Ami van, srácok (Szép Károly egykori testnevelőtanárunk meg a BGSK emlékére)

(Ami van, srácok)

Ami van, srácok, Szepi bácsi,
ami maradt a szakadatlan
büntető-dobások
Vajda Péter-utcai gyakorlásából, csak annyi,
hogy reggelente, harmatban, kutyaugatásban
szedegetem a hullott alma férgesét,
és négy az ötből, néha öt az ötből
sikerül a félarasznyi vastag
kis görbe meggyfa derekát eltalálnom.

Vagy az első kávé, egy-két cigi után,
mikor már van helyem a konyhaasztalon,
az első félpapírt, amire meggondolatlan, álmos
marhaságokat írtam
összegyömöckölve, jó kemény
kis galacsinná gyűrve, általában
egy az egyből, sikerül
csont nélkül a kis szemetesbe, “kukába” dobnom.
Ez van még, Tanár Úr, ez van még, srácok. Nincsenek
hétvégi JSI- meccsek (ki tudja már, hogy volt ilyen is:
Józsefvárosi Sportiskola, vagy hogy
Kozma öcsi nyomdokain jó páran
a Simor (Vajda Péter) utcai BGSK-ban,
a Benedek Gábor Sportkörben
kezdtünk készülődni olimpiákra)

Volt egy kitérőnk Schuszter “Oszi”-val
a Fradi atlétikai szakosztályába is, ahol
a húszas évek magasugró bajnoka, valamilyen
Laci bácsi reporterekről mesélt nekünk, és
ha szorgalmasak leszünk, rikordokat ígért.

Tetszik látni, továbbra is szorgalmasan edzek, gyakorlok, Laci bácsi!
(Laci bácsi, tudjátok, félszemű volt:
maga Albert, a Császár lőtte ki véletlenül az egyik szemét,
de makacsul továbbra is a focikapu mögött tartotta az edzéseket.
-_Hátha a másik szememet is kirúgja, abba is
beledurrantja az ócska szemüveget
a Novák vagy a Páncsics a szabadrúgás gyakorlásakor,
és végre nem kell már nyolcvanéves létemre hülyegyerekekkel vacakolnom!
- mondogatta nekünk, tokiói olimpiai reménységeknek a húszas évek
hazai magasugróbajnoka.)

A fél-papirokon a mániákus vers-kezdemények, skiccek,
valami múltról, jelenről,
amibe belezúg, belepattog, mint a lányiskolai, emeleti tornaterem
recsegő parkettáján az első
gumi-kosárlabdák, úgy ‘59-ből, vagy ‘60-ból, amire meglett
az udvari bitumen-pálya,
ahol először értem el a gyűrűt.

Ugyanaz a kis buzgómócsing, ugyanaz
az egymagába’ gyakorló
kis csere vagyok, megint kövér,
a nyáron meghasasodtam.
Az van, ami van, srácok,
dobálom az összegyűrt
paírgalacsinokat a készséges szemetesbe
csukló-, ínhüvely-gyulladásig,
tízből tíz, kétszázból kétszáz
megy a kosárba.
Beírkálom a félbevágott ánégyes
papírkákat, jó keményre
összegyömöckölöm őket, aztán
ami költemény így elkészült, csont nélkül,
lehetőleg pontosan ívelve, kosárra, ó ha
már a mi józsefvárosi sportiskolás korunkban
bevezették volna a mezőnyből
dobott hárompontosokat!

Csak hogy valami fotó is legyen....

Sajnos elmosódott kép, de ötven éve történt, hogy fölállítottak a hátsó sorban jobbról negyedikként a VIII. kerületi egykor Simor, addigra már Vajda Péter utcai fiúiskola végzős VIII.b-jének tablóképére. Az alábbi verses pillanatkép meg még régebben rajzolódik elém. Szepi bácsi (Szép Károly) testnevelőtanárunk, későbbi kosarasedzőnk az első sorban, a jobb szélen ül.
(Készülő, lassan, elhúzódva készülő: Hapax legómena- Egyszeri olvasatok c. verseskönyvemből):


Az első Lopakodók a MUK* idején


Hol voltak még akkor a Lopakodók,
a mattfekete kémrepülőgépek?
Az ötödik bének azonban Szepi bácsi
már ötvenhét tavaszán megtanította,
hogyan kell abszolút zajtalanul
elérni az alagsori tornatermet,
illetve először a tornacipők
és klottgatyák szagától
bűzlő pince-öltözőt.

A módszer: semmi sarok!
A talpak közepét a lépcső élire.
Addig gyakoroltuk, míg a
harminc-harminckét kölyök,
mind ormótlan bakancsban,
fateroktól, nagyobb tesóktól örökölt félcipőkben
- némelyik lábbelin még orr,- sarokvasak!-
le tudott jönni észrevétlen,
és el tudtunk zajtalan haladni Bütyök,
az Igazgató ajtaja előtt is,
ki pedig magasabb pártmegbízatásból
nagyon is éberen ügyelt,
nehogy egy MUK is essen
a Simor utcai fiúiskolában.




*MUK: Márciusban Újra Kezdjük
elterjedt pesti falfirka ’56 november 4. után