A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Önarckép. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Önarckép. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. január 27., szerda

Gyönyörű januári napsütés


Állóhajóm Sashalmon horgonyoz továbbra is. Ma reggel mínuszok, de gyönyörű napsütés, idén először süt be a kelő nap a nappaliba (eddig takarta a szomszéd ház egészen délig a napot).
Nem tudtam megállni, hogy egy jobbkezes önarcképet ne készítsek a kis Fine Pix A 500-as Fujifilm gépecskével...
Estére meg telihold, délutáni sziesztám közben pedig: példátlan eset: apámmal, Tokai Károllyal álmodom, ami nem történt meg évtizedek óta.

Részlet "Ab ovo usque ad mala" című, őt idéző írásomból:

"Poena potest demi, culpa perennis erit "
A büntetést el lehet engedni, de a vétek örökké megmarad.
(Ovidius, Epistolae ex Ponto I., 1, 64)


Az ember nem ismeri a faterját. Hátha még kettő is sikeredik belőlük, mint például nekem. Az egyikkel, valóságos apámmal könnyű a helyzet: róla azon kívül, hogy Lefty becenevű balkezes amerikai hadnagyocska volt egy bajorországi menekülttáborban, szinte semmit nem tudtam. Ők elsodródtak egymástól anyámmal még születésem előtt. Ám egészen mostanáig szinte ugyanannyira semmit sem tudtam annak a T. Károlynak igazi természetéről, akihez Anyám három éves koromban hozzáment, s aki engem akkor örökbefogadott. Más, saját fia nem is lett; ez nyilván egyik nyitja és magyarázata különös viszonyunknak.

Hogy „fatert” írtam: érthető. Nálunk, a nyolcadik kerület szélén, a Népliget melletti nagy tisztviselőházban is így emlegette az udvaron, egymás közt minden gyerek az apját, otthon persze a megszólítás: Apu volt. Ez az Apufater egyszerre volt gyerek- és kamaszkorom bálványa és szörnyetege. Bálványa, mert melyik gyerek ne büszkélkedne azzal, hogy az ő faterja az, aki 500-as szóló Nortonon érkezik haza a munkából, és irtózatos pöfékeléssel a csillogó motoron megy föl a lépcsőházban egészen a harmadikig. Hogy – Na, fiam, akkor hazaugrunk! – kiáltással fölkapja, fölteszi a tankra, és százas tempóban alig egy óra alatt Kisújszállásig robog vele az akkor még macskaköves 4-es országúton. Hogy az egész ház és az összes Ganz-drukker tudja, az én faterom az, aki a balszélen fantasztikus cselekkel előrerohanva azokat az óriási gólokat rúgja a hétvégi meccseken, anélkül, hogy hét közben egyetlen edzésre lement volna. Igaz, a büszkélkedést meg is kellett szolgálni. Fater edzés helyett a Lendvayba járt a haverjaival. Ez a vendéglő, nagy kerthelyiséggel ott volt a Villám utca sarkán, ötven felnőtt-, száz gyereklépésnyire a nagy házunk hátsó kapujától. Öt-hat éves koromban oda kellett mennem a Lendvayhoz, és (tilos volt a bejáratot használnom), át kellett másznom a kerítésen, megvárnom, míg a fater meglepetést színlelve meglát, és fölszólítására, hogy – Na itt vagy, mutatkozz be szépen! – így kellett bemutatkoznom, sarkamat összecsapva: – Vagány Tokai András! Hát ezt a mutatványt rettenetesen szégyelltem, és gyűlöltem Károly és a haverjai bor- és cigarettaszagát.
Viszont igen, büszke voltam arra is, hogy ő irányítja a népligeti próbapályán szaladgáló fényes argentin és egyiptomi motorvonatok gyártását, amelyekre a fater jogán sokszor fölengedték a vezetésemmel a helyszínre érkező gyerekcsapatot. Még sok, sok év után is elkápráztattam egyszer a Kairó és Alexandria közt futó „magari” vonat közönségét azzal, hogy a legnagyobb természetességgel fordítom menetirányba az egyik ablak melletti ülést, hogy beszélgetni tudjak a szemben ülő másik magyarral. Ezt meg honnan tudod, effendi? – kérdezték a meglepett helybéliek a csodálkozástól és a sebességtől dülöngélve az elhanyagolt pályán száguldó luxusvonatban. – Hát onnan, bégek és basák, hogy a faterom tervezte ezt a vonatot – vetettem oda hanyagul a csodálkozó egyiptomiaknak, akik aztán egész úton az üléseket forgatták a "magari" vonatban tőlem tanult módszerrel.

2009. május 20., szerda

Micsurin elvtárs látogatást tesz Sashalmon


Megjött a nyár. Elővettem, sajnos nem azt a klassz velencei kalapot, amit Matyi fiam hozott Velencéből (és amiben egyszer magam is visszamentem a kence-fence városba) hanem utódját, ezt a Micsurin-fazonút, amit a veresegyházi piacon,
de lehet, hogy egy Népszínház utcai bizományi turkálóban szereztem helyette, mikor pár éve végképp elvásott a keskeny fekete szalagú velencei csoda...
Hogy jön ide, találjátok ki, egy régi Kavafisz-fordításom:

Konsztantinosz Kavafisz: Szeretnék egy vidéki házat

Ó, hogy szeretnék egy vidéki házat
Hatalmas kerttel! Nem is annyira
A virágok, fák, vagy a pázsit kedviért,
- bár ez elkerülhetetlen, meg szépek is a növények,
hanem hogy állatokat tartsak, állatokat!
Hét macskám lenne legalább. Kettő korom-fekete,
Kettő meg hófehér a kontraszt érdekében.
Vennék egy papagájt is, díszeset, akit
Megtanítanék jól hangsúlyozott, igaz
Orációkat tartani. Kutyából, mondjuk, három is elég.
Meg volna két pónim is, szépek, kicsikék.
És végül: semmi kétség, négy, vagy öt darab
További bájos kis teremtményt is beszereznék: majmokat,
Hogy ott üldögéljenek fejüket összedugva és vihogjanak.

(1917 február)

2009. május 18., hétfő

Két árny-önarckép




Egy régi vers-kezdet átírása:

Arcomban ki van jelen?
Elmúlt apám vagy három gyermekem?
Az árny? A fény? arcomban, harcaimban?
A más? Az én? - Szívem torkomban dobban.