Dezső-nap. Nekem nem Kosztolányi, hanem sajnos Tóth Dezső jut eszembe

Tóth Dezsővel Memphiszben
(A Titusz a Jófiú Kairóban c. irományból. Eredetileg kéézel Fehér Könyvemben, 1991 tavaszáról, átdolgozva mostanában, 2009 tavaszán, új munkacím: Minden bűnöm, minden bánatom)

Bevallom töredelmesen: elvittem Memphiszbe Tóth Dezsőt is. Ott volt velünk , nyilván nem rozoga saját Wartburgommal, hanem a nagy hivatali Peugeot-val mentünk, szokás szerint Heluán felől, át a rettenthetetlen magyarok által az 56-os Szuezi válság idején is szakadatlanul épített heluáni vashídon, ami a a budapesti Északi vasúti híd pontos mása, de gépkocsisávok is vannak rajta, - ott volt velünk Kákosy László egyiptológus is. Fénykép is van róla, és mi látszik ezen a bűnjelen? Látszódnak ferde pálmatörzsek. Pár 4-5 ezer éves kő a mocsárba süllyedve, a háttérben vályogházak. Egyik-másik emeletes.
Az ős-kövek szürkék, kopottak, sokat álltak a vízben. Dezsőnek fekete szemüvege van. Balkeze zsebben. Rövidujjú ingében látszik a jól fejlett tenisz- illetve: cenzúra-könyök.
Mert ki is volt Tóth Dezső, kulturális minsizterhelyettes, hat-nyolc évig főnükünk a Műv.Min Irodalmi Főosztályán? És egyben főnöke a Kiadói Főigazgatóságnak, a Fifő-nek becézett filmes főigazgatóságnak, a zenei, művészeti, sőt az egyházügyi főosztálynak is? Afféle fiók-Aczél György. Aczél akkor már a Pértközpontban székelt, politikai bizottsági tagként, és nem írt semmit, legföljebb a nevét firkantotta alá, Tóth Dezső azonban - akiről hozzáértő irodalomtudósok állították, hogy máig az egyik legjobb Vörösmarty-monográfiát írta - grafomán volt. Igaz, diktafonba követte el végeérhetetlen hosszúságú, Aczélnak vagy kisebb funkciknak címzett jelentéseit, s ugyancsak diktafonba mondta és titkárnőivel íratta át az Írószövetségnek, kiadóvezetőknek, folyóirat-főszerkesztőknek, filmeseknek, zenészeknek, Kulturális Alapnak, ki tudja még kinek címzett, mérhetetlen hosszúságú utasításait.
Egyszer csak váratlanul, tán még hatvan éves sem volt, meghalt, és még nála is kegyetlenebb és kevésbé hozzáértő cenzorok jöttek; nevüket sem érdemes megjegyezni.
Mert Dezső -Isten nyugosztalja - minden bűne és megalkuvása, teniszkönyök-fejlesztő cenzúrázásai és dührohamai mellett sziporkázóan szellemes, magával ragadó lendületű, életvidám fickó volt: valódi hedonista. Memphiszben, ahol nem volt mit kifogásolnia , és a Pártközpont is messze volt, nemhogy általam, de az egyiptológus Kákosy által is ismeretlen adomákkal szórakoztatott bennünket, latin és görög auktoroktól vett idézetekkel, harsányan és életvidáman ugrálva a mocsárba süllyedt köveken. Féltem, és íme alig harminc év alatt be is következett: nyomtalanul elsüllyed Dezső az idő könyörtelen mocsarában, feketén csillogó napszemüvegével, alkalmazkodásaival, teniszkönyökével és azzal a fajta cenzúrával együtt, aminek a helyét, mint a nílusi vörösiszap, átveszi az alkalmazkodások mindent elöntő lápja.