Hogy ez a félénk kérdésfelvetés vezet-e bárhová, még nem tudom, mindenesetre Tituszom, aki voltam, illetve talán kezdtem lenni tíz-tizenkét évesen, ha egyedül maradt az egyetlen nagy szobában, ahol a kis család lakott ( fater munkában, anyja az ormótlan babakocsiban talán a Népligetbe tolta nála tíz és fél évvel fiatalabb, csecsemő kishúgát, nem a török-lerántó bajszos vitézt, hanem magát a törököt mintázta meg és játszotta a jobb időkből maradt egyetlen bútordarab, a fehér, imitt-amott aranyzásokat őrző toalett-asztal jókora billenős tükrében.
A kellékek: egy szétfoszlott, fakó-bordó selyem paplanhuzat épen maradt darabjai: egy nagyobb "kaftánnak" egy kisebb, ám hosszabb selyemcsík turbánnak való. Kezében pedig, handzsárok híján egy alig tizenkét centis pengéjű, ám ugyanannak a jókora szobának sarkában álló satupadra rögzített villanyköszörűn élesre köszörült ráz papírvágó kés, sajátos módon dőltbetűs FUTURA felirattal.
Köpeny, azazhogy kaftán a vállra, a turbán körülményes föltekerése, a toalettasztalon heverő kevés szépítőszer közül a vastag "szemceruza", amivel pufók arcára és fitos orra alá szakállat, bajuszt vonalkáz, - ezt még ülve -, majd a billenőtükör megfelelő szögbe állítása után hadonászás a "tőrrel", grimaszok, és az Egri csillagokból, hisz a nádorfejérvári csatáról akkor még semmi kútforrás nem került kezébe, az összes török (valójában arab) csatakiáltás többszöri elismétlése: - Allah akbár!, Allah kerím! és biszmilláh-ok és ar-rahmánok és ar-rahímok bőségesen.
Az egész előadásból azután a "törökségtől" való megszabadulás volt a legidőigényesebb: összehajtogatni és a csak általa ismert dugihelyre visszacsomagolni a kaftánt, a turbánt, a FUTURA-feliratú tőrt, majd a foltosra fakult másik, fürdőszobai tükörben hideg vízben sokáig dörzsölve megszabadulni az álszakálltól; mert ugye meleg vizet hetente ha egyszer generáltak a fafűtésű rézhengerben, ami így legföljebb pohos csillogásával és időnként kibocsátott félelmes hangjaival valami moccanatlanul figyelő szpáhit formázott...
---
Előző Titusz-bejegyzéseimben sokallhatjátok - vagy kevesellhetitek - a tituszregényírás technikai megjegyzéseit. Aki idáig eljutott a toalett tükörben fölvillanó kicsi török kalandjaiban, azt talán érdekli, hogy Petelein, Csáthon, Gozsdun, Kosztolányin, Babitson, Örkényen és Mészölyön kívül Titusz, a leendő építész és magyartanár Nádas Péternek ha nem is saját törökjét, de Saját halálját is haszonnal forgatja.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: janicsárok. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: janicsárok. Összes bejegyzés megjelenítése
2010. május 5., szerda
2010. május 4., kedd
Titusz Belgrádban - egy regény regénye
Titusz először Belgrádban
Ez a zászlórúd kipróbálásának groteszk ünnepélye, azé a zászlórúdé, amelyik majd oly fontos szerepet játszik a Halley üstökös fenyegető csóvája által bevilágított Nádorfehérvárban, talán épp annak a Kalimegdan toronynak a tetején, amelyet avarok építettek, rómaiak őriztek, hunok romboltak, s ahová Titusz az egykor hatalmas Törökország egyiptomi tartományából érkezett – repülőgépen. Pesten akkora volt a köd ezen a téli hajnalon, hogy Ferihegy nem fogadott; valahol a görög hegyek, tán épp az Olimposz fölött mondta be a kapitány, hogy Belgrádban fognak leszállni, aztán majd kiderül, mi lesz. A négy, a török végekről Budára visszavezérelt janicsár (akik azt nem sokkal megelőzően valóban az egykori török birodalom legdélibb csücskében, Khartoumban erősítették meg a magyar- magyarab barátságot egy magyar-szudáni kulturális tudományos munkaterv aláírásával) a belgrádi reptérről a magyar nagykövetségre telefonált, ahová nem épp tágas kocsijával nemsokára meg is érkezett értük a kulturális tanácsos. Itt kezdődtek a gondok Titusznak a kairói Khan el-Khalili bazárban vásárolt hajlított végű, hatalmas bambuszbotjával. A bot nem fért a böröndbe, bár a bőrönd is jókora volt, s főképpen nem fért a bosszús diplomata kocsijának csomagtartójába, úgyhogy Titusz, aki keserűen tapasztalta, hogy legfiatalabb janicsárként ismét neki kell a hátsó ülés közepén a kardántengely fölött lábait összehúzva kuporognia, a térde közé szorította a sétabotot, s annak kampós fogantyújára támasztotta az állát, úgy utazott. A belgrádi magyar követségen, ami oly tágas volt, hogy bizonyára még az osztrák-magyar monarchia idejéből maradt – voltak ilyenek, míg sorban el nem szocializálta őket, Trianonnál is nagyobb pusztítást végezve a magyar népvagyonban a magyar külpolitika kormányzat - csevapcsicsás szendvicsekben és slivovicában kapták meg az útmeghosszabbodás miatt járó napidíjukat.
Vonat csak jó pár óra múlva indult Budapestre, úgyhogy a főjanicsár városnézést rendelt. A csomagok a követségen maradtak, Titusz azonban, ha már ennyi baja volt vele, magával vitte a Kalimegdanhoz a bambuszbotot. Ott fönn, a Duna-Száva összefolyásra táguló panoráma-teraszon – tartózkodva azért a bástyák tényleges megmászásától, amit a butykosokból rohamosan fogyó slivovica hatása is fékezett – egy janicsártársával, kivel később hol itt, hol ott a mérhetetlen török birodalom határmezsgyéin, sőt egyszer magában Perzsiában is, ahonnan, mint tudjuk, a halál majd közben kilovagol, be fognak majd még mutatni egyéb bravúrokat. De most csak a ”Dugovics Titusz lerántja magával a törököt” című Wagner Sándor-festette mutatványra szorítkoztak, s mivel addigra még jobban hatott a slivovica, s amúgyis Hunyadi János egykori birtokain voltak, a nádorfehérvári Kalimegdánt a vajdahunyadvári Nyebojsza bástyával összekeverve, szilvaillatú ordításokkal rángatták négy kezükkel a hajlékony bambuszbotot: - Rohadt török, rohadt magyar! előttem mész a másvilágra!
---
És ha már Belgrádban járunk, meg ne feledkezzünk Sinkó Ervinről sem. Tituszom írása közben mért csak a breton/kanadai/amerikai írók tanácsait követném? Követem a magyar/szovjet/jugoszláv Sinkó Ervint is, aki ugyebár egyrészt Optimista, másrészt nem csak regényt ír, hanem írja-és olvassa posztmodern és hermeneuta módon saját regényének és naplójának regényét. Az optimizmus sötétebb oldaláról viszont Sinkó kortársának és elvbarátjának, Lengyel Józsefnek egy szösszenete jut eszembe:
Nem lennék én pesszimista,
ha nem te lennél optimista
Ez a zászlórúd kipróbálásának groteszk ünnepélye, azé a zászlórúdé, amelyik majd oly fontos szerepet játszik a Halley üstökös fenyegető csóvája által bevilágított Nádorfehérvárban, talán épp annak a Kalimegdan toronynak a tetején, amelyet avarok építettek, rómaiak őriztek, hunok romboltak, s ahová Titusz az egykor hatalmas Törökország egyiptomi tartományából érkezett – repülőgépen. Pesten akkora volt a köd ezen a téli hajnalon, hogy Ferihegy nem fogadott; valahol a görög hegyek, tán épp az Olimposz fölött mondta be a kapitány, hogy Belgrádban fognak leszállni, aztán majd kiderül, mi lesz. A négy, a török végekről Budára visszavezérelt janicsár (akik azt nem sokkal megelőzően valóban az egykori török birodalom legdélibb csücskében, Khartoumban erősítették meg a magyar- magyarab barátságot egy magyar-szudáni kulturális tudományos munkaterv aláírásával) a belgrádi reptérről a magyar nagykövetségre telefonált, ahová nem épp tágas kocsijával nemsokára meg is érkezett értük a kulturális tanácsos. Itt kezdődtek a gondok Titusznak a kairói Khan el-Khalili bazárban vásárolt hajlított végű, hatalmas bambuszbotjával. A bot nem fért a böröndbe, bár a bőrönd is jókora volt, s főképpen nem fért a bosszús diplomata kocsijának csomagtartójába, úgyhogy Titusz, aki keserűen tapasztalta, hogy legfiatalabb janicsárként ismét neki kell a hátsó ülés közepén a kardántengely fölött lábait összehúzva kuporognia, a térde közé szorította a sétabotot, s annak kampós fogantyújára támasztotta az állát, úgy utazott. A belgrádi magyar követségen, ami oly tágas volt, hogy bizonyára még az osztrák-magyar monarchia idejéből maradt – voltak ilyenek, míg sorban el nem szocializálta őket, Trianonnál is nagyobb pusztítást végezve a magyar népvagyonban a magyar külpolitika kormányzat - csevapcsicsás szendvicsekben és slivovicában kapták meg az útmeghosszabbodás miatt járó napidíjukat.
Vonat csak jó pár óra múlva indult Budapestre, úgyhogy a főjanicsár városnézést rendelt. A csomagok a követségen maradtak, Titusz azonban, ha már ennyi baja volt vele, magával vitte a Kalimegdanhoz a bambuszbotot. Ott fönn, a Duna-Száva összefolyásra táguló panoráma-teraszon – tartózkodva azért a bástyák tényleges megmászásától, amit a butykosokból rohamosan fogyó slivovica hatása is fékezett – egy janicsártársával, kivel később hol itt, hol ott a mérhetetlen török birodalom határmezsgyéin, sőt egyszer magában Perzsiában is, ahonnan, mint tudjuk, a halál majd közben kilovagol, be fognak majd még mutatni egyéb bravúrokat. De most csak a ”Dugovics Titusz lerántja magával a törököt” című Wagner Sándor-festette mutatványra szorítkoztak, s mivel addigra még jobban hatott a slivovica, s amúgyis Hunyadi János egykori birtokain voltak, a nádorfehérvári Kalimegdánt a vajdahunyadvári Nyebojsza bástyával összekeverve, szilvaillatú ordításokkal rángatták négy kezükkel a hajlékony bambuszbotot: - Rohadt török, rohadt magyar! előttem mész a másvilágra!
---
És ha már Belgrádban járunk, meg ne feledkezzünk Sinkó Ervinről sem. Tituszom írása közben mért csak a breton/kanadai/amerikai írók tanácsait követném? Követem a magyar/szovjet/jugoszláv Sinkó Ervint is, aki ugyebár egyrészt Optimista, másrészt nem csak regényt ír, hanem írja-és olvassa posztmodern és hermeneuta módon saját regényének és naplójának regényét. Az optimizmus sötétebb oldaláról viszont Sinkó kortársának és elvbarátjának, Lengyel Józsefnek egy szösszenete jut eszembe:
Nem lennék én pesszimista,
ha nem te lennél optimista
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
