Titusz Belgrádban - egy regény regénye

Titusz először Belgrádban

Ez a zászlórúd kipróbálásának groteszk ünnepélye, azé a zászlórúdé, amelyik majd oly fontos szerepet játszik a Halley üstökös fenyegető csóvája által bevilágított Nádorfehérvárban, talán épp annak a Kalimegdan toronynak a tetején, amelyet avarok építettek, rómaiak őriztek, hunok romboltak, s ahová Titusz az egykor hatalmas Törökország egyiptomi tartományából érkezett – repülőgépen. Pesten akkora volt a köd ezen a téli hajnalon, hogy Ferihegy nem fogadott; valahol a görög hegyek, tán épp az Olimposz fölött mondta be a kapitány, hogy Belgrádban fognak leszállni, aztán majd kiderül, mi lesz. A négy, a török végekről Budára visszavezérelt janicsár (akik azt nem sokkal megelőzően valóban az egykori török birodalom legdélibb csücskében, Khartoumban erősítették meg a magyar- magyarab barátságot egy magyar-szudáni kulturális tudományos munkaterv aláírásával) a belgrádi reptérről a magyar nagykövetségre telefonált, ahová nem épp tágas kocsijával nemsokára meg is érkezett értük a kulturális tanácsos. Itt kezdődtek a gondok Titusznak a kairói Khan el-Khalili bazárban vásárolt hajlított végű, hatalmas bambuszbotjával. A bot nem fért a böröndbe, bár a bőrönd is jókora volt, s főképpen nem fért a bosszús diplomata kocsijának csomagtartójába, úgyhogy Titusz, aki keserűen tapasztalta, hogy legfiatalabb janicsárként ismét neki kell a hátsó ülés közepén a kardántengely fölött lábait összehúzva kuporognia, a térde közé szorította a sétabotot, s annak kampós fogantyújára támasztotta az állát, úgy utazott. A belgrádi magyar követségen, ami oly tágas volt, hogy bizonyára még az osztrák-magyar monarchia idejéből maradt – voltak ilyenek, míg sorban el nem szocializálta őket, Trianonnál is nagyobb pusztítást végezve a magyar népvagyonban a magyar külpolitika kormányzat - csevapcsicsás szendvicsekben és slivovicában kapták meg az útmeghosszabbodás miatt járó napidíjukat.
Vonat csak jó pár óra múlva indult Budapestre, úgyhogy a főjanicsár városnézést rendelt. A csomagok a követségen maradtak, Titusz azonban, ha már ennyi baja volt vele, magával vitte a Kalimegdanhoz a bambuszbotot. Ott fönn, a Duna-Száva összefolyásra táguló panoráma-teraszon – tartózkodva azért a bástyák tényleges megmászásától, amit a butykosokból rohamosan fogyó slivovica hatása is fékezett – egy janicsártársával, kivel később hol itt, hol ott a mérhetetlen török birodalom határmezsgyéin, sőt egyszer magában Perzsiában is, ahonnan, mint tudjuk, a halál majd közben kilovagol, be fognak majd még mutatni egyéb bravúrokat. De most csak a ”Dugovics Titusz lerántja magával a törököt” című Wagner Sándor-festette mutatványra szorítkoztak, s mivel addigra még jobban hatott a slivovica, s amúgyis Hunyadi János egykori birtokain voltak, a nádorfehérvári Kalimegdánt a vajdahunyadvári Nyebojsza bástyával összekeverve, szilvaillatú ordításokkal rángatták négy kezükkel a hajlékony bambuszbotot: - Rohadt török, rohadt magyar! előttem mész a másvilágra!

---
És ha már Belgrádban járunk, meg ne feledkezzünk Sinkó Ervinről sem. Tituszom írása közben mért csak a breton/kanadai/amerikai írók tanácsait követném? Követem a magyar/szovjet/jugoszláv Sinkó Ervint is, aki ugyebár egyrészt Optimista, másrészt nem csak regényt ír, hanem írja-és olvassa posztmodern és hermeneuta módon saját regényének és naplójának regényét. Az optimizmus sötétebb oldaláról viszont Sinkó kortársának és elvbarátjának, Lengyel Józsefnek egy szösszenete jut eszembe:
Nem lennék én pesszimista,
ha nem te lennél optimista