Bella István: Mi van Broccardo bal kezében?
(Tokai András: Ideiglenes emlékművek (Szépirodalmi, 121 old.)
„Távoli tisztelettel”… fedi fel önkéntelenül egyik legbensőbb költői (és talán emberi titkát – szemérmes tárgyilagosságát – Tokai András. A Vas Istvánnak szóló szavak, ama vers, a XX. századvégi „dance (helyesen danse T.A.) macabre” előtt, azonban korántsem távolságtartóak, vagy hűvösen különállóak.
Csupán őszinték és ildomosak.
Azt jelzik, hogy szerzőjük még egy ily tisztelgő versben sem hajlandó feledni tanítvány mivoltát, de ugyanakkor magát sem hajlandó feladni, a maga költői személyiségét is öntudatosan védi: …”hogy beleszédülj / ez az egyszerű tánc is elég, már tudom én is / és járom becsülettel…”
Ez a szemérmes, de öntudatos azonosulás határozza meg Tokai költészete és világa viszonyát is. A költő – mint az anyag legbensőbb titkainak vizsgálata során a modern fizikusok – a maga, illetve a vizsgáló személyiségét, a maga helyzetét igyekszik úgy figyelembe venni, hogy az a lehető legkevésbé folyásolja be a vizsgálat eredményét. S mert jól tudja, hogy vizsgálódása – világmegelevenítése – során nemcsak vizsgálata tárgya, de önmaga is változik, ezért igyekszik a legobjektívabbnak, legegzaktabbnak látszani. A vers – parafrazeálhatnánk némi túlzással a híres aforizmát a szóról – arra való, hogy énünket elrejtse. Hogy elrejtse, és így fedje fel! – mondja Tokai András.
Ez a magatartás, ha az ember hű önmagához, számos konzekvenciával jár. Az Ideiglenes emlékművek költője pedig igencsak következetes. A vers jelképe és eszményi megjelenése nála a sztélé, azaz a végleges formát jelző kőtábla alakját ölti fel. Ám csak kivételes esetben. Hiszen hány vers tündökölhet e végleges megformáltság, a törvény alakjában?! Csak egy, kettő. Tokai András is csak néha „meri” önmaga mércéjének megfelelően sztélének nevezni verseit. Csak ha valami nélkülözhetetlent kíván közölni velünk. (Márványtábla a Pimodán falára, Pótlap az ábrázoló geometriai példatárhoz, A nem és az igen sztéléje, A maradás sztéléje.) A többi vers csak „ideiglenes emlékmű”, azaz újra és újra fogalmazható halandóság-gyakorlat.
Eltünődtető, persze, hogy miért a kishitűség tamáskodik mégis ebben a könyvben. Mint ama tavaszi napnak, amely Tokai egyik legszebb metafora-füzérében évről évre sugarait bocsátja a tavaszi budai fal géppuskasorozat-sebeibe, neki is szüntelenül meg kell bizonyosodnia önmaga tehetségéről, hogy kimondhassa: „… Ő az! Ő az! Ő az! Ő!...” Ám ha már megtörtént a fölismerés, a megbizonyosodásnál is fontosabb lesz számára az együttérzés emberi reakciója: … Ó, állat és ember ösztönévé mélyülő / riadalom, hogy mily sebezhető!” Vagyis a ráismerés pusztán ahhoz szükséges, hogy a költő – a vers sugárujjhegyű tamásnapja és „apostolrigói” – elvállalhassa az igehirdetést a sebezhetők helyett.
Tokai András szorongva, szűkölve és kételyekkel eltelve ír. Verseit, mint magát az emberi reményt, nem egyszer „ szál cérnára fűzött gyufaszekér”-nek véli. Igaz, ez a költői „terü” is ambivalens: csoda-természetű. Ahogy ő is írja: „…az, ami benne van, bele se fér.” Versei, költői rakománya mégse ideiglenesek. Az olyan művek, mint a Nyár, vagy az Asurnaszirpál ötlábú bikái, és a Még egy mitosz, és a Sokunk önarcképei emlékezetes alkotások, s biztatóak a „számadást”, a jövőt illetően. Azt sugallják ugyanis, hogy érdemes volt a költőnek várnia és bennünket is megvárakoztatnia.
Van egy különös kérdés Tokai András verseskötetében: „Mi lehet Broccardo eldugott balkezében?” A tűnődés a mi Szépművészeti Múzeumunkban őrzött állítólagos Giorgione-kép láttán lebben föl az itáliai ifjú, Antonio Broccardo képmása fölött. A kérdésre, ahogy a költő meg is írja, „…szerencsére nincs végleges válasz.” Ő mégis megpróbálkozott eggyel:”… Miért ne lehetne egy összegyűrt papírlap a kezében, / ezzel a felirattal > Idáig eljutottál, most mehetsz / tovább. <”?
A mi válaszunk is valami hasonló.
Talán egy vers vagy egy verseskönyv. Talán épp Tokai Andrásé. Talán épp ez az első.
Érdemes volt megkérdeznie.
Bella István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése