Reggel vidám az ember, délelőtt egyenesen boldog, mikor nagylányával és kisunokájával találkozik, a délután meg az este aztán csupa bosszúság: valami kéretlen e-mail ömlik folyamatosan a leveleim helyett, kikapcsolódtam a világból. Már sejtem a megoldást, de ahhoz várni kell. Várni kell ma reggel a vízórást is, aki ki fogja cserélni a tök újnak látszó szerkezetet, mindegy,kivárom ezt is. Eszembe jut VÁRÓHAJÓM.
Hol szűket és szürkét kanyarul,
amit Dunának hívunk magyarul,
én, félelmeiben dadogó,
részegségig kijózanodó,
ha nem nézem túlnan a vérző, nagy lovat,
az innenső parton egy veszteglő hajó
testére sütött szégyenében
minden reggel megélem
fenyegettetésem...
és megszámoztatásomat.
302-es állóhajó! Ugye, hogy futni volna jó,
túrni, halakkal vetekedve, zöld habokat,
nem így csüggni a vízbe,
szorítva a vas bakokat,
mint szégyenében halált akaró,
de ki tudja: a halál sem bélyegtelenít.
Fut a víz, ütemes vonulástól dübög a híd.
*
T.A.: A Gellért-hegyi ló és a 302-es állóhajó. Részlet. Ld. Aranykor, ezüstkor, vackor, Orpheusz, 2006.)
Kedves András! Eza kép az unokáddal nagyon jó és kedves! A vers viszont szomorú.
VálaszTörlés