Egy kis "káhosz" - Titusz Kairóban

Készülő regényem hőse, Titusz Kairóba is elvetődik. Ha így lesz, ezt a kaotikus prózadarabkát is olvashatjátok majd benne Miszter Tuturól:

Még egy kis káosz.

/..../Tutu egyszer végképp fölmagasztaltatott. Királyként hordoztam meg őt egy trónszékben Kairó zsúfolt utcáinak csodálkozó és áhítatos forgatagában. Ez pedig úgy esett, hogy át kellett költöztetnünk a filmkészletet a nyári kerti vetítések színhelyéről a belvárosi fiókintézménybe, ahol a téli vetítések zajlottak. Mivel teherautónk, vagy kisbuszunk nem volt, hogy mégis hamarabb essünk túl a súlyos kerek alumíniumdobozok átszállításán, kieszeltem, hogy kivesszük az üléseket a Wartburgomból. Ki is szereltünk minden ülést a vezetőülés kivételével, és jól megraktuk az öreg járgányt filmekkel. Egyedül furikáztam át velük, Jóskát a főnök kocsija vitte. Visszafelé azonban nekem kellett Jóskát is visszahoznom. Mit volt mit tenni, egy jó nagy és díszes karosszéket emeltünk be az Ezüst Nyílba – valódi de Lux Wartburg volt különben, ezüstszínű, innen a csúfnév, oldalán fényesen villogó díszcsíkokkal - és abba ültettem Tutut. Haladtunk lassan és ünnepélyesen keresztül az egész városon, a perzselő déli forróságban, letekert ablakokkal. Nem volt még se egyiptomi fáraó, se kenyai király, akit úgy megbámultak és megsüvegeltek volna útközben, mint őt! Miszter Tutu pedig kegyesen integetett, fogadva a köznép hódolatát.
Ilyen vidáman és kacagva teltek békés éveink, ám egyszercsak, talán 1977 januárjában kitört Kairóban a kenyérlázadás. Három vagy négy napig háború volt a városban, fölgyújtották az újságok szerkesztőségeit, barikádokat építettek a földöntött villamosokból, különös dühvel támadták a drága külföldi márkájú autókban utazókat, és tüntetésekre, gyújtogatásra került sor nem egy külföldi nagykövetség és egyéb csak félig-meddig diplomáciai intézmény, így kultúrközpontok ellen is. – Kitört a káhosz! – summázta Tutu a helyzetet, majd létrákból menekülő útvonalat alakított ki számunkra a hátsó kert magas kerítésén keresztül. A háborúnak hamar vége lett, mert Szadat belátta, hogy a kenyér árát vissza kell állítania, a "káhosz-létrák" azonban ott feküdtek egészen a kis-KKI (és persze szovjet és egyéb „szocialista” intézmények) nemsokára bekövetkező bezárásáig a hátsó fal tövében. /..../


( Részlet Miszter Tutu című kis, egyelőre nyomtatásban meg nem jelent írásomból, melyben a kairói Magyar Kulturális Központ egykori gondnokára, Tóth Jóskára emlékezem némileg groteszk humorral, ámde el nem múló szeretettel)