Új versem a Mozgóban

Bevallom, majdnem annyira örülök most is, ha új versem jelenik meg, mint mondjuk harminc éve, mikor az elsők jöttek az ÉS-ben Bella István és Takács Imre, vagy épp a "régi" Mozgóban, Mányoki Endre szerkesztésében. Meg is mutattam rögtön kis réz-emberemnek is, akit a Vackor címlapjáról már ismerhettek. Örömében odahasalt a címlapra, meztelenül, mert rohadt meleg van...
Maga a vers pedig, alcímével, amit végül a mozgós változatból kihagytam, így megy:

Tokai András:

Ó, hajnali tág ég!
(Capriccio arról, hogy megöregszünk, de nem baj)

Fénylik a fekete almafa-kupolában,
fénylik az ezüst félhold.
Fáradt sárga halogénlámpa
dereng a másik fele égen.

Fölsőbb s távolibb regiszterekben
(hogy szférákat mégse mondjak)
kezdenek cincorogni,
bele az ezüst,
bele a félezüst-hold,
bele az angol ködlámpa-szín,
bele a halványkék égen
uszongó sötétes kék,
kékes-fekete-szürke
felhőkbe mindenrendű
énekesmadarak és az egyetlen
túlélő sashalmi kan-tyúk.

(Ó, híveim, van ilyen.
Tengeri tehénből, szirénből is
először hím példányt láttam formalinban
ázó, nagy kókadt micsodájával.)

Ó, hajnali tág ég!
Éjszaka csendje,
amiben nincs rend.

Ne félj, nem jön a költészet-
magyarázat!
Nem jönnek dőltbetűs Kavafisz-idézetek,
kiemelések.

Csak a figyelem éber,
csak a fölvakart régi sebek
pörkösödnek újra, azok viszketnek, sajognak.

Rágyújt, kihűti a kávét, és elénekli ezt is:
Van valamicske harmat.

Ez az a vékony rés, ahol
bele lehet kukucskálni a versbe
Ez az a vékony hártya, ami
máris szárad az első napsugaraktól,
és átlátszatlanná varosodik.



Ó, mennyi évek, ó mennyi évek!
Nem igaz, hogy elröppent volna az élet,
inkább az évek tömérdeksége
iszonyú sokasága, de annyi
hogy rengeteg végük belevékonyul
a keleti horizontba,
ami fényes, meg a
nyugati, rózsaszínüen tükröződő
szárnyába a hajló
görbületeknek.

Tűnik, vékonyul, akár a
szálazó kékezüst felhők utolja,
amiket már csak sejtünk, sejtünk

Inkább a megéltek sokasága
mint annak a tömérdeksége,
ami majd elvész

Naposabb júniust! Míg más is meg nem engesztelődik...

Zuhog vigasztalanul- írom hajnali levelezőtársamnak.
El fogja mosni a könyvhetet is, de egyszer persze minden megpróbáltatásnak vége.
Naposabb júniust!
Június nekem nem csak azért, mert az új kormány a trianoni emléknapot minek is? - összetartozás napjának? nyilvánította, az engesztelődés hónapja. Erről régen, még mikoriban a Nagy Imre-újratemetés volt, hosszú verset is írtam, na a végét bele is teszem a blogomba:

Tokai András: A Másik

/.../

11.

Én más vagyok.
Vagy más leszek.
Vagy egy vagyok, csak
vonz a másság.

Keserű bodza-illatot:
szívom a más-lehelletű
növények húsosabb
kipárolgását.

Nem nyűgöznek engem istenek,
és nem vagyok már rég materialista.
Hegyen sikot, síkon hegyet
kutatok; mindent másához iszonyítva.

Csak a rend nyugtat meg. Az, ami nincsen.
Vagy ha van is, a mása az csak.
Anyám ha élne, szép káromló szelíden
mondaná: Rosseb. Fordulj a falnak!

12.
/ A szuverén/
Kardom és pallosom és lándzsám,
és rézből való rizs-merő csefcsirem
a kétfülű, nagy vörösréz-bödönben
távoli utaimnak fölös emlékei.

Mert mindig csak magamban, Mőbiusz-körökben
utaztam : engem jártak a tájak selymes rétjei.
Vagy ott, vagy itt: csak magamban keringtem,
akármi forró partokig jutottam.

Mind az én testemnek távol országából
valók csanakjaim és hosszu késeim.
S ha jobban tudom, mit kevésbé tudtam,
csak mert ki- és belestem
másik magamnak titkos résein.

13.
/Júniusok/

Egy szék. Egy kosár. A szombati ujság.
Az áhitat egyszerü kellékei.
Söprü, cirokkal fölfelé.
Mintha mások más emlékei.

Juharzöld. Füzöld. Rózsalevél-zöld.
A nyarat magába engedi.
Tarkótájt jut be templomába,
megtölti lábujjtól fejtetőig.

És hordja a júniust magában,
míg más is meg nem engesztelődik.

(1989 február-június-október)

-------------------------
Megjelent először a Mozgó Világban röviddel az újratemetés után, talán valamelyik 1990-es számban, majd 2006-os Aranykor, ezüstkor, vackor c. kötetemben. Orbán Ottó az általa ismert verseim közül ezt szerette legjobban. "testünk templomáról" sokat gondolkodtam Szt. Pál, Szt. Ágoston, és -nevetni fogtok- Nádas Péter nyomán

Make IRODALOM not FORRADALOM!

Andgonddal* egy gondban vagyunk. Javaslatom:
Make IRODALOM not FORRADALOM!
Én, mióta nyugdíjban vagyok, bele is húztam rendesen, amiről, valamint kávészenvedélyemről a mellékelt kis májushajnali, pünkösdi irodalmi kiállítás is tanúskodik.
-
* http://www.andgond.blogspot.com/

Vers a Wyw.hu /verselő miatt

Látom a Neten - ahol időnként kiváncsiskodom, mit talál rólam a kereső - hogy a www.wyw.hu-n valaki maximális pontszámmal értékelte a Magyar Elektronikus Könyvtárban olvasható Aranykor, ezüstkor, vackor kötetkémet. Mivel ide versesblogokat is föl lehet tenni, föl is tettem ezt a hajónaplót, de hogy vers is legyen tényleg, idemásolok valamit egyik utóbbi költői kisérletemből, melyben egy kitalált szingapuri költőtárs verseit "fordítom". Már jött ilyen a Mozgó Világban, Pollágh Péter meg azt igéri, jön nemsokára a Prae-ben is.


Noo-wan a kicsi, közeli dolgokra meg illatokra ámul

(Midőn E.P. magyar prózaíróhoz hasonlóan
versként olvasgatta a Tractatust)

Kicsi, közeli dolgok. Neked magadnak.
Wittgenstein egyik fordítója említi az ilyen
ráébredéseket. Tudod,, (két vessző!) egyszer csak
megvilágosodik, földereng az, hogy mégsem úgy.

Ezt a Faber-Castell irónt, teszem,
csak nagyon függőlegesen lehet
használni arra: írásra, amit
kicsi, közeli dolgok rögzítésére
általában egy-egy szál cigaretta
oszladozó füstjének
kíséretében végzel.
Cseres azt mondta, naponta
megkínálja magát a papírral.

Nyelvjáték helyett mondod: közlés-színjáték.
S bár Dublinban W. is sok
rossz háborús vajat szagolt, te most
a mások által mellőzött illatokkal,
vagy nézzük a dolgot a hardver szempontjából:
orroddal teszel valamit hozzá
a bécsi, cambridge-i, dublini
pontosfogalmazó megjegyzéseihez.

A kérdések más barátaitól kérdem: hogy van az,
hogy a kicsiben, szaggatottban
megorrontjuk néha a nagyot,
s ha figyelmesen szipákolunk,
egy-egy múlékony pillanatra, mintha
az öröklét füstölne orrlikunkban?

***

Ingres-papír vagy gyűrött Pravda


Már azt hitte, hogy minden elveszett,
de nézd, ámulatára a sok hiába-vesződség
mégis mind javára fordult,
midőn vénségére rajzolgatni kezdett.

Ennek már úgy fogott neki,
hogy tudta, rajzoláskor mindegy
mi akad a kezébe, Ingres-papír
vagy mint ínségében Uitznak:
pár oldal gyűrött Pravda.

Ha a nyolcvanat is megéri, lehet, hogy majd zenét ír
vagy új táncokat talál föl:
hűséges Füst Milán-tanítvány.
---
Noo-wanról még annyit, hogy ha ezt írjátok a keresőbe, talán nektek is előjön, hogy valaki, magyar bloggoló, igaz "vietnami" nemzetiséggel már nicknévként is fölvette.

Mi is volt a Zuglói Pinceklub?

Egyetemista éveink vége felé érdekes módon P. barátommal (aki művészettörténet-magyar szakos volt)nem az Eötvös-klubba vagy más Bölcsészkar-körüli helyekre és nem is a Népköztársaság úti Fiatal Művészek Klubjába jártunk esténként, hanem a Thököly út egyik lerobbant villájának dohos pincéjében működő ún. Zuglói Irodalmi Pinceklubba, aminek egy nálunk kissé idősebb, irodalom- és zenekedvelő grafikus, a kövérkés, kopaszodó, de annál tettrekészebb és nyüzsgősebb Gönczöl Dezső volt a motorja. Igazi írópalánta talán az egyszer-kétszer megjelenő, akkor még simán Papp Jóskaként működő Sárándi József volt a körünkben, mindenki más tapasztalatlan amatőr volt, egy profi versmondó lányon, Zita nevűn kívül. Úgy rémlik, az esteken maga Gönczöl is szavalt vagy olvasott föl verseket. Hacsak nem foglalta el a színpadot és közfigyelmet a - akkor még kábszer nem volt a terítéken - csont alkoholista, zaklatott Frank nevű öntudatos költő-amatőr, egész addig, míg más részegek le nem zavarták a pódiumról, és át nem vette a főszerepet a dzsessz. Egy rossz pianínón zseniális improvizációkat, időnként azonban hivatalos Gershwin-darabokat, illetve megdöbbenésünkre az akkor alakuló Új Zenei Műhely szerzőinek furcsa műveit adta elő egy hollófekete hajú, pengeéles arcú, az alkohollal ugyancsak közeli barátságban lévő srác, akinek olyan jellegtelen neve volt: talán Kovács vagy Kiss, hogy egészen elfelejtettem, sajnos keresztnevével együtt. Pedig még szomszédok is voltunk, mi akkor a Rózsa, ő a Rottenbiller utcában lakott. Rendesen elvégezte a Zeneakadémiát, gyakran orgonált a Bazilikában, sőt a hírek szerint egész miséjét is előadták. Mi lehet vele, nem tudom. Színes egyéniség volt a szabadságain tengeri útjairól mesélő nálunk alig tíz évvel idősebb hajóstiszt, izgatott szőke srác, akitől a "down to the hatch!" - Le a hajófenékre! felkiáltást tanultam arra a műveletre, ahogy az italárút nagy sebességgel és szakszerűen az immár hullámokon imbolygó szervezetünk legmélyére kell küldeni. Akkoriban sikeres, mára azonban dicstelen, a KKI-táblához hasonlóan a Szoborparkba való véget ért pinceklubbéli tevékenységünk, mikor a bennünket - gondolom pártmegbizatásból meglátogató Aczél ( nem György, nem Endre, nem tudom milyen keresztnevű) Népszabadság-színikritikus (kopasz, langaléta jelenség) javaslatára néhányunk ( Papp Jóska, Frank és szerény személyem) verseiből meg is jelent valami a Mozgó Világ egyik hamar elfeledett elődjében, az Ifjú Kommunistában. Nekem - nem vagyok büszke rá, de mit tagadjam- ez lett az első nyomtatott publikációm, ha a Széchenyi Gimi stencilezett önképzőköri újságjában megjelent zsnegéimet nem számítjuk...

A menekülőművész napozik

 

Tokai András: A menekülőművész
(Még egy Kavafisz-apokrif)

Egy verseket író barbár vetődött városunkba.
Hivalkodóan foltos nadrágban jár. A foltra
valami olyasmi van hímezve, hogy a fia bajnok.*

Kétségtelen: egyet-mást hallott a mi görög költészetünkről,
és nagyon alexandriai, ahogyan gúnyolja magát.
Rejtélyes a pasas, de ki nem az?
Hisz legjobb ismerőseidről, hisz önmagadról
- mondta nemrégen orgonahangján Kavafisz -
se tudsz meg semmi pontosat, vagy véglegest soha.

Menekülőművésznek mondja magát a barbár, ha van ilyen foglalkozás.
Jól megfér közöttünk az ipse. Mi itt
a Trianon Kávéházban töltjük az estéinket. Az idegen
egészen lázba jön a kávéház nevétől.
Azt mondja, hogy hazáját egy Kis Trianon nevű palotában osztották szét
szomszédaik között a nagyhatalmak, és hogy ez sorsszerű volt:
háborúikban mindig a rossz oldalra álltak.

Miféle oldalakra? - kérdem. Nem volt saját politikájuk?
Magyarokról beszél, és van is ilyesmi a Bíborbanszületettnél,
akik küldöttségeket küldözgettek Bizáncba,
de aztán egyre jobban Rómához dörgölőztek,
megpróbálták az illír tengerpartot uralni,
de hajózni sose tudtak, és sehogyse boldogultak, mint a szebblelkű szlávok
a mi cirkalmas görög betűinkkel.

Jófiú, nagy alkalmazkodó ez a barbár, na és a búsulásban
egészen verhetetlen. Ha kérdem, hogy bennünk
alexandriai hellénekben mit szeret annyira,
azt mondja, azt, hogy mi is lúzerek vagyunk.

Na jól van, Andreasz, (ezt a görög hangzású nevet viseli)
csakhogy tudod, ezt is: a veszteségmegélést,
mi görögök fedeztük fel és tökéletesítettük.
Itt mutatjuk be Alexandriában, hogy előbb a diaszpóra,
aztán az anyaországi többség
úgyis elpusztulunk mind a nagy mediterrán
hőségben, koszban; ebben az egész pán-hellén
tök-egyformaságban.


________________________________________
* Arra célozhat, amikor cigarettával kiégetett farmeromat Matyi borneói „Gauloises Raid" túlélő-versenyének emblémájával foltoztam meg.

Nosztalgiázzunk. A nyáron lesz harminc éve...ÉS, Mozgó Világ

Egy ragyogóan fényes nyári reggelen az akkoriban éppen megszűnőben levő KKI (gyengébbek, illetve erősek, de fiatalabbak kedvéért: Insztityut Kulturnüh Szvjazej, Institut des Relations Culturelles, Kulturális Kapcsolatok Intézete) Dorottya utcai
épületéből kiszaladva, (ha jól emlékszem, Darida Karcsi kollégám figyelmeztetésére, akinek már kezében volt egy példány), a Vörösmarty tér sarkán, ahol most a Gerbeaud teraszán nagy élet folyik, vettem két-három példányt az ÉS-ből, ÉS rögtön ott az utcán olvastam a keretes, féloldalnyi bemutatót: Új Hang. Tokai András versei elé. (Ezzel a Takács Imre-szöveggel épp egy hónappal ezelőtt, blogom indításakor már eldicsekedtem). ÉS úgy látszik, Károlyok lettek első figyelmes olvasóim. Nem sokkal ezen ÉS-es eset, és a KKI maradékainak a Szalay utcába történt átköltöztetése után egy másik Károly: Kelen várt meg a negyediken a liftajtóban egy másik fiatal minisztériumi kollégával /ki lehetett, Tamás Pista? Januárban hallottam Vida Lacitól, hogy Tamás Pista, aki egy évvel járt fölöttem a Széchenyi Gimiben, és már ott szavalt tőlem önképzőköri verset, tavaly meghalt) vagy Tarnóczy lehetett az? mindegy, ott vártak kétfelől a liftajtóban, és ahogy kiszálltam, „sorfalat állva”, egymásnak felelgetve, fejből mondták föl nekem a friss Mozgó Világban megjelent, éktelen hosszú című, ám mindössze négysoros versem rövid félsorait:

Anyám utolsó fényképét nézem, s egyszercsak e szavakat hallom

Kelen: ÍM EZ VAGYOK A másik: IM EZ LESZEL
K: KIVETKEZTEM M: KÖVETKEZEL
K: CSAK AKI VELED VAN, AZ HAGY EL
M: VIGYÁZZ, KIVEL SZÖVETKEZEL!