A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Hét évszázad magyar versei. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Hét évszázad magyar versei. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. április 12., kedd

Blogom eredetileg hajónaplónak indult. Eszembe jut egy legendás hajós

A Város egy nagy, partra vont hajó


Szindbád hazatért sok vándorlás után, de Szindbádnak nem tetszett annyira a város. Mert mit is szeretett igazán ez a fáradhatatlan utazó, – aki mellesleg minden útján csapnivaló kereskedőnek bizonyult?
Szindbád a meleg tengereket szerette, a kisebb-nagyobb csodákat, szerette hallgatni a vén matrózok dünnyögő meséit, szerette a hajnali kikötőket, szerette nézni a kötélverők ravaszul pörgő szerkezeteit, a javítás céljából partra vont, hasra fektetett, pióca-kagylókkal tarjagos fenekű öreg hajókat. (Meg hát szerette - mint tudjuk - a nőket. De róluk majd hadd meséljen ő, amennyit nem sokall.)
Hazajött. Nem is hogy megvénült volna annyira, de úgy rendezte magában: ideje immár övéi közt forognia, hátha tanácsot kérnek tőle, hátha elfogadnak egy-egy bölcs okítást.
És érdeklődtek nála az útra készülők, kérdezték távoli áramlatok irányát, ritka szokásait a messzi kikötőknek. Elmondta persze ezeket Szindbád, de duzzogott magában, mert nem kértek tőle tanácsot semmi helyi dologban. Hiába mondogatta, hogy így, úgy, zajos utcák, leromlott házak, „Kill Gypsies” föliratok, gondozatlan iskolák, füst, benzingőz, mocsok, a munkálkodásban lustaság és zűrzavar, a megbízott férfiak közt haszonlesők, goromba csiszárok, sok ledér fehérnép, részeges ember, ingyenélő művész-utánzatok. Hogy nem jó a kapkodó, napról-napra élés, és hiába mondta: vigyázzatok, nem messzi városok hadakat gyűjtenek.
Mosolyogtak Szindbádon a kávémérésben, ahol kevés hasissal megszórt dohányát szívta, elmaradoztak a vásárlók könyvesboltjából, amit mennyezetig rakott külhonból hozatott friss és bölcs könyvekkel. Nem látogatták többé azok sem, akik korábban is csak „böngészgetni jöttek”. Azért se fogok megint hajóra ülni – mondta, fogadta magában haragosan Szindbád. Szívemben keserűség lakozik, de gyűlölet – Allahra! – szívemben nincsen. Annyira talán még vén sem vagyok. Kidobnak az ajtón, az ablakon mászom vissza, és úgy veszem, hogy a Város egy nagy, partra vont hajó.

----------
Megjegyzés ehhez a kis irományhoz. Eldönthetetlen, mi a vers és mi a próza. Ez a szöveg annak idején versként tördelve jelent meg talán a Népszavában, talán a Magyar Nemzetben, talán Marafkó László (vagy Berkes Erzsébet?) ottani versszerkesztősége idején. Most inkább prózának tördeltem be. Talán így is fogyasztható.

2010. augusztus 18., szerda

Harminc éve történt...


Tokai András versei elé (ÉS, 1980. aug. 2., 15.old.) Új Hang felirattal, keretben.

Takács Imre:

Költő-e már, aki verset ír? Költészet-e már, amit versbe írunk? Meddig terjed az a mezőség, amit betelepíthetünk vers-szöveggel? Kiváncsiak vagyunk a katedrálisokra és a főterekre, a műhelyekre és a kocsmákra, de kiváncsiak a ligetekre is, amelyeket a szerelem benépesít. A költészetbe belefér maga az egész világ, a költészet befogadja a világmindenséget. Tokai Andrással ezekről a dolgokról tanakodtunk, amikor a bemutatása szóba jött.
Verseit a jelenlétében szoktam olvasni. És ebben ő is bűnös. A szerzői kiváncsiság nem tudta benne kivárni az otthoni elolvasás után írt levelet. Egy ilyen levél töredékét most mégis ideírom: Itthon olvasva ezek a versek jobbak lettek. A fiók mélyéről előkerült kendővel föltámadó nagymamáról és a mindnyájunk halottjaként elsiratott Kondor Béláról szóló versek között líra és történelemfilozófia bontakozik. Egyik hosszú versedben a presszóábrázolás és a gyárábrázolás a Hét évszázad magyar versei közt is megállna. Azt hiszem, hogy rád is érvényes, amit Kondorról írsz: „ …sodródsz, de másnak épp te vagy/ a sodor, a szembejövő áradat…”
És amit még üzenek a nagy nyilvánosság előtt, súgva: egy világ fölépítése nélkül nincs költészet, mint ahogy foglalat nélkül drágakövet sem viselhetnénk. Véleményünk rangja abban áll, hogy a megfogalmazás milyen igényével mondjuk azt ki, hogy a szépség, indulat, erő, hangzás milyen magával ragadó mértékével képviseljük az embert. Csak a jó vers az a hajó a költő világában, amelyik a tengeren is átviszi, talán majd a kozmikus környezetbe is viszi rakományát.
-------------------------
Ilyen kozmikus rakétaindítással indított neki a nyilvánosságnak Takács Imre, aki akkoriban a Kortárs versszerkesztője volt, természetesen Bella Istvánnak, az ÉS versszerkesztőjének kedves egyetértésével.
Négy vers következett e sorok után az ÉS-ben. Közülük három: a Sokunk önarcképei, az Éjszakai műszak és az Ady szobra a Jókai téren (helyesen a Liszt Ferenc téren, de mindegy), megjelent 1986-os Ideiglenes emlékművek kötetemben. (http://mek.oszk.hu/04400/04409/) A negyediket a kozmikus maradandóság érdekében most idemásolom:

Büszke, keserű dal

Milyen zászlókat lengettek fennen,
avagy tiportok sárba:
nem érdekel a menetdal,
csak a menet iránya.

Olyan kódexből,
mit meg nem szavaztam,
rám törvényt ne merjen
senki fia mérni!

Ha megteszem, ami tennivaló,
hadd emlegessen, aki ünnepélyes.
Ha nem, szél keverje haló
porom a többiekéhez.