Egy régi Vas István-levél, amiben szintén fölbukkan Radnóti az ő ifjúkori "kraftausdruck"-jaival.

Vas István, Szentendre, 82 június 1

Kedves Barátom,

         mindenekelőtt köszönöm a Csacsacsát: nemcsak megtisztelő, hanem szép is, jó is. Mentségemre: még mielőtt idáig értem, azt gondoltam: ez alighanem jó kötet lesz. Sejtésem beigazolódott: jó kötet, jó költő.

         Persze, ha valaha írnék rólad (nehezen olvasható javítás: rólatok? T.A.), fölhoznám kételyeimet is. (De ne félj, nem fogok rólad írni.) Verseidben sok a véletlenszerű elem, tétován megválasztott szó, szórend. Ugy is mondhatnám, sok benne a kisérletezés. Ezen Te talán meghökkensz, mert a „kisérletezés” fogalmát ( a költészetben) rendszerint a szertelennel, zavarossal kapcsolják össze. Holott – ezt csak utólag látom – az én ifjúkori hexametereim épp olyan kisérletező jellegűek voltak, mint Radnóti avangardos kraftausdruckjai.* A Te mesterkéltségeid (lám, lámcsak és hasonlók), a választékosságod mind még kisérlet. De a legkisérletezőbb, legbizonytalabb (sic!) darabodat is sajnálnám kidobni, mert majd mindegyikben van valami, amiért kár volna. Legjobb példa a jelenségre a Földalatti utazás. Bravurosak és költőien sajátságosak a „ragyam” szavak benne, de formai kudarc, hogy nem tudtad őket végig vinni, hanem kénytelen voltál a direkt nevekre fanyalodni. De az egész olyan jó, hogy az ember elnézi ezt a hiányosságot.

         De azért felsorolok néhány verset, amelyik véglegesen, közvetlenül és természetesen fogadtatja el magát: A Szfinx megmutatása, Ideiglenes emlékmű anyámnak, a szép Nagy István vers, Anyám utolsó fényképét nézve, Márványtábla a Pimodán falán, Keserű, kis igazság, Sirályok töltekezése, Igazat szólni stb., Lobogj nekem is, Rézkarc, Nászdal, Asurnaszirpál ötlábú bikái.

         A mottó – népdal* az elején – igazi, nem Te találtad ki?

         A címet nem helyeslem – öngól. Az utószó értelmetlen, sőt fölösleges.

         A kéziratot legközelebb beviszem a kiadóba – majd alkalomadtán érte jössz. Addig is minden szerencsét kiván

                                               szeretettel             Vas István

-----

*Kraftausdruck= erőfitogtatás, kunsztozás. Milyen érdekes, hogy Vas ezt a német főnevet a magyar levélben kisbetűvel írja.

A versek pedig, illetve az 1986-os Ideiglenes emlékművek c. kötet, ami a Szépirodalminál jelent meg, olvasható a Magyar Elektronikus Könyvtárban:

http://mek.oszk.hu/04400/04409/

* És a népdal, amit Vas esetleg az én leleményemnek nézett:

„Hej, tavasszal, kihajtáskor
Minden pugris lehet pásztor.
De majd ősszel, számadáskor
Az a pásztor, aki számol.”

(Népdal)

Harminc éve történt...

Tokai András versei elé (ÉS, 1980. aug. 2., 15.old.) Új Hang felirattal, keretben.

Takács Imre:

Költő-e már, aki verset ír? Költészet-e már, amit versbe írunk? Meddig terjed az a mezőség, amit betelepíthetünk vers-szöveggel? Kiváncsiak vagyunk a katedrálisokra és a főterekre, a műhelyekre és a kocsmákra, de kiváncsiak a ligetekre is, amelyeket a szerelem benépesít. A költészetbe belefér maga az egész világ, a költészet befogadja a világmindenséget. Tokai Andrással ezekről a dolgokról tanakodtunk, amikor a bemutatása szóba jött.
Verseit a jelenlétében szoktam olvasni. És ebben ő is bűnös. A szerzői kiváncsiság nem tudta benne kivárni az otthoni elolvasás után írt levelet. Egy ilyen levél töredékét most mégis ideírom: Itthon olvasva ezek a versek jobbak lettek. A fiók mélyéről előkerült kendővel föltámadó nagymamáról és a mindnyájunk halottjaként elsiratott Kondor Béláról szóló versek között líra és történelemfilozófia bontakozik. Egyik hosszú versedben a presszóábrázolás és a gyárábrázolás a Hét évszázad magyar versei közt is megállna. Azt hiszem, hogy rád is érvényes, amit Kondorról írsz: „ …sodródsz, de másnak épp te vagy/ a sodor, a szembejövő áradat…”
És amit még üzenek a nagy nyilvánosság előtt, súgva: egy világ fölépítése nélkül nincs költészet, mint ahogy foglalat nélkül drágakövet sem viselhetnénk. Véleményünk rangja abban áll, hogy a megfogalmazás milyen igényével mondjuk azt ki, hogy a szépség, indulat, erő, hangzás milyen magával ragadó mértékével képviseljük az embert. Csak a jó vers az a hajó a költő világában, amelyik a tengeren is átviszi, talán majd a kozmikus környezetbe is viszi rakományát.
-------------------------
Ilyen kozmikus rakétaindítással indított neki a nyilvánosságnak Takács Imre, aki akkoriban a Kortárs versszerkesztője volt, természetesen Bella Istvánnak, az ÉS versszerkesztőjének kedves egyetértésével.
Négy vers következett e sorok után az ÉS-ben. Közülük három: a Sokunk önarcképei, az Éjszakai műszak és az Ady szobra a Jókai téren (helyesen a Liszt Ferenc téren, de mindegy), megjelent 1986-os Ideiglenes emlékművek kötetemben. (http://mek.oszk.hu/04400/04409/) A negyediket a kozmikus maradandóság érdekében most idemásolom:

Büszke, keserű dal

Milyen zászlókat lengettek fennen,
avagy tiportok sárba:
nem érdekel a menetdal,
csak a menet iránya.

Olyan kódexből,
mit meg nem szavaztam,
rám törvényt ne merjen
senki fia mérni!

Ha megteszem, ami tennivaló,
hadd emlegessen, aki ünnepélyes.
Ha nem, szél keverje haló
porom a többiekéhez.

Nagy a hó

Ekkora havat látok blogger szobámból- a hajóhídról, ahol a h(aj)ónapló készül.
Meg eszembe jut réges-régi versem, még az Ideiglenes emlékművek c. kötetemből:

ET SIC TRANSIT...
Odasüss, micsoda hó esett!
Akár a rest, behozni hogy siet
mindent, mit elhalogatott!
Hogy kapkod most, hogy fújtat,
Porhóval hogy tömi a réseket!
Az ó-év kapott még két napot,
hogy behozza, amit már nem lehet.
- Csúfoljuk csak egymást és magunkat!
De: szép ez a fehér takaró így is.
Holnapra szürke sárrá olvad úgyis.
Majd segítenek a buzgó házmesterek,
és bemondja reggel a rádió is,
hogy enyhül már. És van a kamrákban só is,
- és rontani bennünk van elég igyekezet.
Építsünk egy hóembert a frissből!
Szájába égő pipát, mi addig épp elfüstöl,
míg tüzes tenyerünket dörzsölve fölérünk,
és ablakunkból ez ismét elkerülhetetlen
munkára restelkedő vigyorral csak lenézünk.
- És így múlik el, így elég sok évünk.

Az Ideiglenes emlékművek elérte a 3000. rákeresést a MEK-en

http://mek.oszk.hu/04400/04409/

Régi, 1986-os verseskönyvem anyagát pont két éve tettem föl a Magyar Elktronikus Könyvtárra. Örömmel jelentem, hogy a számláló ma a 3002. rákeresést mutatja.

Vissza a MEK kezdőlapjára Back to the MEK homepage Tokai András
Ideiglenes emlékművek

Szépirodalom, népköltészet/Kortárs magyar irodalom
(magyar irodalom)

"Ércnél maradandóbb" ideiglenesség,
tar ágnak csonkján fehérlő pihe.
Bévül morajló tengeremből
a polcra kitett kődarab.

SZÁMLÁLÓ: 3004
URL: http://mek.oszk.hu/04400/04409
URN: http://nbn.urn.hu/N2L?urn:nbn:hu-6698

Bella István 1986-os Ideiglenes emlékművek c. kötetemről

Bella István: Mi van Broccardo bal kezében?
(Tokai András: Ideiglenes emlékművek (Szépirodalmi, 121 old.)

„Távoli tisztelettel”… fedi fel önkéntelenül egyik legbensőbb költői (és talán emberi titkát – szemérmes tárgyilagosságát – Tokai András. A Vas Istvánnak szóló szavak, ama vers, a XX. századvégi „dance (helyesen danse T.A.) macabre” előtt, azonban korántsem távolságtartóak, vagy hűvösen különállóak.
Csupán őszinték és ildomosak.
Azt jelzik, hogy szerzőjük még egy ily tisztelgő versben sem hajlandó feledni tanítvány mivoltát, de ugyanakkor magát sem hajlandó feladni, a maga költői személyiségét is öntudatosan védi: …”hogy beleszédülj / ez az egyszerű tánc is elég, már tudom én is / és járom becsülettel…”
Ez a szemérmes, de öntudatos azonosulás határozza meg Tokai költészete és világa viszonyát is. A költő – mint az anyag legbensőbb titkainak vizsgálata során a modern fizikusok – a maga, illetve a vizsgáló személyiségét, a maga helyzetét igyekszik úgy figyelembe venni, hogy az a lehető legkevésbé folyásolja be a vizsgálat eredményét. S mert jól tudja, hogy vizsgálódása – világmegelevenítése – során nemcsak vizsgálata tárgya, de önmaga is változik, ezért igyekszik a legobjektívabbnak, legegzaktabbnak látszani. A vers – parafrazeálhatnánk némi túlzással a híres aforizmát a szóról – arra való, hogy énünket elrejtse. Hogy elrejtse, és így fedje fel! – mondja Tokai András.
Ez a magatartás, ha az ember hű önmagához, számos konzekvenciával jár. Az Ideiglenes emlékművek költője pedig igencsak következetes. A vers jelképe és eszményi megjelenése nála a sztélé, azaz a végleges formát jelző kőtábla alakját ölti fel. Ám csak kivételes esetben. Hiszen hány vers tündökölhet e végleges megformáltság, a törvény alakjában?! Csak egy, kettő. Tokai András is csak néha „meri” önmaga mércéjének megfelelően sztélének nevezni verseit. Csak ha valami nélkülözhetetlent kíván közölni velünk. (Márványtábla a Pimodán falára, Pótlap az ábrázoló geometriai példatárhoz, A nem és az igen sztéléje, A maradás sztéléje.) A többi vers csak „ideiglenes emlékmű”, azaz újra és újra fogalmazható halandóság-gyakorlat.
Eltünődtető, persze, hogy miért a kishitűség tamáskodik mégis ebben a könyvben. Mint ama tavaszi napnak, amely Tokai egyik legszebb metafora-füzérében évről évre sugarait bocsátja a tavaszi budai fal géppuskasorozat-sebeibe, neki is szüntelenül meg kell bizonyosodnia önmaga tehetségéről, hogy kimondhassa: „… Ő az! Ő az! Ő az! Ő!...” Ám ha már megtörtént a fölismerés, a megbizonyosodásnál is fontosabb lesz számára az együttérzés emberi reakciója: … Ó, állat és ember ösztönévé mélyülő / riadalom, hogy mily sebezhető!” Vagyis a ráismerés pusztán ahhoz szükséges, hogy a költő – a vers sugárujjhegyű tamásnapja és „apostolrigói” – elvállalhassa az igehirdetést a sebezhetők helyett.
Tokai András szorongva, szűkölve és kételyekkel eltelve ír. Verseit, mint magát az emberi reményt, nem egyszer „ szál cérnára fűzött gyufaszekér”-nek véli. Igaz, ez a költői „terü” is ambivalens: csoda-természetű. Ahogy ő is írja: „…az, ami benne van, bele se fér.” Versei, költői rakománya mégse ideiglenesek. Az olyan művek, mint a Nyár, vagy az Asurnaszirpál ötlábú bikái, és a Még egy mitosz, és a Sokunk önarcképei emlékezetes alkotások, s biztatóak a „számadást”, a jövőt illetően. Azt sugallják ugyanis, hogy érdemes volt a költőnek várnia és bennünket is megvárakoztatnia.
Van egy különös kérdés Tokai András verseskötetében: „Mi lehet Broccardo eldugott balkezében?” A tűnődés a mi Szépművészeti Múzeumunkban őrzött állítólagos Giorgione-kép láttán lebben föl az itáliai ifjú, Antonio Broccardo képmása fölött. A kérdésre, ahogy a költő meg is írja, „…szerencsére nincs végleges válasz.” Ő mégis megpróbálkozott eggyel:”… Miért ne lehetne egy összegyűrt papírlap a kezében, / ezzel a felirattal > Idáig eljutottál, most mehetsz / tovább. <”?
A mi válaszunk is valami hasonló.
Talán egy vers vagy egy verseskönyv. Talán épp Tokai Andrásé. Talán épp ez az első.
Érdemes volt megkérdeznie.
Bella István