, ilyen világos menetű a rajza! Nézze ezeket az ismétlődő ritmusú íveket, ezekkel a finom különbségekkel! Na de dolgozzunk is egy kicsit, lássuk, mibül élünk! – zárta le aztán rendszerint az Öreg, hirtelen befelé nézve egy pillantig, mintha röstelkedne, vagy messzire: át az egyszerű titkaikat előle elrejtei nem bíró falakon, s ilyenkor önironikusan bólintott: - Felhőkakukkvár…
Titusz, ha az öreg Vrasicsra gondolt, hirtelen föltoluló lelkifurdalást érzett, de rögtön utána általában olyan megnyugvást, amit csak a jogosnak érzett szülői feddés, s az után jövő, bizalomból fakadó megbocsátás okoz – szerencsésebb gyermekeknek. Titusz az Öregnek kedvenc tanítványa volt, ezt azonban természetesen soha ki nem mondta volna egyikük sem. A srácok mondogatták egymás közt a tanszéken, meg az idősebb kollégák, egykor talán maguk is az Öreg kedvencei. Na meg a lányok. Mert Vrasics nem kedvelte a lányokat: az építészetet férfiszakmának tartotta.
Titusz maga előtt látta a valójában nem is olyan Öreget / csak hatvannégy volt, mikor meghalt/ , ahogy saját maga készítette statikai Märklinjével bíbelődik. Hogy milyen bizalmas viszonyba kerültek, Titusz abból értette meg, hogy a törékeny játékot, amit az öreg persze véresen komoly szakmai elgondolásai „vázlataiul” használt, Tituszon kívül senki sem láthatta összerakva Vrasics asztalán. Mikor másokkal együtt érkezett a professzori szobába, a Märklin mindig szétsöpörve feküdt ott, mint egy halom szétdobált Marokkó-játék. Mikor erre rájött, többé ő sem beszélt a többieknek arról, milyen figyelemmel billegteti, állítgatja a sebtében összeszerelt alkalmi konstrukcióit Vrasics ide-oda; hogy egyensúlyozza ki a keze ügyébe került apró tárgyakkal, esetleg hogyan függeszt vékony spárgával valami gyufa szekérhez hasonló csigás nehezéket valamelyik szerkezeti elem végére. – Tudja maga, hogy Tatlinnak mennyi ilyen mobilja volt? Vagy hallom, a Kondor, az a jó fiatal festő milyen érdekes pálcika-repülőkkel kísérletezik! … de lássuk, miből élünk! – hallatszott aztán, miközben visszakézből lassan ledöntötte Vrasics, amit éppen fölépített.
– Felhőkakukkvár – ismétli Titusz, s nézi a város fölött oszolva emelkedő füstök laza, bizonytalan szerkezetét. - Hát eggyel több ház lett Újhelyen.

Titusz napja van

Titusz sztéléje
(Pál apostol)

MERT SZÜKSÉG FEDDHETETLENNEK LENNI,
NEM VAKMERŐNEK, NEM HARAGOSNAK,
NEM RÉSZEGESNEK, NEM VEREKEDŐNEK,
NEM NYERESÉG UNDOKUL KÍVÁNÓJÁNAK.
HANEM GAZDÁLKODÓNAK,
JÓKNAK SZERETŐJÖKNEK,
MÉRTÉKLETESNEK, IGAZNAK,
MAGA TÜRTETŐNEK.

VALÁNK RÉGENTEN MI IS BOLONDOK,
HITETLENEK, TÉVELYGŐK,
KÜLÖNB-KÜLÖNB KÍVÁNSÁGOKNAK ÉS GYÖNYÖRŰSÉGEKNEK SZOLGÁIK,
GONOSZSÁGBAN ÉS IRIGYSÉGBEN ÉLŐK, GYŰLÖLSÉGESEK ÉS EGYMÁSNAK GYŰLÖLŐI.
DE MINEKUTÁNA….

Titusz a Népligetben (készülő regényemből)

Az Orczy térnél már meg kellett gyújtani a lámpát. Ahogy az Utcába befordult, a reflektor egy pillanatra megvilágította a sarkon a talponállót, ahová gyerekkorában annyiszor küldték egy üveg borért.
A sötét utcában minden a helyén: a cukrászda, a Delej utca sarkán a csak "Bolhás"-ként emlegetett Előre mozi falusias hirdetése, a villamosmegállók, a Kolónia, vele szemben az iskola sötét, várszerű tömbjei, az iskolakertben a távolugrópálya, ahol hetedikes korában egyszer csak váratlanul iskolacsúcsot ugrott, és jobbra, a Népliget előtt a Ház.
Fölnéz a harmadik emeleti sarokerkélyre, tenyerében érzi a sérült műkő sarokoszlop érdességét, orrában a vaskorlát szagát, a korlátét, ami minden eső után barnásra rozsdásodott... A vaskorlát, anyja a korláton kívül. Aztán ahogy a nagyjelenet után ügyetlenül és szánalmasan a korlátra hasalva visszamászik... Hány meg nem történt zuhanás jut egy zuhanásra, amit teljesen végbevisznek?
Nem kanyarodik jobbra a Villám utcába a nagynénjéhez, hanem továbbmegy a Népligetbe. Megáll a Tinódi-szobornál, lekapcsolja a lámpát, kiszáll. Lassan szemerkél az eső. Néptelen Népliget. Mindig is ilyen volt estefelé. Csak most szebbek a parkok, dúsabbak a fák, és lám, kedvenc padja is frissen festve. Letörli kicsit, és leül a vizes padra.
Micsoda szentimentális baromság itt üldögélni? Tíz éve nem voltam itt...Majd jön a rendőr, aki nyolcadikos koromban megpofozott, mert nem hitte el, hogy tanulok, és nem a Kaszinóból ólomcsöveket lopó srácoknak falazok. Vagy megjelenik Erzsi, leül és azt mondja: Tessék, megfoghatod a mellem, nem olyan nagy dolog, rájöttem ennyi év alatt. Vagy kijön a Villám utcából Sziráki, akit az érettségi óta nem láttam, pedig tudom, hogy itt lakik, és folytatjuk az örök, megoldatlan vitát: Idáig egyetértünk, tudom, a legkisebb részek, táguló-sűrülő világegyetem, de innen hogy magyarázod Isten nélkül? - Így! És orrba kellett volna vágnom... Vagy kijön Éva, aki sose jött ki, és azt mondja, jó, ideje már, vegyél el, és legyen két gyerekünk és kétszobás lakásunk... És két lyuk a két fenekünkön - mondanám én -, unalmas. Akkor is nagy arca már egészen elfolyó. Vagy kijönne Anyám, aki szintén sose jött ki. Mért nem hívtam sohasem? Milyen jó volna most, sétáljunk, Anyu, a kocsiból elővenni egy új, könnyű kabátot, és odahajítani a fűbe nehéz, zörgős, betöredezett ujjú zöld műbőrkabátját...
- Jó estét kívánok, kérem az igazolványát! - Rendőr állt meg a pad emellett, és zseblámpa gyulladt.
- Jó estét! - mondta Titusz ocsúdva.( Ha most megkérdezi, ki lopja az ólomcsövet, én adom az első pofont.)
- Neve? ... Rendben.
-Született? ...Rendben.
-Hol lakik?
-Most még sehol.
-De ide van írva a címe.
-Már nem lakom ott.
-Mióta nem lakik ott?
-Délután óta.
-És most itt akar aludni? ...Esik az eső.
-Látom, hogy esik. Nem akarok itt aludni.
-Akkor kérem, fogja magát és keressen szállást.
-Még szeretnék elüldögélni itt egy kicsit.
-Ne üldögéljen a körzetemben, hanem menjen haza!
-Mondtam, hogy nincs otthonom.
-Akkor keressen szállást.
-Szállásom van.
-Ne renitenskedjen, kérem!... Állása van?
-Még van?
Na nézzük!...Építési Kutatóintézet, csoportvezető. Milyen csoport?
-Széthulló.
-Na, induljék az úr, mert rossz vége lesz!
Titusz elindult befelé, a kocsi irányába.
- Mért arra megy? Menjen ki a Ligetből!
-Ott áll a kocsim.
-Mutassa a kocsi papírjait!
-A kocsiban vannak.
-A jogosítványt!
-Tessék!-veszi elő Titusz a jogosítványt, benne több ezerforintos.
-És ez a pénz honnan van?
-Kivettem a takarékból.
-Az más, de utána fogunk nézni magának.
-Legalább lesz, aki utánam néz - dünnyögte Titusz, míg a vizes füvön keresztül ment a kocsi felé.
-Tilos a fűre lépni! - kiáltott utána a rendőr.
-Őrmester úr! - kiáltott vissza Titusz, és megvárta, míg odaér hozzá a rendőr. Álltak egymással szemben a csatakos fűben.
-Egy vallomással tartozom.
-Na látja! Tudtam én, hogy valami vaj van a fején. Tegye meg a vallomást! - mondta a rendőr, elővéve egy jegyzetblokkot.
-A raktárnak használt Kaszinóból ólomcsöveket lopott Takács László és Takács József állami gondozott, nyolcadik osztályos tanuló, a Mező Imre Állami Gyermekotthon lakói.
-Hol vannak a csövek?
-Nem tudom.
-Hol tartózkodik most a két illető?
-Nem tudom. Az egyik, úgy hallom, vagy tíz éve disszidált Olaszországba. Az ikertestvére egy darabig villamosvezető volt, de egyszer balesetet csinált, véletlenül belehajtott egy csoport állami gondozott gyerekbe, akik vasárnap délután meccsre mentek. Akkor börtönbe került.
A rendőr gondolkozott. - Magának kezelésre van szüksége. Most menjen, nem akarom én kezdeni a kezelést.
-Megyek. Mondhatok még valamit?
-Mondjon.
-Üljön le a padra, már nem vizes. És gondolkozzon egy kicsit a gyerekkori álmairól, biztos úr.
-Mi nem ülhetünk le szolgálatban. No menjen, menjen!
-Erőt, egészséget!
-Az van, köszönöm - mondta különös mód ellágyulva, s kihúzva magát a rendőr.
Aztán lassan sétált Titusz után, s fölírta az öreg Wartburg rendszámát a szolgálati noteszába.

(Részlet a Titusz, a Jófiúból. Megjelent az Ezredvég IV. évf. 12. számában. 1994 december.)

Hogy került Titusz a törökök országába?

Véglegesítésre, átdolgozásra váró irományaimat nézegetem. Találtam egy magam számára is rejtélyes rövid szöveget, megosztom a blogolvasókkal:

Hogy került Titusz* a törökök országába?

A törökök országa nagy; ki tudja hol kezdődik és hol ér véget? Járunk, kelünk, s egyszer csak különös pöszögés üti meg a fülünket, török beszéd ü-i, ö-i, hadaró imádkozás egy-egy magas toronyból. Egy bég fermánt követel. Tessék, válassz, mondod, zakód jobb belső zsebéből elővéve, kártyalapokként elébeterítve a személyazonosságit, a kombinált bérletet, az építészszövetség tagsági igazolványát (egyben könyvtári belépő), és egy múlt heti lottócédulát. A bég a lottócédulát veszi el, figyelmesen vizsgálja, tolmácsot hív az őrbódéból, kuruttyol neki, amit a tolmács így fordít: Nem nyert, de ne dobja el, mert csak a hónap végén lesz a tárgynyeremény-sorsolás. Törökországban különben is csak ötjegyű a Jokerszám. Akkor elmehetek? – kérdezed. Mit mond? – kérdezi a bég magyarul a tolmácsától. A tolmács törökül válaszol, így sohase fogjuk megtudni, mi volt a felelet. Intettek, hogy továbbhaladhat.
Így került Titusz a törökök országba, gonosz olvasó.
-
* Titusz a szerző alteregója.szerepel a versesköteteimben is, és főszereplő a Titusz, a jófiú című készülő (Istenem, mióta készülő!)regényben