Úton a próza felé...

Ha már emlegettem az előző bejegyzésben, hogy prózák is jönnek a Hapaxban, ime egy előzetesként közülük:
Banyalika

Ismered azokat a lyukasra préselt vaslemezeket, amiket megrozsdásodva itt-ott a szemétben lehet találni. Különösen könnyű volt ilyenekre bukkanni a háború után a Ganz-gyár környékén, a Népliget tankok szántotta, bedudvásodott parkjaiban.
Valaki, lehet, hogy maga az öregasszony, könnyen hajlíthatta aztán az apró lukú lemezt éppen akkorára, hogy az alagsori lakás kicsike kamrájának szellőzőablakába passzoljon. Talán még egy kis vakolat is tartotta belülről. Belökni, benyomni, berúgni mindenesetre nem lehetett. Horpadt, rozsdásodott; a lukak közti rések megrepedtek, finoman elhasadtak, de a lemez, a szellőzőablak kitartott, és kitartott mögötte a titok és a sötétség is.
Banyaluka. Mai nyelvérzékemmel banyalikának nevezném inkább ezt a lassan hatvan év távlatából is eszméletemben sötétlő nyílását a megfejthetetlen rejtélyeknek. Igen, hisz volt a Népliget melletti nagy házban összesodródott nagyon vegyes lakosság közt épp elég olyan népség is, aki még táj-ízekkel beszélt. Igaz, a mucsai beszédért legalább akkora banda-röhej járt, mint a nyár eleji lekopaszításért, amit - többnyire szintén vidéki szokásokat őrző apai parancsra - nemegyikünk volt kénytelen a házban működő Jakabffy fodrász nullásgépétől elszenvedni, egy forint hetvenért.
Igen! - azért is banyalika! Hisz nincs, aki kiröhögjön vagy fenékbe rúgjon már: se Cimaj, se Kisvars bandája nem létezik, nem acsarkodnak egymásra, nem rugdossák a bőrt és a sódert a banyalika előtti grundon. A grundon, ami abban a nagy házban sajátos módon az udvar része volt: a nagy U-alakú ház bekerített udvarának egyik hátsó traktusa. Igen, az udvar! A többnyire bezárt nagy kapukkal, melyek közül az egyiket, a Villám utcára nézőt azért nyitották csak ki ritkán, hogy a szemetes, a csomaghordó postás, a jeges, nyár vége felé meg a nagy szeneskocsik bejöhessenek vagy hogy behajtson az egyetlen motoros jármű: Vida Laci bácsi oldalkocsis, újságszállító BMW-je.
Nyarak az udvarban... Hisz nyaralni nemigen járt senki. Ült az ember a több helyütt repeszektől sérült, forró és sima vaskorláton, mezítlábát lógatva, nem zavartatva magát - mindaddig, míg esetleg lányok nem jöttek párosával összefogózva - , nem zavartatva magát, hogy a micsodája kilóg oldalt a klottgatyából. A szandál vagy a tornacsuka persze ott volt az emberrel, mert a sóderon nem lehet mezítláb focizni. Ámbár szandálban meg fára mászni nem lehet, mert a szandál, főleg a már sokszor megvarrt és megszögelt az első lépések után azonnal elszakad, és akkor a muterod ordítani kezd, esetleg meg is pofoz, és mindenképpen azonnal mehetsz a suszterhoz, aki viszont négy-öt sarokkal odébb tartja a műhelyét.
Szégyen és a rád mért kötelesség közös jelképe ez:
régi nyárban mezítláb menni a forró aszfalton, kezedben az egyik, a szakadt szandállal, markodban négy-öt izzadt-melegedő forinttal, óvatosan átkelni a büdös fáradt olajjal föllocsolt, kőtörmelékből döngölt Szapáry utcán (a túlsó járdán, már a sulinál, törölgetni meztelen talpadról a ragacsot), és egészen az azonnal elvégzendő javítás befejeztéig reménykedni abban, hogy ötven fillér, de lehet, hogy egy egész forint marad majd hazafelé fagylaltra.

Szégyen és feladat jelképe ez a szandál-vivés (nem szandál-vitel, hisz Pesten vagyunk, mondjuk ezerkilencszázötvennégyben). Rohadt szandál-fölmutatás. Anakronizmusként, hisz a római katolikus szimbolika homályával majd csak évekkel később ismerkedsz meg, hogy aztán persze szégyenkezve ismét, legyilkold magadban ezt a homályt is egy hosszadalmas lázadással, aminek egyik királyölő pillanata lehetne az is, hogy a megjavított, kifizetett félszandált, még mindig mezítláb, behajítod a Rezső-téri templom hűvös, műmárvány padozatára.
Jelkép minden abból a gyerekkorból - hogy persze a felnőttkor minden érdemleges emléke is jelkép - ha van merszed szimbólumként magadra venni, mérni, érteni. Magadra és másra! Minek is írnád le most egyébként, csakugyan? Fő jelképe mégis - hazudjuk így e mai kis iromány humanizálása érdekében - hazudjuk, ha bírjuk (egyébként ezt is miért ne bírnánk?) - fő jelképe ennek a gyerekkornak a Banyalika.
Forró alacsony vaskorlát, oldalt Vida bácsi motorbiciklijének túlméretezett, rozsdás hullámlemezekből tákolt garázsa; mögötted keramit-téglákból kirakott, szurok-göbökkel ragasztott út. /Minek út két zárt kapu közé?) Fák. Fáramászásra valók, hisz gyümölcsöt nem teremnek. Előtted a kavicsos grund, a túlsó oldalán golyónyomos, vakolatja-vedlett, egyemeletes tűzfal. A tűzfal - és a kegyetlen focipálya - kellős közepén, a sóderral fölszórt talajtól alig kétarasznyira a barnarozsdás, a lukak közt helyenként finoman elhasadt szellőzőnyílás, a titok és sötétség nyílása: a Banyalika...
És megteszed megint, sokadszor. Hogy megtedd? Vagy csak hogy megtedd és elmesélhesd? Megteszed: megállsz a forró korlátnál, átóvakodsz a sóderon, kicsit görbe pályán, mint - anakronizmus ismét: ravasz elektronika által célra vezérelt ballisztikus rakéták - oldalazol a szellőzőnyíláshoz, a tűzfalhoz lapulva, már a kezedben egy marék apró szemű sóder, már körmöd alatt a sárgás-szürke por, még fölpillantasz mind az öt emelet nyárdélutáni, üres ablakaira, és elkezded bemunkálni a sódert a rozsdás lyukak közé.
És mindegy, hogy ez alkalommal fölhangzik-e a banya rikácsolása a kamra, illetve a mögötte húzódó alagsori lakás fekete mélyéből. Amikor a bosszútett végrehajtásához szükséges mennyiségű sóder "elfogyik", büntetlenül, ám talán épp a büntetlenségtől először őszintén megrendülve, visszasompolyogsz a klottgatyáktól fényesre koptatott vaskorláthoz.
Várod a srácokat, akik közül soha, senki, semmikor nem látta még a banyát.