Mert nemcsak piros meg Fekete könnyvem van nekem, hanem van egy 1991-ben nyitott, még mindig íródó, be nem telt Fehér könyvem is. Abban találom:
Csönd, madárbeszéd, ordítozás (ez a címe, de rossz cím, csak nem tudom áthúzni itt)
Brácsák szólaltak meg akkor, mert fölösleges verseimből olvastam föl éppen. Volt kürtös is abban a képzelt zenekarban, de őneki még nem intettem, hogy fújjon bele.
Ő is, én is, meg a zenekar többi dolgozói is mind pontosan tudták, milyen lenne, ha az a kürt megszólalna.
Egy félbevágott nagybőgőt szerettem volna látni ott még a többi hangszer közt. Furcsa kívánság, tudtam; annyiban hagytam.
Csendet intettem akkor. Megfelelően adták elő azt a csöndet. Jelentőségteljesen hallgatott az egész zenekar. Akkora zenebonát tudtak volna csapni pedig, hogy csak na! Mert rengeteg zúgás, dúdolás, dönögés, brum-brum volt abban a sok hangszerben. Egyik-másik csengeni, sőt: csattogni is tudott. Hallgattak mégis.
Ez volt az én születésnapi hangversenyem.
(Jött annak idején az Ezredvégben, mert megtetszett Tabák Andrásnak - jó író, ugye köztudott? És benne lesz a lassan készülő Hapax... kötetemben is.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése