Létrán a zászló, először. Várj, Titusz, még kétszer lehanyatlik! Tudja, és vár. Másodszor nyíl találja a zászlóvivőt, s harmadszor már a falra hágó török kezéből ütik ki a zászlót. Most lesz a legvadabb a harc. Sebesült, halott törökökkel söprik le a létrákról a fölfelé kapaszkodókat: a mögöttük törekedők kardjába, lándzsájába esnek. Itt tombol egyszerre minden háborús film, anakronisztikus tankok forognak egyik oldalon leszakadt lánctalppal, csattannak az ötödikről ledobott benzinespalackok, hirtelen föllobbanó lángjuk sisteregve gyújt ruhát, bőrt, fegyvert, nedves falat; és az eloszló füst mögül előjön végleg az ellenséges zászló. Nem lófarok és nem zöld selyem. Csak egy nyél és merő lobogás. És a török, akinek arca nincs, már kúszik fölfelé, Titusz meg, mint minden álmában, a sportszerű verseny, koncepciózus feszültségteremtés feltételei szerint fórt ad neki, s csak kissé később veti utána magát. Így lassan éri be, az utolsó pillanatban. És megragadja, megragadja a zászlót.
A mélység és a halál örvénye most nyílik, s a nagy küzdelemre ámulók csöndjének örvénye is: egyazon pillanatban. Sivítva lefelé szűkülő spirális, amelybe szíve ólomsúllyal…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése