Persze ki tudja már, mi volt a Fosbury flop? Ez volt az a magasugró technika, mikor az "ollózás" és a "hasmánt" technikák után áttért a magasugró-világ a Dugovics Titusz által a nándorfehérvári olimpián bemutatott, ám jó ötszáz évre feledésbe merült technikára.
A régóta húzódó és majdnem elmaradt regény ráadásul egy el nem küldött levéllel vette kezdetét. Ime a levél, a Titusz-regény első rezüméje, ami mellesleg körülbelül a nyári olimpiák legzavarosabb időszakában, a moszkvai és los angelesi olimpiák között született. A rezümé valahogy így szólt:
"Megígértem, hogy hetedikéig elküldöm Takách Tituszról formálódó regényem bőséges rezüméjét. Közben máris elseje lett, s neki kell látnom. Nem lesz könnyű, mert a regényből ugyan legföljebb ha hetven ilyen gépelt oldal van kész, de az anyag, amit idestova hetedik éve görgetek magam előtt, mint friss hóból gyúrt, s egyre növekvő golyót elszánt kiskrapek, egyre nagyobbra, már-már mozdíthatatlanná növekszik. (Aztán persze tavasz, olvadás, miegyéb, - ez is a már használhatatlan hasonlatok közé sorolható.) Bár, - hogy még egy kicsit mégis a növekvő hógolyónál maradjunk: a hógolyó tán mégis szemléletesebb az ismeretes, s irodalmi berkekben ugyancsak használhatatlanná nyűtt Peer Gynt hagymájánál, hisz a kezdet kezdetén sem kecsegtet azzal, hogy ha szét- (nem bontogatod ám, hanem:) rúgod, találsz majd valamit legbelül. E hógolyóról, s hasonlókról azonban bővebbet majd később, a regény során.
A Titusz-tömb így növekedett hát. Azzal kezdődött, hogy elgondoltam, mi lenne, ha a Dugovics Titusz-motívumot, aminek magva közhelyszerűen közismert, azonban szerencsére(?) kidolgozatlan, körülményeiben kellően homályos, s így jól használható egy mai legenda alapzatául, drótvázául, stb., megpróbálnám kidolgozni, egyszerre használva ki az alakban rejlő magvas és groteszk, mert mai ésszel haszontalan és célszerűtlen hősiséget, és a hősiség azért mégiscsak ott bujkáló valódi vonzerejét.
Dugovics Titusz, ki épp azzal, hogy délszláv vezetéknevéhez egy buzgó jezsuita egy ma alig ismert, de akkoriban nyilván okkal futtatott kisebb szent nevét biggyesztette, nekem igen kedves vaskossággal a magyarkodást jelenti. Ez az egész hanyattesés a levegőben, lobogó ing-gatya, és főleg (Lessing, Lukács és a többiek itt nyerik meg a nándorfehérvári csatát a tudatlan Titusz és az önkéntes jelkép segítségével a „termékeny pillanat” elkapásának bizonyítása magyar módon: ELŐNYT ADNI A TÖRÖKNEK s csak éppen akkor rontani rá, vetni rá magunkat, amikor már tűzné is ki az ellenséges zászlót!
Hogy mit keres Dugovics Titusz a Takách családban, annak több magyarázatát is tudom adni. Mint manapság majdnem minden regénynek, ennek is vaskos önéletrajzi háttere van. (A regény, egyáltalán, akkor jelenik meg, mikor a modern öntudat. A regényt előző hősköltemény a kifejlett öntudat előtt uralgó közösségi tudat tükre: mitológia-szerű legendák elbeszélő művészeti tükröződése). Megokoltuk ezt is jó tudákosan! Szóval az önéletrajzi elem: anyám, s főleg nagyanyám oltogatott belém ilyen buzgó tituszkodást és ez az egyik (a sokadik) olyan rétege „önéletemnek”, ami némi elvonatkoztatással tipikusnak lesz mondható.
A valóságos tituszkodást én magam lófarkas zászló és török helyett egy rossz esernyővel kezdtem, annak kaptam el a nyakát , és – legalábbis Anyunak úgy tűnt – azzal akartam hatéves koromban leejtőrnyőzni egy magas, ötödik emeleti párkányról. Tituszom a regényben erősebb injekciót kap a jó magyarrá nevelésből, nagyanyja (anyja?) nagy magyart, ellenállót, stb. akar nevelni belőle, s ezért is a Titusz név, amit az egykori jezsuita szelídült utódja elégedett mosollyal jegyez Tituszka születésekor, 1946-ban az anyakönyvbe.
Titusz így persze egykorú velünk. Pesten nő föl, s az ostoba név miatti állandó ugratásokon, bosszantásokon, aszogatásokon(?) kívül elszenvedi / boldogan megéli a háborús idők utáni budapesti gyerekek minden megpróbáltatását és örömét. Töltényeket ás ki a kertben, vérnyomokat azonosít az óvóhelyen, dugihelyet ás, miközben a nagy emeletes ház szocializmusra nyitott ablakaiból önfeledt szerelmesek OLA-gumis dobozokat, (meg magát a használt gumit) dobálják ki az udvarra. Kemény próbákat áll ki, hogy a házban alakult két gyerekbanda közül az egyikbe (bármelyikbe) bevegyék. A két csapat, az agyafúrt, kisebbekkel barátságos Cimaj, s a tompaeszű, fasisztoid Kisvars bandáinak csatái, etikai próbái fontosak lesznek Titusz és a regény fölnövekedése során. Még visszatérünk rájuk.
Egy különösképpen Rákosira hasonlító iskolaigazgató, aki a Bütyök névre hallgat, s alacsony termete következtében a fáradt olajjal feketített dobogóra állva pofozza a nyolcadikosokat (köztük, isten bizony, magát Kozma Pityut is, aki báván áll, és hagyja!), az érzékeny lelkű, hajnalonként hegedülő német-latin-görög szakosból orosztanárrá átképzett tanerő, aki egy tévedés folytán elvéteti úttörőnyakkendőjét…s persze az első szerelem, aztán ’56, oroszkönyv-égetés, a svájci csokoládéadomány majszolása, s az ugyancsak a svájci csomagokban érkezett és az iskolában kiosztott gyertyák furfangos fölhasználása a tábla használhatatlanná tételére, stb.,stb., stb.
Titusz gyerekkorából (sajátunkból) persze öt-hatszáz oldalt is meg lehetne tölteni, s lehet, hogy meg is töltünk egyszer, ám a most alakuló regény szempontjából anyjához való rendkívüli ragaszkodásának van jelentősége, aki aztán vérbeli Titusz maga is női kiadásban. Az ő hevesen elnyújtott, szinte már kéjes tituszkodása abban áll, ahogy egyre nyilvánvalóbban érdemtelen férjéhez ragaszkodik, veszekedéseken, el- és visszaköltözéseken, saját nekilendülő alkoholizmusán, halva született gyereken, betegségen, s korai halálon keresztül makacsul kapaszkodik kiválasztott törökjébe, makacsul, haláláig, a „termékeny pillanatig”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése