Derűre ború

Reggel vidám az ember, délelőtt egyenesen boldog, mikor nagylányával és kisunokájával találkozik, a délután meg az este aztán csupa bosszúság: valami kéretlen e-mail ömlik folyamatosan a leveleim helyett, kikapcsolódtam a világból. Már sejtem a megoldást, de ahhoz várni kell. Várni kell ma reggel a vízórást is, aki ki fogja cserélni a tök újnak látszó szerkezetet, mindegy,kivárom ezt is. Eszembe jut VÁRÓHAJÓM.

Hol szűket és szürkét kanyarul,
amit Dunának hívunk magyarul,
én, félelmeiben dadogó,
részegségig kijózanodó,
ha nem nézem túlnan a vérző, nagy lovat,
az innenső parton egy veszteglő hajó
testére sütött szégyenében
minden reggel megélem
fenyegettetésem...
és megszámoztatásomat.

302-es állóhajó! Ugye, hogy futni volna jó,
túrni, halakkal vetekedve, zöld habokat,
nem így csüggni a vízbe,
szorítva a vas bakokat,
mint szégyenében halált akaró,
de ki tudja: a halál sem bélyegtelenít.

Fut a víz, ütemes vonulástól dübög a híd.

*

T.A.: A Gellért-hegyi ló és a 302-es állóhajó. Részlet. Ld. Aranykor, ezüstkor, vackor, Orpheusz, 2006.)

Új fordításom. Várakozások

Lassan kész leszek a fordítással, és már megvan a magyar címlap is.
Igaz, a kiadó Karácsony helyett most már februárra ígéri a megjelenést, de nem ez a nagy baj, hanem hogy a verseskönyvem kiadása is csúszik.
Cs. Szabó Lászó egy szép mondatával igyekszem - nagyképűen - vígasztalni magam:
"Jó művészek majdnem úgy ráérnek várni, mint az Isten." Mikor Csé ezt leírta, vajon magára gondolt?

Én keserűbb módon fogalmaztam egyszer: " Nincs a halandósága miatt sietségre ítélt ember számára nagyobb megpróbáltatás, mint várni, várni, míg megfelelő alkalom kínálkozik."