When I'm Sixty-Four

A Beatles-szám zenéjére (will you still feed me, will you still feed me?) Panka unokám motoron érkezik 64. születésnapomra; eszünk, iszunk; kapok HAPPYBIRTHDAY gyertyákat egy kis cserép citrom-hajtás mellé tűzdelve, sok édességet, kávét, puszikat, majd mikor gyerekeim és unokáim elmennek, rohanunk a Pótkulcs kocsmába, ahol a Macskaszem együttes és különösen Fekete Veronika elénekli a születésnapomra megzenesített (sicc!)"Csacsacsa" című versemet.
És még nincs vége: most csak Matyi fiam volt itt Darci unokámmal és feleségével, Évával, akit szintén Isten éltessen!, meg Márta lányom Panni unokámmal, de kisebbik, Miki fiam az ő Évájával meg Kartal unokámmal majd később jön, a Macskaszem meg meg sem áll a Csacsacsával Mátészalkáig és a világhírig.

Hogy ismer saját jófiúságára?

Tituszom egy előző változatában a főhős ( mondjuk ezt mindig sordinóval!) épp nem építészként vagy magasugróbajnokként inkarnálódik, hanem gyorstalpaló magyar nyelvtanfolyamot tart Magyarországra készülő egyiptomi aspiránsoknak, ám ezen megtestesülésében is egyre írja tovább regényét egy meg nem írt regényről, amely egy sohasem létezett személy hősies fölöslegességéről dudorászik, con tristezza, majd kissé concitato

...hogy ismer saját jófiúságára a Jófiú a Nílus-deltában, a Szirsz-il-Lajjánban, Kisújszálláson és sajnos másütt is oly ismeretlen nagy budapesti iszlamista és mellesleg szociálforradalmár Goldziher Ignác arab hercegek bölcs, beletörődő grandezzájával fogalmazott naplóbejegyzéséből:
“ De nem térhetek ki, ha a felkérés némileg is illő formában történik”. Ez jut eszébe Goldzihertől, és “igen” , -írja majd még ide Joyce Ulyssesének optimista utolsó szavát is majd a Jófiú, igen, illő formában történt a szirsz-i nyelvtanfolyamra való fölkérés, igen, és nemhogy én, egy Goldziher se mondhatott volna nemet. De miért lesz előbb-utóbb minden bölcs társadalomkutatóból korlátolt szociálforradalmár?

Tanulva azonban nemcsak optimizmust, de önkorlátozást és elhallgatást is eleget írországi nagy elődjétől a nyelvtanításban ( mert ugye –fogjuk eddigre tudni, Joyce Triesztben, nem messze Duinótól, ahol majd Rilke vesz oroszleckéket, Joyce éppen Horthy Miklóst tanítja angolra ) a nyelvtanfolyam következő hat vagy hét hetében már nem fog politizálni, hagyja a rozsdás vastűt az ajtókeretben, megszelidíti a burszot, aztán egy mégiscsak bekövetkező napon - a Nílus-deltában visszafelé is megtett mikrobusz-utazás után besétál a kairói MALÉV-irodába, meghallgat pár disznó viccet magyarul egy Ramszesz nevű egyiptomitól és a legkorábbi lehetséges időpontra lebukkoltatja a jegyét, hogy mielőbb távol legyen ettől a jövőidejű emlékeket ébresztő kimerítően forró, égő datolyaszár, macskahúgy, benzin és döglött hal szagú országtól, ahol Ezzeddin Naggár a hangárszagú…

És megérkezik előbb-utóbb megint, hogy itt élje majd zaklatott és kimerítő éveit, egy másik, kutyagumi és turul-ürülék, mámoros akác és lonc-illatú, kannás bor, félig kifőzött, savanyú Soproni Ászok- és vodkaizzadság-szagú országba, ahol újabb héthetes gyorstalpalókon kiket is fog egy másik barbár nyelvre, talán éppen arabra tanítani? Kivárja majd türelmesen a rábízandó és elháríthatatlan újabb feladatokat,- ahogy eddig is mindig tette: Titusz, a Jófiú

Móser-kiállítás, szétolvasás, átírás, el-írás

Ma este lesz Bicskén Móser Zoli barátom, egyori egyetemi társam (hogy ne csak egyre az általános iskolai osztálytársakat emlegessem) fotókiállítása. Sajnos nem tudok ott lenni, de penitenciául és szórakozásul napok óta Mészöly Miklós 1989-es Volt egyszer egy Közép-Európa című könyvét olvasom, amihez ő készítette a fotókat. A kiállításhoz is, ehhez az immár 21 éves könyvhöz is gratulálok. El kellett jutnom a vaskos könyvben egészen az 589. oldalig, hogy megtaláljam a Titusz-könyvemhez szóló varázsmondatot:
" Ha bejönnek a törökök, megverjük a popsi-mopsijukat, bizony!"
(Találtam egyébként ugyanitt egy pár Kukorelly-mondatot is, ami csak annyit bizonyít, hogy kortársak hatnak egymásra: "Persze, azért bizonyos célra...Vagy Nini? Irma és Karolin? Matild? Ezek sem. Most valahogy nem. Akkor már inkább Andel.")
Mészöly szeret el-írni másoktól mondatokat: Bibliából, régi levéltári iratokból, és fontos és ismert, vagy ismeretlen, de számára mégis fontosabb szerzőktől, és így tesz az őt követő nemzedék is: szét-olvas, át-ír: keressük a titkos elír-xírt?(sic! – csunya törökök!)
Versíró- és fordító koromban így írattam el egy Csokonai-verset egy koreai költővel, Yi Kyu-boval, akkor, mikor Mészölyt is kamaszos lendülettel meg akarván haladni, Közép-Európa határait nemcsak a Közép-, de egészen a Távol-Keletig kalandoztam, mellesleg azért egy Mészöly-kedvenc, Krúdy Szindbádja nyomában.

„Anbácsi” megjött Koreából


( Kevin O’Rourke angol fordítása alapján)


Anbácsi,- ahogy a legkisebb unoka elnevezte, Anbácsi megjött Koreából.
Hozott sok koreai babát a sok unokának, magának egy dolgot hozott, és azt most nektek adja: Yi Kyu-bo ( már a név kész ajándék), szóval Yi mester versét a Shihu Fogadóról.


Borzalmas a hőség!- Ismerős panasz.
Fülledt nyári nap volt. (Egy út mint amaz.)
Tea-kuruzslással kísérletezem,
hó olvad a számban, vagy csak képzelem.

Shihu Fogadó, te fenyődonga-ház,
ősz van csontjaimban , ki-kiver a láz.
Nem érti a szolgám, minek heverek,
hogyan is érthetné, szinte még gyerek.

Hej, valaha mennyi tágas, szabados
vad vállalkozásra voltam hajlamos!
Nem szállok hajóba, s elvisz a folyam.
Egy part, mint a másik, épp ugyanolyan.

Elmorzsolom már itt vénnapjaimat.
Nem vásik az ember, ha veszteg marad.
Eleget utaztam földet és eget,
S elírta egy magyar legjobb versemet:
„Kedv, remények, Lillák, Isten véletek.”

Osztálytalálkozóra készülünk éppen

 

Csasza meg én a hátsó sorban, Hajas ( Vályi-Vörös László festőművész, kasírozómester) alul a tanárok között.

KATTINTS A KÉPRE, HA JOBBAN AKAROD LÁTNI CSÁSZIT, ENGEM, HAJAST VAGY A TÖBBEIEKET ÚGY 50 ÉVE

CSASZA ÍRÓDIK, ÉS EGYSZERRE MEGJÖN AMERIKÁBÓL

Csasza ( valójában Császi Lajos, a.k.a Louis Csaszi, akiből szűcs, azaz irhásmester lett a new-yorki Queens városrészben), miközben én épp e regény-kezdetet nyirbálom nagy szűcs-ollómmal, 38 év után váratlanul betoppant Amerikából. Isten hozott, Csasza, most azért is ÉN MESÉLEK:

Regényt írunk, büszkeségből, becsvágyból, bosszúból, bolondériából. A gonosz olvasó történetet vár, jó sztorit vár, sírni akar, kuncogni akar; emlékezetes hősöket és hősnőket akar; s a gonosz olvasónak van igaza, akkor is, sőt főleg és éppen akkor, ha jól tudja velünk együtt, hogy amint a huzamos boldogság lehetetlen, éppúgy lehetetlen a befejezett történet, a kész, mindenre válaszoló regény is.
„A regény kötetlen forma”  idézte a szép nevű Alekszandr Anyikiszt a mindannyiunk elől végképp megszökött Tolsztoj Leót, akinél kötöttebb regényeket senki sem írt. De bizonyosan egyetértünk abban, hogy egyrészt a regényírónak kötelező hazudoznia, sőt, ez az egy: a hazudozás teszi őt regényíróvá, másrészt meg talán abban is, hogy a mesélés titkát, ha tudjuk is, nem lehet / szabad / kell / bírjuk elmondani.
Mert mi lett volna, teszem azt, ha Csasza poétikai fejtegetésekbe kezd a rajzórákon, ahelyett, hogy a soros folytatást mesélné kovbojos, bazijónős, motorbiciglis, szkotlandjardos történeteiből?… A csaj, akkor, apám, teljesen felhúzta a szoknyáját, mert oda volt neki a combjához, a harisnyakötőjébe téve a titkos üzenet  mondta éppen Csasza…  Csuti!  kiáltott közbe különösebb meggyőződés nélkül Hajas, tökkopasz rajztanárunk, majd visszasüllyedt a kasírozásba, mert ahogy Csasza a mesélésből, Hajas a képes folyóiratok reprodukcióinak kasírozásából élt.
Szóval, Csasza nem fejtegette a poétikát  Csasza mesélt. Hajas kasírozott. Én készítettem Csasza soros vízfestményét. Elvégre Csasza nem ért rá festeni: az ő feladata az volt, hogy aránylag csendben tartsa az osztályt, míg Hajas kasíroz.
Íme, az irodalom sokféle haszna közül ez az egyik: addig se beszél, míg odahallgat. Te is milyen csendben vagy, gonosz olvasó! Hallgass csak, s amíg hallgatsz, gondolkozz el azon, hogy a rajzórákat ilyen megnyugtató módon kormányzó, bölcs Hajas mért adott ugyanarra az általam készített rajzra nekem mindig ötöst, Csaszának mindig négyest; hogy Csasza vagy én mért nem tiltakoztunk soha ez ellen, s hogy honnan tudta Hajas előre: nem is fogunk sohasem tiltakozni?
Az általánost régen kijártuk, s ezek a kérdések észrevétlen süllyedtek el, a század középső évtizedének annyi más meg nem válaszolt kérdésével együtt.
És tényleg: fel kell-e tenni minden kérdést? És mennyire lehetünk népi demokrácia és jegyrendszer idején válogatósak?
---------
És miért jön kapóra az irhásmester? Alig 2 éve, hogy a következő kis glosszát küldtem az ÉS Páratlan oldalára. Igaz,nem "kajolták", de néha ilyen kis megőrzött fecnik később, mint most is, azért egész jól fölhasználhatók:

Mégiscsak mesterség az írás!

A múlt heti ÉS 7. oldalán egy Rembrandt-rajz elrontott képaláírásából
kaján örömmel észlelem, hogy a XVII. századi Hollandiában
a festők, aranyművesek, optikusok és kalmárok mellett már
működött legalább egy írásmester is.
Hacsak nem varga, vagy szűrszabó, azaz irhásmester volt a Rembrandt által
az öröklétbe emelt Lieven Willemsz van Coppenol mester…

Nos, akkor írjunk-e
vagy mentsük-e szokás szerint az irhánkat tovább?

Szétírási* gyakorlat

Ó, LONCOK ÉDES ILLATA
KOLONCOK...KÉSEK...ÉJSZAKA


--------
a tituszregényírás közben előmerészkedik megint a régóta hallgatag költő? Dehogy. Tudjátok, akik verset írtok, ezek úgy jönnek maguktól, csak ki kell várni...

*én így hívom magyarul a ronda szó helyett: dekonstrukció

Talán hogy ki-ki magában hordja saját törökjét....

Hogy ez a félénk kérdésfelvetés vezet-e bárhová, még nem tudom, mindenesetre Tituszom, aki voltam, illetve talán kezdtem lenni tíz-tizenkét évesen, ha egyedül maradt az egyetlen nagy szobában, ahol a kis család lakott ( fater munkában, anyja az ormótlan babakocsiban talán a Népligetbe tolta nála tíz és fél évvel fiatalabb, csecsemő kishúgát, nem a török-lerántó bajszos vitézt, hanem magát a törököt mintázta meg és játszotta a jobb időkből maradt egyetlen bútordarab, a fehér, imitt-amott aranyzásokat őrző toalett-asztal jókora billenős tükrében.
A kellékek: egy szétfoszlott, fakó-bordó selyem paplanhuzat épen maradt darabjai: egy nagyobb "kaftánnak" egy kisebb, ám hosszabb selyemcsík turbánnak való. Kezében pedig, handzsárok híján egy alig tizenkét centis pengéjű, ám ugyanannak a jókora szobának sarkában álló satupadra rögzített villanyköszörűn élesre köszörült ráz papírvágó kés, sajátos módon dőltbetűs FUTURA felirattal.
Köpeny, azazhogy kaftán a vállra, a turbán körülményes föltekerése, a toalettasztalon heverő kevés szépítőszer közül a vastag "szemceruza", amivel pufók arcára és fitos orra alá szakállat, bajuszt vonalkáz, - ezt még ülve -, majd a billenőtükör megfelelő szögbe állítása után hadonászás a "tőrrel", grimaszok, és az Egri csillagokból, hisz a nádorfejérvári csatáról akkor még semmi kútforrás nem került kezébe, az összes török (valójában arab) csatakiáltás többszöri elismétlése: - Allah akbár!, Allah kerím! és biszmilláh-ok és ar-rahmánok és ar-rahímok bőségesen.
Az egész előadásból azután a "törökségtől" való megszabadulás volt a legidőigényesebb: összehajtogatni és a csak általa ismert dugihelyre visszacsomagolni a kaftánt, a turbánt, a FUTURA-feliratú tőrt, majd a foltosra fakult másik, fürdőszobai tükörben hideg vízben sokáig dörzsölve megszabadulni az álszakálltól; mert ugye meleg vizet hetente ha egyszer generáltak a fafűtésű rézhengerben, ami így legföljebb pohos csillogásával és időnként kibocsátott félelmes hangjaival valami moccanatlanul figyelő szpáhit formázott...
---
Előző Titusz-bejegyzéseimben sokallhatjátok - vagy kevesellhetitek - a tituszregényírás technikai megjegyzéseit. Aki idáig eljutott a toalett tükörben fölvillanó kicsi török kalandjaiban, azt talán érdekli, hogy Petelein, Csáthon, Gozsdun, Kosztolányin, Babitson, Örkényen és Mészölyön kívül Titusz, a leendő építész és magyartanár Nádas Péternek ha nem is saját törökjét, de Saját halálját is haszonnal forgatja.