Aki ismeri élettörténetemet, az tudja, ez milyen duplán vicces míting lehetett.
A dolog
egyik hátteréül ez a versezet ( benne lesz talán Hapax legómena címen készülő kötetemben):
A 66158. számú osztrakon a kairói Egyiptomi Múzeumban
„A végleges mű rideg és vértelen.
Csak a vázlat marad örök-eleven.”
(Egy jobb költőtől, aki egykor voltam)
Megint nem mentem föl a zsúfolt és sötét
Tutenkhamon-szobákhoz,
ahol minden tilalom ellenére
vakítóan villognak a japán turisták vakui.
Nem a négyesével „kiszerelt” alabástrom kanopuszok
és nem is a rég megfejtett papiruszok érdekeltek ma sem.
A poros középső földszinti termek egyikében,
talán a 24-esben, ahová alig téved be látogató,
ahol a készülődés négy-ötezer éves
dirib-darab lapos kövei, cserepei vannak a poros
üvegtárlókban:
oda mentem megint, az osztrakonjaimhoz.
Az egyiken ott a Janus-arcú,
előre is, hátra is forduló harcos.
Az ismeretlen mester még nem döntötte el,
hová irányul majd a gyilkos lendület.
Előttünk vagy mögöttünk van-e a nagyobbik veszély?
Ott a sírkamra titkos helyszínrajza, hol
talán majd egyszer valaki a megfelelő üzenetbe botlik;
ott a faun-arcú fővadász, ki begyakorolt, megunt
mozdulattal egy antilop gyönge kis nyakára sújt.
Egy nőcike, aki
a jobb mellbimbóját
parázna módon csippenti felénk,
- vagy egy láthatatlan csecsszopó felé?
Eldönthetetlen, hogy anyaság,
erotika, vagy pornográfia ez a pár tusvonás. Nem tudjuk meg soha,
mit is akarhat tőlünk az a nő.
Itt van Nagyszájú Jim,
vagy más képregény-beli
Rejtő-figura,
a sörtől vigyorgó jóbarát.
(Ilyenek ülnek a
sashalmi Hév-megállóval
szemben, a Festékesben is, pár évezreddel
és pár ezer kilométerrel odább.)
És itt van, megtalálom megint
a 66158-as számmal jelölt kedvencemet:
a kíváncsi halacskát, a nyúlfejűt.
Ott maradt a törzsfejlődés alacsony fokán
demonstrálni: az idióta és a bölcs: egy-gyökerű.
Jelképesek a dirib-darab
vázlatok. Alles vergängliche ist nur ein Gleichniss.
Minden múlandó dolog csak egy-egy mozzanat.
Ahogyan Goethe mondja, más éghajlat alatt.
A következő teremben tíz és tízezer usebti:
a játék-szolgahad.
És a poros tárlók sok néma üvegéből
Visszatükröződik a száz és száz arc, akikkel
valaha e termekbe betértem:
Kákosy, Csáky, Hubay, Melocco, Juhász Ernő, Vida,
Varga Edit, Grigássy Éva, Tóth Margitka is ott van,
és sajnos Tóth Dezső is, a föl-fölgyulladó
ócska neonok alatt a fülledt félsötétben.
Hordják nekünk az usebtik az ebédet
a mumifikált ételek tárlóiból,
legyezgetnek fáraók, főminiszterek
strucctoll-legyezőivel. És
jól tudjuk mind,
hogy az ebéd végeztével
mely évadban és melyik napszakon
pontosan mikor kell a földszinti törpe-koporsó
előtt megállni,
hogy a szemben levő kőkolosszuson
a minden nap csak pár percig átvonuló sugárban
egy háromezer éve türelmes fáraónak arca
átsuhanóban fölragyogjon.
