Harminc éve történt...

Tokai András versei elé (ÉS, 1980. aug. 2., 15.old.) Új Hang felirattal, keretben.

Takács Imre:

Költő-e már, aki verset ír? Költészet-e már, amit versbe írunk? Meddig terjed az a mezőség, amit betelepíthetünk vers-szöveggel? Kiváncsiak vagyunk a katedrálisokra és a főterekre, a műhelyekre és a kocsmákra, de kiváncsiak a ligetekre is, amelyeket a szerelem benépesít. A költészetbe belefér maga az egész világ, a költészet befogadja a világmindenséget. Tokai Andrással ezekről a dolgokról tanakodtunk, amikor a bemutatása szóba jött.
Verseit a jelenlétében szoktam olvasni. És ebben ő is bűnös. A szerzői kiváncsiság nem tudta benne kivárni az otthoni elolvasás után írt levelet. Egy ilyen levél töredékét most mégis ideírom: Itthon olvasva ezek a versek jobbak lettek. A fiók mélyéről előkerült kendővel föltámadó nagymamáról és a mindnyájunk halottjaként elsiratott Kondor Béláról szóló versek között líra és történelemfilozófia bontakozik. Egyik hosszú versedben a presszóábrázolás és a gyárábrázolás a Hét évszázad magyar versei közt is megállna. Azt hiszem, hogy rád is érvényes, amit Kondorról írsz: „ …sodródsz, de másnak épp te vagy/ a sodor, a szembejövő áradat…”
És amit még üzenek a nagy nyilvánosság előtt, súgva: egy világ fölépítése nélkül nincs költészet, mint ahogy foglalat nélkül drágakövet sem viselhetnénk. Véleményünk rangja abban áll, hogy a megfogalmazás milyen igényével mondjuk azt ki, hogy a szépség, indulat, erő, hangzás milyen magával ragadó mértékével képviseljük az embert. Csak a jó vers az a hajó a költő világában, amelyik a tengeren is átviszi, talán majd a kozmikus környezetbe is viszi rakományát.
-------------------------
Ilyen kozmikus rakétaindítással indított neki a nyilvánosságnak Takács Imre, aki akkoriban a Kortárs versszerkesztője volt, természetesen Bella Istvánnak, az ÉS versszerkesztőjének kedves egyetértésével.
Négy vers következett e sorok után az ÉS-ben. Közülük három: a Sokunk önarcképei, az Éjszakai műszak és az Ady szobra a Jókai téren (helyesen a Liszt Ferenc téren, de mindegy), megjelent 1986-os Ideiglenes emlékművek kötetemben. (http://mek.oszk.hu/04400/04409/) A negyediket a kozmikus maradandóság érdekében most idemásolom:

Büszke, keserű dal

Milyen zászlókat lengettek fennen,
avagy tiportok sárba:
nem érdekel a menetdal,
csak a menet iránya.

Olyan kódexből,
mit meg nem szavaztam,
rám törvényt ne merjen
senki fia mérni!

Ha megteszem, ami tennivaló,
hadd emlegessen, aki ünnepélyes.
Ha nem, szél keverje haló
porom a többiekéhez.

Új versem a Mozgóban

Bevallom, majdnem annyira örülök most is, ha új versem jelenik meg, mint mondjuk harminc éve, mikor az elsők jöttek az ÉS-ben Bella István és Takács Imre, vagy épp a "régi" Mozgóban, Mányoki Endre szerkesztésében. Meg is mutattam rögtön kis réz-emberemnek is, akit a Vackor címlapjáról már ismerhettek. Örömében odahasalt a címlapra, meztelenül, mert rohadt meleg van...
Maga a vers pedig, alcímével, amit végül a mozgós változatból kihagytam, így megy:

Tokai András:

Ó, hajnali tág ég!
(Capriccio arról, hogy megöregszünk, de nem baj)

Fénylik a fekete almafa-kupolában,
fénylik az ezüst félhold.
Fáradt sárga halogénlámpa
dereng a másik fele égen.

Fölsőbb s távolibb regiszterekben
(hogy szférákat mégse mondjak)
kezdenek cincorogni,
bele az ezüst,
bele a félezüst-hold,
bele az angol ködlámpa-szín,
bele a halványkék égen
uszongó sötétes kék,
kékes-fekete-szürke
felhőkbe mindenrendű
énekesmadarak és az egyetlen
túlélő sashalmi kan-tyúk.

(Ó, híveim, van ilyen.
Tengeri tehénből, szirénből is
először hím példányt láttam formalinban
ázó, nagy kókadt micsodájával.)

Ó, hajnali tág ég!
Éjszaka csendje,
amiben nincs rend.

Ne félj, nem jön a költészet-
magyarázat!
Nem jönnek dőltbetűs Kavafisz-idézetek,
kiemelések.

Csak a figyelem éber,
csak a fölvakart régi sebek
pörkösödnek újra, azok viszketnek, sajognak.

Rágyújt, kihűti a kávét, és elénekli ezt is:
Van valamicske harmat.

Ez az a vékony rés, ahol
bele lehet kukucskálni a versbe
Ez az a vékony hártya, ami
máris szárad az első napsugaraktól,
és átlátszatlanná varosodik.



Ó, mennyi évek, ó mennyi évek!
Nem igaz, hogy elröppent volna az élet,
inkább az évek tömérdeksége
iszonyú sokasága, de annyi
hogy rengeteg végük belevékonyul
a keleti horizontba,
ami fényes, meg a
nyugati, rózsaszínüen tükröződő
szárnyába a hajló
görbületeknek.

Tűnik, vékonyul, akár a
szálazó kékezüst felhők utolja,
amiket már csak sejtünk, sejtünk

Inkább a megéltek sokasága
mint annak a tömérdeksége,
ami majd elvész

Életrajzom, ami eltűnt a folyton megszűnőben levő DOKK.HU-ról

1946 május 6-án születtem- sietve és véletlenül - Debrecenben.
Budapesti iskolák, magyar-angol szakos középiskolai tanári diploma után
köztisztviselõ lettem, az utóbbi években a Műegyetem
nemzetközise, bölcsész a mérnökök között. Idén aztán, 60 évesen, nyugdíjba mentem és megpróbálok maradék éveimben csak az irodalomnak élni.
Nemzetközisnek lenni jó volt. Sokat utazik az ember. Éltem évekig Kairóban, az egyik fiam ott is született. Nemzetközisnek lenni rossz. Kevés idõd marad a költészetre. E lopott percekben mégis írónak képeztem magamat. A költészet misztériumaiban két egymástól habitusában olyannyira eltérõ ember segített eligazodni, mint Takács Imre és Vas István. Mûfordítást még Benedek Marcell farkasréti házában tanulhattam.

Verseim 1980-tól az Élet és Irodalomban, Mozgó Világban, Kortársban,
a szombathelyi Életünkben és a kaposvári Somogyban kezdtek megjelenni. Az utóbbi években a Holmi is közölte néhány versemet.
Kötetem jött a Szépirodalmi Kiadónál 1985-ös jelzéssel 1986-ban
Ideiglenes emlékmûvek címmel. A Szépirodalmi megszűnt, így
az ezredfordulóra elkészült Aranykor, Ezüstkor, Vackor című második
összeállításom sokáig papíron nem, csak a www.mek.iif.hu Magyar Elektronikus Könyvtárban volt olvasható.
2006 őszén aztán végre megjelent az Orpheusz Kiadó gondozásában.
Fordítottam sokat arabból, angolból, írbõl, és ugyancsak az angol közvetítésével Konsztantinosz Kavafisz sok olyan versét, melyek kimaradtak a Barbárokra várva c. Vas-Somlyó fordításkötetbõl.

Újabban prózával is kisérletezem, illetve Faludy György egy megjegyzése nyomán: „Az ember beleszeret valakibe, aztán majd kiderül, hogy az fiú-e vagy lány.”- írok ezt-azt, és majd kiderül, hogy vers lesz-e vagy próza.

Takács Imre, akinek oly sokat köszönhetek

Lassan tíz éve halott Takács Imre, a Nagy László-generáció kitűnő költője, a Kortárs egykori versszerkesztője, akinek olyan sokat köszönhetek. Az Internet már csak ezt az 1981-es képét ismeri, ami a székesfehérvári városi könyvtárban készült egy olvasói találkozón. Kettéhasított kentaur című versemben az ő viaskodásait idézem, némiképp talán fölidézve az ő kemény ritmusú, és szókimondó modorát is:

A kettéhasított kentaur
(Takács Imre emlékének ajánlom)

Hocc, hocc kentaur,
Tartalom úr, forma úr!
Hun a fejed, hun a farod?
Jaj, de nagyon illegeted,
Jaj, de rázod a valagod.
Nem hisz neked senki se,
Fából vaskarika, te!

No, nyerítesz, vagy beszélsz?
Ha ember vagy, mért nem félsz?
Ha meg ló vagy, mért nem rúgsz?
Nimfa nincsen, Pán halott,
Jobb lesz, hogyha fölfordulsz.

Hocc, hocc kentaur,
Te kurafi, te gyaur!
Jártunk együtt sok csatában,
Víg bordélyban, bús kocsmában,
Én sebződtem, én fizettem, te ficsúr!

Hocc, hocc, gyeride,
Ma megtudod, ki az úr!
Habosra nyargallak, véresre.
Levetsz, vagy lerogysz a térdedre,
Megtanítlak magyarul!

Meg van réges-régen írva,
Mondd röhögve, vagy mondd sírva:
Nincs mentség a kétségre,
Nincs igazság kétféle.

Lónak való gödörbe
Lököm ember-koporsód.
Sírodat sírva taposom
(hazudjunk még egy utolsót):
jó volt minden, ahogy volt,
s úgy is marad örökre.

Naplómból: Irodalmi emlékeim

Aztán vannak irodalmi emlékeim is: Benedek Marcell műfordító-szemináriuma a 60-as évekből, ahol a Vércse utcai házban ott bolyong vécépapírral a lépcsőkorlátot törölgetve Karinthy Gábor, az Aranyketrecet író Benedek István házi-betege.
Emlékek Németh G. Béla, Király István, Czine Mihály óráiról az ELTE magyar-szakán.
Szenczi Miklós és Kéry László az angol tanszékről.
Emlékek Cseres Tiborról. Vas Istvánról, akivel közeli kapcsolatban voltam a 80-as években. Takács Imre költőről, a Kortárs egykori versszerkesztőjéről, akinek - láttam: Nagy László megsímogatta a bongyor ősz fejét.
Kardos G. Györgyről, akivel arabul beszélgettünk sokat az Irinyi utcában a 80-as években nyílt libanoni büfében.
Méliusz Józsefről, akinek ugyanakkortájt pesti /és balatonfüredi/ kalauza voltam - horribile dictu: Aczél György és Tóth Dezső parancsolatára, stb. stb.
Vagy arról, hogy mi volt, milyen volt valójában a KKI, (Kultúrkapcsolatok Intézete), ahol hivatali munkámat kezdtem 1970-től 80-ig, és amit mindenki kis BM-nek gondol, holott fantasztikus kádertemető és parkolóhely volt olyan eszméletlen jó fej alakoknak, mint Dienes Gedeon, "G.", D. Valéria fia, aki a könyvtárat vezette, Huszágh Nándor, Vargas Llosa-fordító, Antall László, a későbbi Európa-főszerkesztő, vagy a szegény most meghalt Néray Kati, és még sokan mások, és ahol én -mert ilyen is volt ott - arabista voltam, kis hazánk és Egyiptom kapcsolatait ápoltam, stb.
Kép: Vas István a Batthyány téren. Zalán Tibor szövege: "Nézd, ott jön Vas István, és nem borul föl a Batthyány tér!" Saját rajzom Pista bátyánk jellegzetes sétamódszeréről: hasára szorított nyakbaakaszthatós szatyorral, ijesztően hátradőlve, pocakját kidugva haladt előre. (Kb 1989-ből, kéziratos Fehér könyvemben.)

Hapax... kötetem véglegesítése

Kötet-előzetes:
2006-os, ugyancsak az Orpheusz gondozásában megjelent verskötete
(Aranykor, Ezüstkor, Vackor - versek 1986-2006) után Tokai András
most egy vers-próza kötettel jelentkezik.

Öniróniával, de azért dacosan is, azt írta egy mostanában készült
naplójegyzetében (Netnapló, Litera.hu, 2008-április 14-21), hogy
sok évi hivatalnokoskodás után végre szabad irodalmárként
"ismeretlen költőből ismeretlen prózaíróvá" igyekszik izmosítani magát.

A "Hapax legómena" = Egyszeri olvasatok, úton a próza felé címet
viselő kötet a szerző korábbi, részben megjelent, részben kéziratban
maradt költeményeit, sőt - nem egész függetlenül a rendszerváltás
óta eltelt húsz év tanulságaitól sem - egy egész 1989-91-es kéziratos
verseskönyvét átrajzolva, sajátos ciklusokba rendezve, és ütköztetve régebbi
és egészen friss, pl. a Holmi 2008 augusztusi számában közölt prózai
írásaival persze ugyanazt kísérli meg újra, amire már első, 1986-os, a
Szépirodalmi Kiadónál megjelent kötete "Poétika és taktika" című versében,
egy Németh G. Béla mondat átiratával utalt:
"A Sarkpontot mindenki máshonnan, más útvonalon kísérli meg bevenni.
Mégis raktárak! – Valami napi eredmény, s a minden
eshetőségre való fölkészülés jegyében."
Ki tudná megmondani, vers vagy próza-e ez a három sor is?

Tokai Andrást annak idején Vas István, Takács Imre és Bella István indította
útnak az irodalomban. A Mozgó Világban Mányoki Endre, majd Berkes Erzsébet és Barna Imre, a Somogynál Fodor András, az Életünknél Pete György, a legutóbbi években a Holminál Várady Szabolcs és Závada Pál figyelte és értékelte kísérleteit.

A cím: Hapax legómena, maga is egy régóta őrzött elgondolás újrarajzolása.
Még a késő nyolcvanas években Simon Róbert klasszika-filológus és orientalista, Korán-fordító írta föl saját kezével Tokai egy akkori válogatása fölé, még egyes számban: Hapax legómenon. Versben vagy prózában; ebben a klasszikus értelemben vett egyszeriségre és érvényességre törekszik szerzőnk írásaiban: ebben az új könyvében is.