Állóhajóm Sashalmon horgonyoz továbbra is. Ma reggel mínuszok, de gyönyörű napsütés, idén először süt be a kelő nap a nappaliba (eddig takarta a szomszéd ház egészen délig a napot).
Nem tudtam megállni, hogy egy jobbkezes önarcképet ne készítsek a kis Fine Pix A 500-as Fujifilm gépecskével...
Estére meg telihold, délutáni sziesztám közben pedig: példátlan eset: apámmal, Tokai Károllyal álmodom, ami nem történt meg évtizedek óta.
Részlet "Ab ovo usque ad mala" című, őt idéző írásomból:
"Poena potest demi, culpa perennis erit "
A büntetést el lehet engedni, de a vétek örökké megmarad.
(Ovidius, Epistolae ex Ponto I., 1, 64)
Az ember nem ismeri a faterját. Hátha még kettő is sikeredik belőlük, mint például nekem. Az egyikkel, valóságos apámmal könnyű a helyzet: róla azon kívül, hogy Lefty becenevű balkezes amerikai hadnagyocska volt egy bajorországi menekülttáborban, szinte semmit nem tudtam. Ők elsodródtak egymástól anyámmal még születésem előtt. Ám egészen mostanáig szinte ugyanannyira semmit sem tudtam annak a T. Károlynak igazi természetéről, akihez Anyám három éves koromban hozzáment, s aki engem akkor örökbefogadott. Más, saját fia nem is lett; ez nyilván egyik nyitja és magyarázata különös viszonyunknak.
Hogy „fatert” írtam: érthető. Nálunk, a nyolcadik kerület szélén, a Népliget melletti nagy tisztviselőházban is így emlegette az udvaron, egymás közt minden gyerek az apját, otthon persze a megszólítás: Apu volt. Ez az Apufater egyszerre volt gyerek- és kamaszkorom bálványa és szörnyetege. Bálványa, mert melyik gyerek ne büszkélkedne azzal, hogy az ő faterja az, aki 500-as szóló Nortonon érkezik haza a munkából, és irtózatos pöfékeléssel a csillogó motoron megy föl a lépcsőházban egészen a harmadikig. Hogy – Na, fiam, akkor hazaugrunk! – kiáltással fölkapja, fölteszi a tankra, és százas tempóban alig egy óra alatt Kisújszállásig robog vele az akkor még macskaköves 4-es országúton. Hogy az egész ház és az összes Ganz-drukker tudja, az én faterom az, aki a balszélen fantasztikus cselekkel előrerohanva azokat az óriási gólokat rúgja a hétvégi meccseken, anélkül, hogy hét közben egyetlen edzésre lement volna. Igaz, a büszkélkedést meg is kellett szolgálni. Fater edzés helyett a Lendvayba járt a haverjaival. Ez a vendéglő, nagy kerthelyiséggel ott volt a Villám utca sarkán, ötven felnőtt-, száz gyereklépésnyire a nagy házunk hátsó kapujától. Öt-hat éves koromban oda kellett mennem a Lendvayhoz, és (tilos volt a bejáratot használnom), át kellett másznom a kerítésen, megvárnom, míg a fater meglepetést színlelve meglát, és fölszólítására, hogy – Na itt vagy, mutatkozz be szépen! – így kellett bemutatkoznom, sarkamat összecsapva: – Vagány Tokai András! Hát ezt a mutatványt rettenetesen szégyelltem, és gyűlöltem Károly és a haverjai bor- és cigarettaszagát.
Viszont igen, büszke voltam arra is, hogy ő irányítja a népligeti próbapályán szaladgáló fényes argentin és egyiptomi motorvonatok gyártását, amelyekre a fater jogán sokszor fölengedték a vezetésemmel a helyszínre érkező gyerekcsapatot. Még sok, sok év után is elkápráztattam egyszer a Kairó és Alexandria közt futó „magari” vonat közönségét azzal, hogy a legnagyobb természetességgel fordítom menetirányba az egyik ablak melletti ülést, hogy beszélgetni tudjak a szemben ülő másik magyarral. Ezt meg honnan tudod, effendi? – kérdezték a meglepett helybéliek a csodálkozástól és a sebességtől dülöngélve az elhanyagolt pályán száguldó luxusvonatban. – Hát onnan, bégek és basák, hogy a faterom tervezte ezt a vonatot – vetettem oda hanyagul a csodálkozó egyiptomiaknak, akik aztán egész úton az üléseket forgatták a "magari" vonatban tőlem tanult módszerrel.
