Életem egyik legkülönösebb tapasztalata: váratlanul és minden előzmény nélkül meghal egy tehetséges, fiatal srác. Kiderül, hogy születése óta a lágyékában hordta betokosodott ikertestvérét. Ez a valami, mert valakinek mégse nevezhetjük, harmincvalahány évig ott lapult észrevétlenül valahol a testében, majd kideríthetetlen okokból elkezdett burjánzani, és napok alatt fölfalta hordozóját.
Sokan álltunk a temetőben. Mivel íróféle volt, én azon tünődtem, nem fal-e föl engem is valamelyik régóta hordozott témám hirtelen támadt kibírhatatlan dühében, hogy nem szülte meg közös anyánk, vagy legalább én nem segítettem neki mindeddig világra jönni? Óvatosan megnyomkodom a hasam alját, combom tövét, ahol éreztem már néha kósza fájást, bizsergést: ott lapulhat például Titusz-regényem betokosodott embriója? Egyelőre talán csak mint egy szőrös és lucskos kis egérhulla, vagy bagolyköpet. De mi lesz, hogyha dühében burjánzani kezd?
És már kétszer annyi idős leszek nemsokára, mint az az egykori, fiatalon eltemetett, tehetséges gyerek.
Tátrai Vili közben megmagyarázta, hogy tévedésben vagyok: a mellékelt Michelangelo-rajznak semmi köze Tituszhoz, egy Tityos nevű
VálaszTörlésgonosz óriás büntetését ábrázolja.