Trianon: "Nem volt saját politikájuk?"

Trianonról már írtam- engesztelődéses fekvésben - tegnapelőtti bejegyzésemben is,
most egy Kavafisz-parafrázis Aranykor, ezüstkor, vackor c. 2006-os kötetemből (a vers korábban jött a Mozgó Vlágban is )

A menekülőművész
(Még egy Kavafisz-apokrif)

Egy verseket író barbár vetődött városunkba.
Hivalkodóan foltos nadrágban jár. A foltra
valami olyasmi van hímezve, hogy a fia bajnok.*

Kétségtelen: egyet-mást hallott a mi görög költészetünkről,
és nagyon alexandriai, ahogyan gúnyolja magát.
Rejtélyes a pasas, de ki nem az?
Hisz legjobb ismerőseidről, hisz önmagadról
- mondta nemrégen orgonahangján Kavafisz -
se tudsz meg semmi pontosat, vagy véglegest soha.

Menekülőművésznek mondja magát a barbár, ha van ilyen foglalkozás.
Jól megfér közöttünk az ipse. Mi itt
a Trianon Kávéházban töltjük az estéinket. Az idegen
egészen lázba jön a kávéház nevétől.
Azt mondja, hogy hazáját egy Kis Trianon nevű palotában osztották szét
szomszédaik között a nagyhatalmak, és hogy ez sorsszerű volt:
háborúikban mindig a rossz oldalra álltak.

Miféle oldalakra? - kérdem. Nem volt saját politikájuk?
Magyarokról beszél, és van is ilyesmi a Bíborbanszületettnél,
akik küldöttségeket küldözgettek Bizáncba,
de aztán egyre jobban Rómához dörgölőztek,
megpróbálták az illír tengerpartot uralni,
de hajózni sose tudtak, és sehogyse boldogultak, mint a szebblelkű szlávok
a mi cirkalmas görög betűinkkel.

Jófiú, nagy alkalmazkodó ez a barbár, na és a búsulásban
egészen verhetetlen. Ha kérdem, hogy bennünk
alexandriai hellénekben mit szeret annyira,
azt mondja, azt, hogy mi is lúzerek vagyunk.

Na jól van, Andreasz, (ezt a görög hangzású nevet viseli)
csakhogy tudod, ezt is: a veszteségmegélést,
mi görögök fedeztük fel és tökéletesítettük.
Itt mutatjuk be Alexandriában, hogy előbb a diaszpóra,
aztán az anyaországi többség
úgyis elpusztulunk mind a nagy mediterrán
hőségben, koszban; ebben az egész pán-hellén
tök-egyformaságban.


________________________________________
* Arra célozhat, amikor cigarettával kiégetett farmeromat Matyi borneói „Gauloises Raid" túlélő-versenyének emblémájával foltoztam meg.

----------------

Na és a helyszín: a versailles-i Nagy-Trianon palota:
Az I. világháború utáni magyar békeszerződést 1920. június 4-én írták alá a Nagy-Trianon kastélyban.

Sok forrás még a közelmúltban is a Kis-Trianon kastélyt nevezte meg helyszínként, illetve a két Trianon palota közti (nem létező) folyosót. Ablonczy Balázs történész kutatásai szerint az utóbbi tévhit forrása valószínűleg a Pesti Napló 1920. június 4-ei száma. A Kis-Trianon már csak azért sem jöhet szóba, mert ebben egyszerűen nincs a ceremónián résztvevő hetven-nyolcvan ember befogadására alkalmas nagyságú terem.

Magyarország békeszerződését a Cotelle-csarnokban (Galérie des Cotelles), ebben az 52 méter hosszú és hét méter széles (valóban folyosónak tetsző) teremben írták alá. (Az aláírás emlékét kis tábla őrzi.) (Wikipédia)

Ördögárok, hajnali levelezés

Van egy barátom, korán kelő, akivel ilyen leveleket szoktunk váltani korahajnalban. A mai termés:
Jó reggelt, .....,
köszönöm, most nem vágyom a sivatagokra, már tegnap is túl meleg volt nekem.
Fogalmam sincs, hogy bírtam Egyiptomot nyaranként? Igaz,ott jó száraz levegő volt, itthon meg nagyon párás. Gondolom, a nikotinos tüdőm nem szereti a párás levegőt, a szaunába se megyek be, csak pillanatokra.
Ma reggel szép rózsaszín felhőkkel kezdődött, meg is akartam írni, csak még egy fordítást kellett átnéznem, amit kora reggelre igértem valakinek.
Megvagyok vele. Most délelőtt unokákat viszünk múzeumba, nem a Nemzetibe, hanem a Rendőrségibe: ez érdekli a fiúkat.
Délután aztán 50 éves ! általános iskolai találkozónk lesz. Sok srácot épp annyi éve láttam utoljára, bár jó páran ugyanabban a gimnáziumban folytattuk, azokkal jobban megmaradt a kapcsolat. Van sajnos három halottunk is, de tanáraink közül még öt élőt megtaláltunk, egészen jó erőben.
Majd fényképezek, és küldök képeket.
Szép napot!
Ördögárok ügyben született egy vicces versem, benne van a kötetben is talán, ami megvan Nektek, de idemásolom. Vasék rögtön az Erzsébet-híd budai oldalán az első házban laktak, és az oda már szennyvízlevezetőként érkező Ördögárok hozadékát szagolgatta az öreg a jó nagy orrával.

Vas István Velence-szagot orront



„Nézd, ott megy Vas István, és nem borul föl a Batthyány tér”



(Állítólag Zalán Tibor mondta a téren Gáspár Gyurinak, akinek ezt a verset is ajánlom).



Maradjunk csak az ú.n.

anakreóni sornál.

Megy ez nekünk, Vas István,

megy ez, mint ment a Glow-worm

cirkáló ablakodnál,

ahogy Szobotka-könyvből

közösen fölidéztük,

meg a hordó-gurítást

az új Erzsébet-hídon,

az én emlékeimből.



Megy az, amit menesztünk,.

Hagymennyen, szeddalajja!



Vilmoskörtéd megittuk,

Piroska rosszallóan

nézdelt, de csak megenyhült,

mert Eliotot szavaltam,

és jó volt a szavallat.

Te Hadziszról meséltél,

Kavafisz temetőjét

mondtam el én cserébe.



Aztán még búcsuzóul

ablakodba kiálltunk,

nyár volt és déli szél fújt,

bugyogó Ördögárok

hordta szennyét a vízbe.

Közmondásos testrészed

a szagba dugva mondád:

-Érzed? – Velence-szag van!

----------------------------

-

Piroska Vas István felesége, Szántó Piroska festőművész. Harcias nő volt, de nagyon intelligens. Bizony már mindketten jó rég meghaltak sajnos.

Hadzisz egy Magyarországon élő görög novellista és szerkesztő volt, aki segített Vasnak a nevezetes alexandriai görög költő (Ady és Babits kortársa), Konsztantinosz Kavafisz verseit fordítani. Kavafisztól aztán én is sokat fordítottam, és egyszer-kétszer meglátogattam a sírját meg a lakás-múzeumát az egyiptomi Alexandriában. Nagy költő volt, manapság Apollinaire, Eliot, Rilke, Majakovszkij,mások mellett nemzetközileg a XX. század 8-10 legnagyobb költője közé sorolják.

---------------
Kedves András! - írta a barátom: ..Ami a Városmajor Ördögárok eredetét illeti, számomra újdonságként hatott, Te mint volt gellérthegyi lakos közelebbről érintve vagy, az árok bizonyára a Vérmező alatt is húzodott. Egyebekben van egy kút a pincénkben, amely háború alatt volt használatos, és forrásvize állítólag az Érmelléki út alatt húzódó patakból ered, amely valószínúleg jelenleg is mint búvópatak a Városmajor alatt húzódó Ördögárok vizébe ömlik. Este megcsodáltam a teliholdat.

Akkor ebben a ronda időben egy verset a hajnali égről, mikor nem esik

Készülő, de az Orpheusz Kiadónál egyre húzódó "Hapax legómena. Egyszeri olavsatok - úton a próza felé" c. kötetemből


Ó, hajnali tág ég!

Fénylik a fekete almafa-kupolában,
fénylik az ezüst félhold.
Fáradt sárga halogénlámpa
dereng a másik fele égen.

Fölsőbb s távolibb regiszterekben
(hogy szférákat mégse mondjak)
kezdenek cincorogni,
bele az ezüst,
bele a félezüst-hold,
bele az angol ködlámpa-szín,
bele a halványkék égen
uszongó sötétes kék,
kékes-fekete-szürke
felhőkbe mindenrendű
énekesmadarak és az egyetlen
túlélő sashalmi kan-tyúk.

(Ó, híveim, van ilyen.
Tengeri tehénből: ”szirénből” is
először hím példányt láttam formalinban
ázó, nagy kókadt micsodájával.)

Ó, hajnali tág ég!
Éjszaka csendje,
amiben nincs rend.

Ne félj, nem jön a költészet-
magyarázat!
Nem jönnek dőltbetűs Kavafisz-idézetek,
kiemelések.

Csak a figyelem éber,
csak a fölvakart régi sebek
pörkösödnek újra, azok viszketnek, sajognak.

Rágyújt, kihűti a kávét, és elénekli ezt is:
Van valamicske harmat.
Ez az a vékony rés, ahol
bele lehet kukucskálni a versbe,
ez az a vékony hártya, ami
máris szárad az első napsugaraktól,
de sietni kell, sietni,
mielőtt átlátszatlanná varosodik az is.


Ó, mennyi évek, ó mennyi évek!

Nem igaz, hogy elröppent volna az élet,
inkább az évek tömérdeksége
iszonyú sokasága, de annyi
hogy rengeteg végük belevékonyul
a keleti horizontba,
ami fényes, meg a
nyugati, rózsaszínüen tükröződő
szárnyába a hajló
görbületeknek.
Tűnik, vékonyul, akár a
szálazó kékezüst felhők utolja,
amiket már csak sejtünk, sejtünk

Inkább a megéltek sokasága
mint annak a tömérdeksége,
ami majd
....................... elvész

Gergely Ágnes a Vackorról

Egy iwiw-es topikon ma reggel Gergely Ágnes neve került elő, akit a '80-as években a Nagyvilágnál ismertem meg.
Akkor elbüszkélkedem limerickjével, amit Aranykor, ezüstkor, vackor című kötetemre válaszul kaptam tőle:

Tokai Andrásnak

Egy alexandriai Erdélybe’,
aki pávatáncot járt a pernyébe’,
így dalolt: Kavafisz!
Maga él? Maga hisz?
Mibe? Alexandriába? Erdélybe?

Szeretettel gratulálok, írjon többet Frazernek*.
2007. január 10. Gergely Ágnes

* Frazer pedig úgy jön a képbe, hogy kötetkém Az Aranyág sztéléjével kezdődött:

Az aranyág sztéléje

(Frazernek, Jakobsonnak, magamnak)

A TÓ MÖGÖTT AZ ERDŐ SŰRŰ
A SŰRÜBEN AZ ARANYÁG
KIRÁLYKÉNT ÉLNI HALNI KÖNNYŰ
CSAK MEG KELL ÖLNI A KIRÁLYT

Miket írt rólam a Szepes

Ezredvég, 1992.június, 19. skk

Szepes Erika: Bemutatjuk Tokai Andrást

(Debrecenben született, 1946 május 6-án. Az ELTE magyar-angol szakán végzett 1970-ben. Egyévi tanítás után a Kulturális Kapcsolatok Intézetének munkatársa lett 1971-ben. 1975-78 között Kairóban dolgozott a Magyar Kulturális Központban. 1980-ban került a Művelődési Minisztériumba, ahonnan 1991-ben önként távozott. Jelenleg szabadfoglalkozású értelmiségi. Három gyermeke van. Első – és máig egyetlen – verseskötete a Szépirodalmi Kiadónál jelent meg 1985-ben, Ideiglenes emlékművek címmel.)(Aztán húsz év múlva, 2005-ben hálisten megjelent a második is, az Aranykor, ezüstkor, vackor az Orpheusz Kiadónál.T.A.)
1946 májusában született. Bár nem „sikerült” a háború alatt meglátnia a napvilágot, mégis a háború szülötte ő: édesapja ismeretlen amerikai katona, (valóban ismeretlen. Csak annyit tudok róla, Lee ”Leftie” Case nevű tüzérhadnagy volt, Philadelphiából. TA.) akivel Magyarországról a háború elől menekülő édesanyja valahol (a bajorországi Bayreuth-hoz közel fekvő Pocking menekülttáborában. T.A.) találkozott, s e röpke együttlét gyümölcsét már Debrecenben szülte meg. ( és ott Takách Andrásként anyakönyvezték, keresztelték is. T.A.) A fogantatás és a születés rendkívüli körülményei egész gyermekkorát meghatározták: szépen csengő nevét ajándékozó nevelőapjától csak e név maradt emlékül, a szülői szeretetet csak bálványozva imádott édesanyjában lelte meg. Ennek a ragaszkodásnak állít „ideiglenes emlékművet” első kötetének legszebb verseiben.
Keserű sorsú emberek közt nevelkedett, akik nem keserűségre, hanem szelíd bölcsességre tanították. Ilyenné is vált: szelíd, bölcs, ironikus, gyakran önironikus volt már fiatalon is – ezeket a tulajdonságokat a múló évek nehézségei, gondjai csak gyarapították. És mindehhez az életbölcsességhez hozzáadódott egy felbecsülhetetlenül nagy művelődésanyag. Az olvasmányélményeken túl erősen hatottak rá a személyes találkozások költőkkel, művészekkel – kortársaival és az idősebbekkel egyaránt –, elsősorban talán mégis a Vas Istvánnal való kapcsolat volt döntő költői útjára: Vas István először ismerte fel benne a tehetséget, és nemcsak puszta szóval biztatta, hanem több ízben be is mutatta a versolvasó közönségnek. (Ezt Erika vajon honnan veszi? Nem mutatott be, legföljebb kedvező lektori jelentést írt rólam. TA.)
És erősen hatott rá a Kairóban töltött négy év. Szembesült a több ezer éves kultúrával – a nyomornegyedek árnyékában megragadta a művészet örökkévalóságának és a művészetet létrehozó ember halandóságának tragikus ellentéte; azóta is küzd az „örökkévalóság” és az „ideiglenesség” problémájával.
A „kik vagyunk és hová megyünk?” gondolat nála többszörösen indokolt, az élet oly sok létezési szintjét élte meg, a legalacsonyabbtól a viszonylag magas szintekig. Oly sokféle különnemű bugyorban találta magát, hogy nehéz eligazodnia, hová is tartozik valójában. Az útkeresés, a világnak emlékművet állítani akarás talán legfőbb gondolatai – ezért is választotta epigrammatikus versei keretéül a sztélét, az egyiptomi sírfeliratokat hordozó, vésett kőtáblát, s játszik a forma sugallta örökkévalóság és a verses felirat ellenpontjával.
Játékos költő, kedveli a szójátékokat, amint halad a metró, visszafelé olvassa az állomások neveit, játszik a homonimákkal. De játéka mögött mindig az irónia és önirónia bujkál, állandóan figyeli magát, zárójelbe teszi nagyritkán megvallott érzelmeit. Nehezen megszólaló alkat, aki nem véletlenül állt elő negyvenévesen első kötetével. Mindent érlelt magában, hagyta kikristályosodni a még forrongó indulatokat, gondolván, hogy a mélyről feltörő láva legyen bármily fenséges, mégiscsak pusztító és rettenetes, míg a lehűlt, megszilárdult, formát öltött kőzet ragyogó, színes, szép és fájdalommentes. Kell neki ez a lehűtő távolság, ettől válnak versei elgondolkodóvá, mérlegelővé, ettől kerül közel igazán talán legnagyobb költőpéldaképéhez és lelki rokonához, a jelenben múltat kereső Kaváfiszhoz, akinek kedvéért még görögül is megtanult. (Sajnos éppen csak hogy sillabizálni tanultam meg görögül, hogy a Rae Dalven angol fordításaiból megismert és fordított K-versek eredetijeiben szótagszámot, rímet tudjak azonosítani. TA.)
Játékos versei nem könnyű versek. Magukba szőtték az európai és ősi keleti kultúrák örökségét éppúgy, mint a Rózsa Ferenc utcai lakás nyomorúságos sötétjét, nyirkos falait. Sokféle anyagból szövődtek, amiként sokféle élményből épült fel az a személyiség, akit úgy hívnak: Tokai András költő.

Megtaláltam a Tóthdezsős képet, de Kavafisz széke is meglett

http://www.blogger.com/img/blank.gif

Nos, megvan Tóth Dezső, valahol a montázs közepén, bekarikázott cenzúra-könyökével, balról Kákosy feje is látszik, de fontosabb, hogy ugyanabban a Fehér könyvben vannak képeim arról, hogy Alexandriába magamat vittem el, és - szentségtörő módon - beleültem Kavafisz berakásos karosszékébe egykori íróasztala mellett, és cigarettázva rákönyököltem a halála napján, 1933-ban nyomtatott újságra. A fotók körül saját rajzom egy fényképészről, aki egyszerre fotózza Kavafiszt, Tóth Dezsőt, a széket, a memphiszi pálmafákat, földbe süllyedt követeket meg engem.

Micsurin elvtárs látogatást tesz Sashalmon

Megjött a nyár. Elővettem, sajnos nem azt a klassz velencei kalapot, amit Matyi fiam hozott Velencéből (és amiben egyszer magam is visszamentem a kence-fence városba) hanem utódját, ezt a Micsurin-fazonút, amit a veresegyházi piacon,
de lehet, hogy egy Népszínház utcai bizományi turkálóban szereztem helyette, mikor pár éve végképp elvásott a keskeny fekete szalagú velencei csoda...
Hogy jön ide, találjátok ki, egy régi Kavafisz-fordításom:

Konsztantinosz Kavafisz: Szeretnék egy vidéki házat

Ó, hogy szeretnék egy vidéki házat
Hatalmas kerttel! Nem is annyira
A virágok, fák, vagy a pázsit kedviért,
- bár ez elkerülhetetlen, meg szépek is a növények,
hanem hogy állatokat tartsak, állatokat!
Hét macskám lenne legalább. Kettő korom-fekete,
Kettő meg hófehér a kontraszt érdekében.
Vennék egy papagájt is, díszeset, akit
Megtanítanék jól hangsúlyozott, igaz
Orációkat tartani. Kutyából, mondjuk, három is elég.
Meg volna két pónim is, szépek, kicsikék.
És végül: semmi kétség, négy, vagy öt darab
További bájos kis teremtményt is beszereznék: majmokat,
Hogy ott üldögéljenek fejüket összedugva és vihogjanak.

(1917 február)

Orbán Ottó ma lenne 73 éves, de már 7 éve halott

Nehéz időszakomban a drága ember ezt a levelet írta:
Kedves Barátom! 92.V.11.

Goromba, baráti levelet kértél, ez az lesz. Fantasztikus, hogy meglett ember létedre, költőként mennyire nem ismered vagy mered vállalni magadat. A kötet anyaga majdhogynem egy nyílt törésvonal mentén, két egymástól elütő részre osztható / a dolog persze nem ilyen egyszerű, egy-egy csöppnyi átjut egyikből a másikba olykor, de ilyenkor ez színezék, és ilyen kis mennyiségben semmi baj vele/. Szóval, egy görög filozófus tartásában pózoló hólyag, a bíbor és fekete könyvbe örök bölcsességeket kalligrafáló ősdilettáns /sorry, lelkem legmélyéből szarok rá, hogy ki mire, hogy írja a kéziratait, kézzel-e, számítógépbe-e amíg ennek nincs valódi, igazán szövegbe kívánkozó jelentése, mint Tandori tízezer géphibája közül tíznek, hogy megengedjek magamnak egy kis magániróniát; Illés Endre például írópulton, zöld tintával, merített papírra írta remekműveit, melyeknek jó része ettől még kölnis kutyaszarrá sikeredett, egy kevés meg csakugyan remekké, de elkalandoztam/, aki sztéléket állít nagy büdös közhelyekből, és belekap egy csomó olyasmibe, amihez nincs igazából – úgy értem nyelvileg, a költői nyelvhasználat tanusága szerint – köze. Nincs közöd a Nagy László-féle nyelvbűvöléshez, a csak az ő kőtörő nyelvén eleven inverzióhoz; nincs közöd – megint úgy értem, igazi – korosztályod és a nálatok fiatalabbak nyelvfacsarásaihoz – neked is egyből eszedbe jut tíz szóvicc, de abból nem lesz filozófia, mint Esterházy sziporkáiból, a szerző legjobb pillanataiban, csak tanusítod, hogy ez ma a levegőben van, hanem ez még nem indokolja a versbe való belekerülését. All in all, ezt a fennkölt, álgörög majmot én ki nem állhatom. Főképp azért, merthogy annyira előtérbe tolja magát. Mindezt a gorombaságot ugyanis a legőszintébb és legbarátibb fölszólításra sem lennék hajlandó elmondani, ha nem hinnék abban, hogy kibirod, ki kell bírnod. Van ugyanis a versekben egy félhomályban álló szereplő, egy kevéssé sikerült, görcsös, unalmas, lassan már öregedő, kissé sokat ivó, lyukacsos arcú, tükörben-sem-szeretem-látni-apofáját városlakó, egy a tízmillióból, hivatalnok vagy valami efféle, egy lófaszt Nagy Konstantin: egy Nagy Rakás Megkeseredettség, egy nagyrészt hagyományos formákban verselő, unalmas fráter – egy költő. Ez igaz dolgokról is szól, ez írja a Gellérthegyi évszakok jobb darabjait, az Alkalmasan, alkalmasint több és az Ideiglenes helyszínek majd minden darabját; neki még a Mediterráneumhoz is van köze, és neki vannak fényes villanásai a kötet hátra lévő részében is – hogy lásd, miről beszélek, olyan versekre gondolok, mint A másik /talán az egész gyűjtemény legjobb, mindenesetre egyik legjobb darabja/, A porban heverő galamb vigasztalása, A kettéhasított kentaur, Kavafisz nyomában, Bucsu a költészettől, ezek versek! Ha nem szarsz be, és azt az undok frátert, akinek látod magad /és akinél számodra nincs szeretnivalóbb lény a földön, hisz akármilyen, ő a te igazi anyagod, az egyetlen esélyed ezen a világon!/ ki engeded lépni a napvilágra, és leszeded róla a kulturbutik cafrangjait, akkor élhetsz a lehetőségeiddel. Te egy ma nem divatos, igazából a hagyományos formához, azon belül is egy tágabban értelmezett, iróniával, ezzel-azzal fűszerezett dalhoz vonzódó, életrajzi költő vagy, szard le a divatot, írd a saját versedet! A dolog mélységes iróniája, hogy ebben a szürke, köznapi lényben megigazul az is, ami a sztéléken pompőz baromság: Titusz, Eliot a maguk helyén – ugy értem, jól írva versbe – csakugyan aranyként csillognak, míg aranyozásnak szánva és díszletnek használva, csak trombitarézként. Külön fölhívom a figyelmed arra, hogy V.I. dicséretét ne használd föl; értem én, hogy kifurja az oldaladat, de akkor sem; ez magánügy, így talicskán betolva a versek közé – idétlenség, kiröhögteted magad.
Egyébként, hideg fejjel és kemény szívvel megválogatva, az anyag meglepően hasonlítani fog egy igazi verseskötetre – hogy én is állítsak egy sztélét, az understatementnek.

Üdv

/Orbán Ottó/