Gyerekkorom helyszíne

 

Ime a Simor, később Vajda Péter u. 43, ún. városi ház, amelynek harmadik emeleti erkélyéről, a kőszolop mellől, amiről már volt szó itt a blogban "A kőoszlop szaga" címmel, megkezdtem a világ szemlélését. Van egy vers is erről :

A Simor utca 43.,
majd később Vajda Péter ugyanannyi
húsz lépésnyire volt a Gyártól,
és hallottuk a gőz-pörölyt duhogni.

Az a nagy ház egy kerek világ volt:
jókkal, közömbösökkel, gonoszokkal.
Alakítottunk két gyerek-tábort,
és háborúztunk oktalan okokkal.

Kegyetlen próbák sora: gyerek élet!
Mered vagy nem mered, érted vagy nem érted.
Felírták: "JÁTSZÓTERET AZ IFJÚSÁGNAK!"
aztán a forradalmi ifjak...disszidáltak.

------------

Tokai András: Ideiglenes lakások versciklus bevezető darabja, az Aranykor, ezüstkor, vackor c. kötetemből

.

Nos, érdekes, nem találom ezt a bejegyzést, úgyhogy megismétlem:
A kőoszlop és egyéb dolgok szaga
„A NASA űrhajósai szerint az űr szaga leginkább a sült húséra és a forró fémére emlékeztet”


Ez a kicsi írás arról szól, hogy még a kőnek is van illata. A kerek homokkő oszlopnak, amelyből az egész hatalmas házban összesen csak négy darab volt, a harmadikon, a sarokteraszokon, mert a földszinti teraszok beépített verandák voltak, az elsőn és a másodikon pedig közönséges, négyszögletes vakolt téglaoszlopok álltak a teraszok sarkán. A negyedik emeleti teraszok fedetlenek lévén, például a fölöttünk lakó Fiers fiúk terasza már egészen oszlop nélkül nyílt a szabad égre. A kőoszlop mellől esett a legjobb kilátás: jobbra a Népligetre, egészen a Fradi pályához közeli víztoronyig, szemben a Ganz-gyárra, bal felé erősen kihajolva a Kolónia ugyancsak víztornyot rejtő romantikus bástyatornyáig, és amögött a Mávag, az Orczy tér és a Belváros felé.
Ha a nap sütötte, jó volt hozzáfektetnem az arcomat a rücskös kőhöz, és akkor éreztem, mint később, mikor valódi sivatagokba jutottam, rájövök: a napkelte után egy-két órával a levegőt lassan remegtető, forrósodó homok és elszórt kövek térdig, majd följebb, orromig föllebegő szagát. Azt a semmi máshoz nem fogható száraz-édes illatot.
Esős időben azonban savanyú mész, és különösen belül, ahol a nap sohasem érte, erdei avar illata volt ugyanannak a kőnek.

De minden egyébnek is volt, van és lesz illata. Ha lesz… Mostanában, hogy az irodalom leszámol a befejezett és tanulságos történetekkel, és csak nyilakkal és utalásokkal bökdös az élet szétrugdosott mozaikdarabkákként szanaszét heverő úgynevezett értelme felé, én miért ne kíséreljem meg a megfoghatatlant: múlót és keletkezőt az ellebbenővel ábrázolni?

Világhíresség Tokaiéknál

50 éves általános iskolai találkozót szervezünk. Osztályunkba, a VIII. kerületi Vajda Péter (Simor) utcai általános fiúiskola 1960-as VIII/B. osztályába sok leendő híresség járt, de talán Pingi vitte a legtöbbre, az a Pingiczer István, aki a 60-as 70-es években motoros akrobataként, aztán később gyorsasági motorosként majd gokart versenyzőként szerzett magának hírnevet.
Lásd a videót is:
http://www.dailymotion.com/video/x445la_angyal-pingiczer-cest-enorme_fun

Úton a próza felé...

Ha már emlegettem az előző bejegyzésben, hogy prózák is jönnek a Hapaxban, ime egy előzetesként közülük:
Banyalika

Ismered azokat a lyukasra préselt vaslemezeket, amiket megrozsdásodva itt-ott a szemétben lehet találni. Különösen könnyű volt ilyenekre bukkanni a háború után a Ganz-gyár környékén, a Népliget tankok szántotta, bedudvásodott parkjaiban.
Valaki, lehet, hogy maga az öregasszony, könnyen hajlíthatta aztán az apró lukú lemezt éppen akkorára, hogy az alagsori lakás kicsike kamrájának szellőzőablakába passzoljon. Talán még egy kis vakolat is tartotta belülről. Belökni, benyomni, berúgni mindenesetre nem lehetett. Horpadt, rozsdásodott; a lukak közti rések megrepedtek, finoman elhasadtak, de a lemez, a szellőzőablak kitartott, és kitartott mögötte a titok és a sötétség is.
Banyaluka. Mai nyelvérzékemmel banyalikának nevezném inkább ezt a lassan hatvan év távlatából is eszméletemben sötétlő nyílását a megfejthetetlen rejtélyeknek. Igen, hisz volt a Népliget melletti nagy házban összesodródott nagyon vegyes lakosság közt épp elég olyan népség is, aki még táj-ízekkel beszélt. Igaz, a mucsai beszédért legalább akkora banda-röhej járt, mint a nyár eleji lekopaszításért, amit - többnyire szintén vidéki szokásokat őrző apai parancsra - nemegyikünk volt kénytelen a házban működő Jakabffy fodrász nullásgépétől elszenvedni, egy forint hetvenért.
Igen! - azért is banyalika! Hisz nincs, aki kiröhögjön vagy fenékbe rúgjon már: se Cimaj, se Kisvars bandája nem létezik, nem acsarkodnak egymásra, nem rugdossák a bőrt és a sódert a banyalika előtti grundon. A grundon, ami abban a nagy házban sajátos módon az udvar része volt: a nagy U-alakú ház bekerített udvarának egyik hátsó traktusa. Igen, az udvar! A többnyire bezárt nagy kapukkal, melyek közül az egyiket, a Villám utcára nézőt azért nyitották csak ki ritkán, hogy a szemetes, a csomaghordó postás, a jeges, nyár vége felé meg a nagy szeneskocsik bejöhessenek vagy hogy behajtson az egyetlen motoros jármű: Vida Laci bácsi oldalkocsis, újságszállító BMW-je.
Nyarak az udvarban... Hisz nyaralni nemigen járt senki. Ült az ember a több helyütt repeszektől sérült, forró és sima vaskorláton, mezítlábát lógatva, nem zavartatva magát - mindaddig, míg esetleg lányok nem jöttek párosával összefogózva - , nem zavartatva magát, hogy a micsodája kilóg oldalt a klottgatyából. A szandál vagy a tornacsuka persze ott volt az emberrel, mert a sóderon nem lehet mezítláb focizni. Ámbár szandálban meg fára mászni nem lehet, mert a szandál, főleg a már sokszor megvarrt és megszögelt az első lépések után azonnal elszakad, és akkor a muterod ordítani kezd, esetleg meg is pofoz, és mindenképpen azonnal mehetsz a suszterhoz, aki viszont négy-öt sarokkal odébb tartja a műhelyét.
Szégyen és a rád mért kötelesség közös jelképe ez:
régi nyárban mezítláb menni a forró aszfalton, kezedben az egyik, a szakadt szandállal, markodban négy-öt izzadt-melegedő forinttal, óvatosan átkelni a büdös fáradt olajjal föllocsolt, kőtörmelékből döngölt Szapáry utcán (a túlsó járdán, már a sulinál, törölgetni meztelen talpadról a ragacsot), és egészen az azonnal elvégzendő javítás befejeztéig reménykedni abban, hogy ötven fillér, de lehet, hogy egy egész forint marad majd hazafelé fagylaltra.

Szégyen és feladat jelképe ez a szandál-vivés (nem szandál-vitel, hisz Pesten vagyunk, mondjuk ezerkilencszázötvennégyben). Rohadt szandál-fölmutatás. Anakronizmusként, hisz a római katolikus szimbolika homályával majd csak évekkel később ismerkedsz meg, hogy aztán persze szégyenkezve ismét, legyilkold magadban ezt a homályt is egy hosszadalmas lázadással, aminek egyik királyölő pillanata lehetne az is, hogy a megjavított, kifizetett félszandált, még mindig mezítláb, behajítod a Rezső-téri templom hűvös, műmárvány padozatára.
Jelkép minden abból a gyerekkorból - hogy persze a felnőttkor minden érdemleges emléke is jelkép - ha van merszed szimbólumként magadra venni, mérni, érteni. Magadra és másra! Minek is írnád le most egyébként, csakugyan? Fő jelképe mégis - hazudjuk így e mai kis iromány humanizálása érdekében - hazudjuk, ha bírjuk (egyébként ezt is miért ne bírnánk?) - fő jelképe ennek a gyerekkornak a Banyalika.
Forró alacsony vaskorlát, oldalt Vida bácsi motorbiciklijének túlméretezett, rozsdás hullámlemezekből tákolt garázsa; mögötted keramit-téglákból kirakott, szurok-göbökkel ragasztott út. /Minek út két zárt kapu közé?) Fák. Fáramászásra valók, hisz gyümölcsöt nem teremnek. Előtted a kavicsos grund, a túlsó oldalán golyónyomos, vakolatja-vedlett, egyemeletes tűzfal. A tűzfal - és a kegyetlen focipálya - kellős közepén, a sóderral fölszórt talajtól alig kétarasznyira a barnarozsdás, a lukak közt helyenként finoman elhasadt szellőzőnyílás, a titok és sötétség nyílása: a Banyalika...
És megteszed megint, sokadszor. Hogy megtedd? Vagy csak hogy megtedd és elmesélhesd? Megteszed: megállsz a forró korlátnál, átóvakodsz a sóderon, kicsit görbe pályán, mint - anakronizmus ismét: ravasz elektronika által célra vezérelt ballisztikus rakéták - oldalazol a szellőzőnyíláshoz, a tűzfalhoz lapulva, már a kezedben egy marék apró szemű sóder, már körmöd alatt a sárgás-szürke por, még fölpillantasz mind az öt emelet nyárdélutáni, üres ablakaira, és elkezded bemunkálni a sódert a rozsdás lyukak közé.
És mindegy, hogy ez alkalommal fölhangzik-e a banya rikácsolása a kamra, illetve a mögötte húzódó alagsori lakás fekete mélyéből. Amikor a bosszútett végrehajtásához szükséges mennyiségű sóder "elfogyik", büntetlenül, ám talán épp a büntetlenségtől először őszintén megrendülve, visszasompolyogsz a klottgatyáktól fényesre koptatott vaskorláthoz.
Várod a srácokat, akik közül soha, senki, semmikor nem látta még a banyát.

Titusz a Népligetben (készülő regényemből)

Az Orczy térnél már meg kellett gyújtani a lámpát. Ahogy az Utcába befordult, a reflektor egy pillanatra megvilágította a sarkon a talponállót, ahová gyerekkorában annyiszor küldték egy üveg borért.
A sötét utcában minden a helyén: a cukrászda, a Delej utca sarkán a csak "Bolhás"-ként emlegetett Előre mozi falusias hirdetése, a villamosmegállók, a Kolónia, vele szemben az iskola sötét, várszerű tömbjei, az iskolakertben a távolugrópálya, ahol hetedikes korában egyszer csak váratlanul iskolacsúcsot ugrott, és jobbra, a Népliget előtt a Ház.
Fölnéz a harmadik emeleti sarokerkélyre, tenyerében érzi a sérült műkő sarokoszlop érdességét, orrában a vaskorlát szagát, a korlátét, ami minden eső után barnásra rozsdásodott... A vaskorlát, anyja a korláton kívül. Aztán ahogy a nagyjelenet után ügyetlenül és szánalmasan a korlátra hasalva visszamászik... Hány meg nem történt zuhanás jut egy zuhanásra, amit teljesen végbevisznek?
Nem kanyarodik jobbra a Villám utcába a nagynénjéhez, hanem továbbmegy a Népligetbe. Megáll a Tinódi-szobornál, lekapcsolja a lámpát, kiszáll. Lassan szemerkél az eső. Néptelen Népliget. Mindig is ilyen volt estefelé. Csak most szebbek a parkok, dúsabbak a fák, és lám, kedvenc padja is frissen festve. Letörli kicsit, és leül a vizes padra.
Micsoda szentimentális baromság itt üldögélni? Tíz éve nem voltam itt...Majd jön a rendőr, aki nyolcadikos koromban megpofozott, mert nem hitte el, hogy tanulok, és nem a Kaszinóból ólomcsöveket lopó srácoknak falazok. Vagy megjelenik Erzsi, leül és azt mondja: Tessék, megfoghatod a mellem, nem olyan nagy dolog, rájöttem ennyi év alatt. Vagy kijön a Villám utcából Sziráki, akit az érettségi óta nem láttam, pedig tudom, hogy itt lakik, és folytatjuk az örök, megoldatlan vitát: Idáig egyetértünk, tudom, a legkisebb részek, táguló-sűrülő világegyetem, de innen hogy magyarázod Isten nélkül? - Így! És orrba kellett volna vágnom... Vagy kijön Éva, aki sose jött ki, és azt mondja, jó, ideje már, vegyél el, és legyen két gyerekünk és kétszobás lakásunk... És két lyuk a két fenekünkön - mondanám én -, unalmas. Akkor is nagy arca már egészen elfolyó. Vagy kijönne Anyám, aki szintén sose jött ki. Mért nem hívtam sohasem? Milyen jó volna most, sétáljunk, Anyu, a kocsiból elővenni egy új, könnyű kabátot, és odahajítani a fűbe nehéz, zörgős, betöredezett ujjú zöld műbőrkabátját...
- Jó estét kívánok, kérem az igazolványát! - Rendőr állt meg a pad emellett, és zseblámpa gyulladt.
- Jó estét! - mondta Titusz ocsúdva.( Ha most megkérdezi, ki lopja az ólomcsövet, én adom az első pofont.)
- Neve? ... Rendben.
-Született? ...Rendben.
-Hol lakik?
-Most még sehol.
-De ide van írva a címe.
-Már nem lakom ott.
-Mióta nem lakik ott?
-Délután óta.
-És most itt akar aludni? ...Esik az eső.
-Látom, hogy esik. Nem akarok itt aludni.
-Akkor kérem, fogja magát és keressen szállást.
-Még szeretnék elüldögélni itt egy kicsit.
-Ne üldögéljen a körzetemben, hanem menjen haza!
-Mondtam, hogy nincs otthonom.
-Akkor keressen szállást.
-Szállásom van.
-Ne renitenskedjen, kérem!... Állása van?
-Még van?
Na nézzük!...Építési Kutatóintézet, csoportvezető. Milyen csoport?
-Széthulló.
-Na, induljék az úr, mert rossz vége lesz!
Titusz elindult befelé, a kocsi irányába.
- Mért arra megy? Menjen ki a Ligetből!
-Ott áll a kocsim.
-Mutassa a kocsi papírjait!
-A kocsiban vannak.
-A jogosítványt!
-Tessék!-veszi elő Titusz a jogosítványt, benne több ezerforintos.
-És ez a pénz honnan van?
-Kivettem a takarékból.
-Az más, de utána fogunk nézni magának.
-Legalább lesz, aki utánam néz - dünnyögte Titusz, míg a vizes füvön keresztül ment a kocsi felé.
-Tilos a fűre lépni! - kiáltott utána a rendőr.
-Őrmester úr! - kiáltott vissza Titusz, és megvárta, míg odaér hozzá a rendőr. Álltak egymással szemben a csatakos fűben.
-Egy vallomással tartozom.
-Na látja! Tudtam én, hogy valami vaj van a fején. Tegye meg a vallomást! - mondta a rendőr, elővéve egy jegyzetblokkot.
-A raktárnak használt Kaszinóból ólomcsöveket lopott Takács László és Takács József állami gondozott, nyolcadik osztályos tanuló, a Mező Imre Állami Gyermekotthon lakói.
-Hol vannak a csövek?
-Nem tudom.
-Hol tartózkodik most a két illető?
-Nem tudom. Az egyik, úgy hallom, vagy tíz éve disszidált Olaszországba. Az ikertestvére egy darabig villamosvezető volt, de egyszer balesetet csinált, véletlenül belehajtott egy csoport állami gondozott gyerekbe, akik vasárnap délután meccsre mentek. Akkor börtönbe került.
A rendőr gondolkozott. - Magának kezelésre van szüksége. Most menjen, nem akarom én kezdeni a kezelést.
-Megyek. Mondhatok még valamit?
-Mondjon.
-Üljön le a padra, már nem vizes. És gondolkozzon egy kicsit a gyerekkori álmairól, biztos úr.
-Mi nem ülhetünk le szolgálatban. No menjen, menjen!
-Erőt, egészséget!
-Az van, köszönöm - mondta különös mód ellágyulva, s kihúzva magát a rendőr.
Aztán lassan sétált Titusz után, s fölírta az öreg Wartburg rendszámát a szolgálati noteszába.

(Részlet a Titusz, a Jófiúból. Megjelent az Ezredvég IV. évf. 12. számában. 1994 december.)