Életrajzom, ami eltűnt a folyton megszűnőben levő DOKK.HU-ról

1946 május 6-án születtem- sietve és véletlenül - Debrecenben.
Budapesti iskolák, magyar-angol szakos középiskolai tanári diploma után
köztisztviselõ lettem, az utóbbi években a Műegyetem
nemzetközise, bölcsész a mérnökök között. Idén aztán, 60 évesen, nyugdíjba mentem és megpróbálok maradék éveimben csak az irodalomnak élni.
Nemzetközisnek lenni jó volt. Sokat utazik az ember. Éltem évekig Kairóban, az egyik fiam ott is született. Nemzetközisnek lenni rossz. Kevés idõd marad a költészetre. E lopott percekben mégis írónak képeztem magamat. A költészet misztériumaiban két egymástól habitusában olyannyira eltérõ ember segített eligazodni, mint Takács Imre és Vas István. Mûfordítást még Benedek Marcell farkasréti házában tanulhattam.

Verseim 1980-tól az Élet és Irodalomban, Mozgó Világban, Kortársban,
a szombathelyi Életünkben és a kaposvári Somogyban kezdtek megjelenni. Az utóbbi években a Holmi is közölte néhány versemet.
Kötetem jött a Szépirodalmi Kiadónál 1985-ös jelzéssel 1986-ban
Ideiglenes emlékmûvek címmel. A Szépirodalmi megszűnt, így
az ezredfordulóra elkészült Aranykor, Ezüstkor, Vackor című második
összeállításom sokáig papíron nem, csak a www.mek.iif.hu Magyar Elektronikus Könyvtárban volt olvasható.
2006 őszén aztán végre megjelent az Orpheusz Kiadó gondozásában.
Fordítottam sokat arabból, angolból, írbõl, és ugyancsak az angol közvetítésével Konsztantinosz Kavafisz sok olyan versét, melyek kimaradtak a Barbárokra várva c. Vas-Somlyó fordításkötetbõl.

Újabban prózával is kisérletezem, illetve Faludy György egy megjegyzése nyomán: „Az ember beleszeret valakibe, aztán majd kiderül, hogy az fiú-e vagy lány.”- írok ezt-azt, és majd kiderül, hogy vers lesz-e vagy próza.

Naplómból: Irodalmi emlékeim

Aztán vannak irodalmi emlékeim is: Benedek Marcell műfordító-szemináriuma a 60-as évekből, ahol a Vércse utcai házban ott bolyong vécépapírral a lépcsőkorlátot törölgetve Karinthy Gábor, az Aranyketrecet író Benedek István házi-betege.
Emlékek Németh G. Béla, Király István, Czine Mihály óráiról az ELTE magyar-szakán.
Szenczi Miklós és Kéry László az angol tanszékről.
Emlékek Cseres Tiborról. Vas Istvánról, akivel közeli kapcsolatban voltam a 80-as években. Takács Imre költőről, a Kortárs egykori versszerkesztőjéről, akinek - láttam: Nagy László megsímogatta a bongyor ősz fejét.
Kardos G. Györgyről, akivel arabul beszélgettünk sokat az Irinyi utcában a 80-as években nyílt libanoni büfében.
Méliusz Józsefről, akinek ugyanakkortájt pesti /és balatonfüredi/ kalauza voltam - horribile dictu: Aczél György és Tóth Dezső parancsolatára, stb. stb.
Vagy arról, hogy mi volt, milyen volt valójában a KKI, (Kultúrkapcsolatok Intézete), ahol hivatali munkámat kezdtem 1970-től 80-ig, és amit mindenki kis BM-nek gondol, holott fantasztikus kádertemető és parkolóhely volt olyan eszméletlen jó fej alakoknak, mint Dienes Gedeon, "G.", D. Valéria fia, aki a könyvtárat vezette, Huszágh Nándor, Vargas Llosa-fordító, Antall László, a későbbi Európa-főszerkesztő, vagy a szegény most meghalt Néray Kati, és még sokan mások, és ahol én -mert ilyen is volt ott - arabista voltam, kis hazánk és Egyiptom kapcsolatait ápoltam, stb.
Kép: Vas István a Batthyány téren. Zalán Tibor szövege: "Nézd, ott jön Vas István, és nem borul föl a Batthyány tér!" Saját rajzom Pista bátyánk jellegzetes sétamódszeréről: hasára szorított nyakbaakaszthatós szatyorral, ijesztően hátradőlve, pocakját kidugva haladt előre. (Kb 1989-ből, kéziratos Fehér könyvemben.)