Még egy részlet készülő Tituszomból.
Hogy Kairóból a Nílus-deltába hogyan jutunk? És Törökországból Egyiptomba? De hisz mondtuk: a törökök országa nagy, ki tudja hol kezdődik és hol ér véget?
Tekla néni európai nyomora és szánalmassága krőzusi gazdagság a Nílus-delta szegénységének mélységeihez képest. Mert Kairótól Szirsz-il-Lajjánig át kellett vágni a Delta-vidéken a sűrűn lakott falvak országútként szolgáló egyetlen keskeny utcáján százhússzal repesztő, sikítva dudáló Wolskwagen mikrobusszal, látni a nyomor infernóját, amit alig-alig enyhít egy-két néprajzi, építészeti megfigyelésnek a keserűségen átderengő öröme, hogyan fonnak semmi anyagból, nem nádból, inkább a méteres datolyaszárból aránylag maradandó, bonyolult dekoratív mértani ábrás alacsony kerítést a kóbor kutyák falkái, a szapora apró baromfi, jajongva mekegő kecskék és a tömérdek pendelyes, nyárban is flanel-pizsamás gyerek mozgásának korlátozására, hogy szárad a mesterien fölhalmozott bivalylepény a gipszrácsos ablakú sárkunyhók lapos tetején, és milyen sok ezer éve megőrzött archaikus formájú cserépedények állnak művészi rendetlenségű halmokban a rengeteg utcai fazekasműhely rozoga polcain…
Az én itthoni polcomon már nincsen egyiptomi cserépedény, csak ezek a cinkelt, vésett ibrikek, és -csalás!- mögöttük egy kék iszfaháni fémtál, aminek semmi köze
Egyiptomhoz, hacsak annyi nem, hogy a törökökön kívül egyszer-egyszer a perzsáknak is fájt a foguk a Nílusra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése