Mi is volt a Zuglói Pinceklub?

Egyetemista éveink vége felé érdekes módon P. barátommal (aki művészettörténet-magyar szakos volt)nem az Eötvös-klubba vagy más Bölcsészkar-körüli helyekre és nem is a Népköztársaság úti Fiatal Művészek Klubjába jártunk esténként, hanem a Thököly út egyik lerobbant villájának dohos pincéjében működő ún. Zuglói Irodalmi Pinceklubba, aminek egy nálunk kissé idősebb, irodalom- és zenekedvelő grafikus, a kövérkés, kopaszodó, de annál tettrekészebb és nyüzsgősebb Gönczöl Dezső volt a motorja. Igazi írópalánta talán az egyszer-kétszer megjelenő, akkor még simán Papp Jóskaként működő Sárándi József volt a körünkben, mindenki más tapasztalatlan amatőr volt, egy profi versmondó lányon, Zita nevűn kívül. Úgy rémlik, az esteken maga Gönczöl is szavalt vagy olvasott föl verseket. Hacsak nem foglalta el a színpadot és közfigyelmet a - akkor még kábszer nem volt a terítéken - csont alkoholista, zaklatott Frank nevű öntudatos költő-amatőr, egész addig, míg más részegek le nem zavarták a pódiumról, és át nem vette a főszerepet a dzsessz. Egy rossz pianínón zseniális improvizációkat, időnként azonban hivatalos Gershwin-darabokat, illetve megdöbbenésünkre az akkor alakuló Új Zenei Műhely szerzőinek furcsa műveit adta elő egy hollófekete hajú, pengeéles arcú, az alkohollal ugyancsak közeli barátságban lévő srác, akinek olyan jellegtelen neve volt: talán Kovács vagy Kiss, hogy egészen elfelejtettem, sajnos keresztnevével együtt. Pedig még szomszédok is voltunk, mi akkor a Rózsa, ő a Rottenbiller utcában lakott. Rendesen elvégezte a Zeneakadémiát, gyakran orgonált a Bazilikában, sőt a hírek szerint egész miséjét is előadták. Mi lehet vele, nem tudom. Színes egyéniség volt a szabadságain tengeri útjairól mesélő nálunk alig tíz évvel idősebb hajóstiszt, izgatott szőke srác, akitől a "down to the hatch!" - Le a hajófenékre! felkiáltást tanultam arra a műveletre, ahogy az italárút nagy sebességgel és szakszerűen az immár hullámokon imbolygó szervezetünk legmélyére kell küldeni. Akkoriban sikeres, mára azonban dicstelen, a KKI-táblához hasonlóan a Szoborparkba való véget ért pinceklubbéli tevékenységünk, mikor a bennünket - gondolom pártmegbizatásból meglátogató Aczél ( nem György, nem Endre, nem tudom milyen keresztnevű) Népszabadság-színikritikus (kopasz, langaléta jelenség) javaslatára néhányunk ( Papp Jóska, Frank és szerény személyem) verseiből meg is jelent valami a Mozgó Világ egyik hamar elfeledett elődjében, az Ifjú Kommunistában. Nekem - nem vagyok büszke rá, de mit tagadjam- ez lett az első nyomtatott publikációm, ha a Széchenyi Gimi stencilezett önképzőköri újságjában megjelent zsnegéimet nem számítjuk...

Barátom, P.

Nō -wan pesti barátjáról ír

„Vércsepp hull a hóra,
Holnap virradóra
Farkas könnyét meglelik.”
(P. ritka, fiatalkori megnyilatkozásaiból)

P. családját és őt magát is
annyi megpróbáltatás érte,
hogy csak szorosra összevont szemmel
és megfeszített állkapocs-izommal
lehetett nekik mégis állniuk a sarat.

Ha később csökkentek is a megpróbáltatások,
a szürkéskék szem összevonva,
az állkapocs-izmok összeszorítva
maradtak a keskeny arcban mindmáig.

A lábai azért lazán, hosszúakat lépnek.
Hegyi emberek megnyújtott lépteivel
járja a világot. Legutóbb a Városmajorban látták.
A sokat szenvedettek arisztokratikus flegmájával
vagy azt szemléli nagy hallgatagon
mindenki másban: kiállta-e, kiállja-e
az idők próbáját, vagy – ki tudja?
azóta is azt a farkaskönnyet keresi.