Tituszomat eredetileg építészként képzeltem el

Mottó:
„Ő maga választja magát, mind, aki él”

„Ha valamit csinálni akarunk, először rontani kell!” (Mindkettő Takács Imre Angyalok vetkőzése c. kötetétből, Szépirodalmi Kiadó, 1985)

(Titusz első háza elkészül)

Látszott az ő házának egyik sarka is, a Kossuth tér innenső oldalán; ott állt bezsúfolva a többi szürke ház közé, kicsit frissebb szürkén, de épp elég szürkén azért, éppen csak négyemeletesen, éppen úgy, hogy el kellett keseredni rajta. Tovább ment egy kicsit az erdőben, aztán odébb kijött a fák közül, és nézte a házat, a várost megint.
_ Mit szólna az öreg Vrasics ehhez? Szép flancosan el vagyon helyezve a környezetében, mi? Harmonizál vele, és persze száz százalékosan funkcionális! Az alaprajz – hóna alatt még a táskában a tervek – már az alaprajz legyen elegáns! – mutatta egyszer az Öreg a Brandenburgi Versenyek kottáját, kiterítve a lemezekhez mellékelt fényes, nagyalakú füzetet. – Ránéz, már hallja is: szép. Ilyen legyen az épület, ilyen világos menetű a rajza! Nézze ezeket az ismétlődő ritmusú íveket, ezekkel a finom különbségekkel! Na de dolgozzunk is egy kicsit, lássuk, mibül élünk! – zárta le aztán rendszerint az Öreg, hirtelen befelé nézve egy pillantig, mintha röstelkedne, vagy messzire: át az egyszerű titkaikat előle elrejteni nem bíró falakon, s ilyenkor önironikusan bólintott: - Felhőkakukkvár…
Titusz, ha az öreg Vrasicsra gondolt, hirtelen föltoluló lelkifurdalást érzett, de rögtön utána általában olyan megnyugvást, amit csak a jogosnak érzett szülői feddés, s az után jövő, bizalomból fakadó megbocsátás okoz – szerencsésebb gyermekeknek. Titusz az Öregnek kedvenc tanítványa volt, ezt azonban természetesen soha ki nem mondta volna egyikük sem. A srácok mondogatták egymás közt a tanszéken, meg az idősebb kollégák, egykor talán maguk is az Öreg kedvencei. Na meg a lányok. Mert Vrasics nem kedvelte a lányokat: az építészetet férfiszakmának tartotta.
Titusz maga előtt látta a valójában nem is olyan Öreget / csak hatvannégy volt, mikor meghalt/ , ahogy saját maga készítette statikai Märklinjével bíbelődik. Hogy milyen bizalmas viszonyba kerültek, Titusz abból értette meg, hogy a törékeny játékot, amit az öreg persze véresen komoly szakmai elgondolásai „vázlataiul” használt, Tituszon kívül senki sem láthatta összerakva Vrasics asztalán. Mikor másokkal együtt érkezett a professzori szobába, a Märklin mindig szétsöpörve feküdt ott, mint egy halom szétdobált Marokkó-játék. Mikor erre rájött, többé ő sem beszélt a többieknek arról, milyen figyelemmel billegteti, állítgatja a sebtében összeszerelt alkalmi konstrukcióit Vrasics ide-oda; hogy egyensúlyozza ki a keze ügyébe került apró tárgyakkal, esetleg hogyan függeszt vékony spárgával valami gyufaszekérhez hasonló csigás nehezéket valamelyik szerkezeti elem végére. – Tudja maga, hogy Tatlinnak mennyi ilyen mobilja volt? Vagy hallom, a Kondor, az a jó fiatal festő milyen érdekes pálcika-repülőkkel kísérletezik! … de lássuk, miből élünk! – hallatszott aztán, miközben visszakézből lassan ledöntötte Vrasics, amit éppen fölépített.
– Felhőkakukkvár – ismétli Titusz, s nézi a város fölött oszolva emelkedő füstök laza, bizonytalan szerkezetét. - Hát eggyel több ház lett Újhelyen.