Idén sáfrányszín, hogy ne mondjam: amarillisz-szín szitakötők termettek. Egyet lencsevégre kaptam, mielőtt végképp elsodorja a közelgő vihar.
A tavalyelőtti szitakötőkről meg erről az egész klímaváltozásról ez kerül a Hapaxba:
A klímaváltozás csodája
Ebbe a kertbe is, ahol élünk,
ide is begyűrűztek…egy frászkarikát! –
mondaná Kicsi nagyanyám –,
ide is totálisan betörtek
a klímaváltozás vad szimptómái.
Kiszáradt mind a három kis őszibarackfa;
a ház előtt a gesztenyék a
szeptemberi iskolakezdés helyett
most kezdenek megérni: júliusban,
alig hogy elkezdődött a vakáció.
(Egykori örömünk a nagy szomorúságban,
hogy itt a szeptember és suliba kell menni,
nem az volt-e, srácok, hogy az új tanévre
megint csak az Ecseriről szerzett „új” cipőben,
taposni kezdtük azokat a tüskés, zöld burkokat,
hogy aztán a fényes gesztenyékkel focizni kezdjünk?)
Legjobban mégis az almafák sínylették meg
az enyhe tél utáni fagyokat.
Egy-egy kis töpörödött szemet termett csak mind a kettő,
pöndörödnek az olajfa-színű, hamvas levelek,
július elején kezdték hullatni a lombjukat.
Na jó, a szőlő meg a ribizli szerette ezt a
dél-európai uniós klímaváltozást,
tegnapig!, mikor a sokadik idei vihar
mind földre verte a túl korán kiduzzadó bogyókat.
Ma is a megszokott, beletörődő keserűséggel
szemlélem az almafáink aszú ágait,
mikor meglátom, hogy a száraz ághegyek
telis-tele lettek szitakötőlárvákkal.
Világoskék és zöldes, áttetsző, hosszúkás imágók
tapadnak a kiégett ágcsúcsokra,
s a késő délelőtti napsütésben
egyszerre száz meg száz ilyen fauna-helikopter
zsizseg szét a forró, új klímába:
Az almafák idén szitakötőt teremtek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése