Új versem a Mozgóban

Bevallom, majdnem annyira örülök most is, ha új versem jelenik meg, mint mondjuk harminc éve, mikor az elsők jöttek az ÉS-ben Bella István és Takács Imre, vagy épp a "régi" Mozgóban, Mányoki Endre szerkesztésében. Meg is mutattam rögtön kis réz-emberemnek is, akit a Vackor címlapjáról már ismerhettek. Örömében odahasalt a címlapra, meztelenül, mert rohadt meleg van...
Maga a vers pedig, alcímével, amit végül a mozgós változatból kihagytam, így megy:

Tokai András:

Ó, hajnali tág ég!
(Capriccio arról, hogy megöregszünk, de nem baj)

Fénylik a fekete almafa-kupolában,
fénylik az ezüst félhold.
Fáradt sárga halogénlámpa
dereng a másik fele égen.

Fölsőbb s távolibb regiszterekben
(hogy szférákat mégse mondjak)
kezdenek cincorogni,
bele az ezüst,
bele a félezüst-hold,
bele az angol ködlámpa-szín,
bele a halványkék égen
uszongó sötétes kék,
kékes-fekete-szürke
felhőkbe mindenrendű
énekesmadarak és az egyetlen
túlélő sashalmi kan-tyúk.

(Ó, híveim, van ilyen.
Tengeri tehénből, szirénből is
először hím példányt láttam formalinban
ázó, nagy kókadt micsodájával.)

Ó, hajnali tág ég!
Éjszaka csendje,
amiben nincs rend.

Ne félj, nem jön a költészet-
magyarázat!
Nem jönnek dőltbetűs Kavafisz-idézetek,
kiemelések.

Csak a figyelem éber,
csak a fölvakart régi sebek
pörkösödnek újra, azok viszketnek, sajognak.

Rágyújt, kihűti a kávét, és elénekli ezt is:
Van valamicske harmat.

Ez az a vékony rés, ahol
bele lehet kukucskálni a versbe
Ez az a vékony hártya, ami
máris szárad az első napsugaraktól,
és átlátszatlanná varosodik.



Ó, mennyi évek, ó mennyi évek!
Nem igaz, hogy elröppent volna az élet,
inkább az évek tömérdeksége
iszonyú sokasága, de annyi
hogy rengeteg végük belevékonyul
a keleti horizontba,
ami fényes, meg a
nyugati, rózsaszínüen tükröződő
szárnyába a hajló
görbületeknek.

Tűnik, vékonyul, akár a
szálazó kékezüst felhők utolja,
amiket már csak sejtünk, sejtünk

Inkább a megéltek sokasága
mint annak a tömérdeksége,
ami majd elvész

Hapax... kötetem véglegesítése

Kötet-előzetes:
2006-os, ugyancsak az Orpheusz gondozásában megjelent verskötete
(Aranykor, Ezüstkor, Vackor - versek 1986-2006) után Tokai András
most egy vers-próza kötettel jelentkezik.

Öniróniával, de azért dacosan is, azt írta egy mostanában készült
naplójegyzetében (Netnapló, Litera.hu, 2008-április 14-21), hogy
sok évi hivatalnokoskodás után végre szabad irodalmárként
"ismeretlen költőből ismeretlen prózaíróvá" igyekszik izmosítani magát.

A "Hapax legómena" = Egyszeri olvasatok, úton a próza felé címet
viselő kötet a szerző korábbi, részben megjelent, részben kéziratban
maradt költeményeit, sőt - nem egész függetlenül a rendszerváltás
óta eltelt húsz év tanulságaitól sem - egy egész 1989-91-es kéziratos
verseskönyvét átrajzolva, sajátos ciklusokba rendezve, és ütköztetve régebbi
és egészen friss, pl. a Holmi 2008 augusztusi számában közölt prózai
írásaival persze ugyanazt kísérli meg újra, amire már első, 1986-os, a
Szépirodalmi Kiadónál megjelent kötete "Poétika és taktika" című versében,
egy Németh G. Béla mondat átiratával utalt:
"A Sarkpontot mindenki máshonnan, más útvonalon kísérli meg bevenni.
Mégis raktárak! – Valami napi eredmény, s a minden
eshetőségre való fölkészülés jegyében."
Ki tudná megmondani, vers vagy próza-e ez a három sor is?

Tokai Andrást annak idején Vas István, Takács Imre és Bella István indította
útnak az irodalomban. A Mozgó Világban Mányoki Endre, majd Berkes Erzsébet és Barna Imre, a Somogynál Fodor András, az Életünknél Pete György, a legutóbbi években a Holminál Várady Szabolcs és Závada Pál figyelte és értékelte kísérleteit.

A cím: Hapax legómena, maga is egy régóta őrzött elgondolás újrarajzolása.
Még a késő nyolcvanas években Simon Róbert klasszika-filológus és orientalista, Korán-fordító írta föl saját kezével Tokai egy akkori válogatása fölé, még egyes számban: Hapax legómenon. Versben vagy prózában; ebben a klasszikus értelemben vett egyszeriségre és érvényességre törekszik szerzőnk írásaiban: ebben az új könyvében is.

Bella István 1986-os Ideiglenes emlékművek c. kötetemről

Bella István: Mi van Broccardo bal kezében?
(Tokai András: Ideiglenes emlékművek (Szépirodalmi, 121 old.)

„Távoli tisztelettel”… fedi fel önkéntelenül egyik legbensőbb költői (és talán emberi titkát – szemérmes tárgyilagosságát – Tokai András. A Vas Istvánnak szóló szavak, ama vers, a XX. századvégi „dance (helyesen danse T.A.) macabre” előtt, azonban korántsem távolságtartóak, vagy hűvösen különállóak.
Csupán őszinték és ildomosak.
Azt jelzik, hogy szerzőjük még egy ily tisztelgő versben sem hajlandó feledni tanítvány mivoltát, de ugyanakkor magát sem hajlandó feladni, a maga költői személyiségét is öntudatosan védi: …”hogy beleszédülj / ez az egyszerű tánc is elég, már tudom én is / és járom becsülettel…”
Ez a szemérmes, de öntudatos azonosulás határozza meg Tokai költészete és világa viszonyát is. A költő – mint az anyag legbensőbb titkainak vizsgálata során a modern fizikusok – a maga, illetve a vizsgáló személyiségét, a maga helyzetét igyekszik úgy figyelembe venni, hogy az a lehető legkevésbé folyásolja be a vizsgálat eredményét. S mert jól tudja, hogy vizsgálódása – világmegelevenítése – során nemcsak vizsgálata tárgya, de önmaga is változik, ezért igyekszik a legobjektívabbnak, legegzaktabbnak látszani. A vers – parafrazeálhatnánk némi túlzással a híres aforizmát a szóról – arra való, hogy énünket elrejtse. Hogy elrejtse, és így fedje fel! – mondja Tokai András.
Ez a magatartás, ha az ember hű önmagához, számos konzekvenciával jár. Az Ideiglenes emlékművek költője pedig igencsak következetes. A vers jelképe és eszményi megjelenése nála a sztélé, azaz a végleges formát jelző kőtábla alakját ölti fel. Ám csak kivételes esetben. Hiszen hány vers tündökölhet e végleges megformáltság, a törvény alakjában?! Csak egy, kettő. Tokai András is csak néha „meri” önmaga mércéjének megfelelően sztélének nevezni verseit. Csak ha valami nélkülözhetetlent kíván közölni velünk. (Márványtábla a Pimodán falára, Pótlap az ábrázoló geometriai példatárhoz, A nem és az igen sztéléje, A maradás sztéléje.) A többi vers csak „ideiglenes emlékmű”, azaz újra és újra fogalmazható halandóság-gyakorlat.
Eltünődtető, persze, hogy miért a kishitűség tamáskodik mégis ebben a könyvben. Mint ama tavaszi napnak, amely Tokai egyik legszebb metafora-füzérében évről évre sugarait bocsátja a tavaszi budai fal géppuskasorozat-sebeibe, neki is szüntelenül meg kell bizonyosodnia önmaga tehetségéről, hogy kimondhassa: „… Ő az! Ő az! Ő az! Ő!...” Ám ha már megtörtént a fölismerés, a megbizonyosodásnál is fontosabb lesz számára az együttérzés emberi reakciója: … Ó, állat és ember ösztönévé mélyülő / riadalom, hogy mily sebezhető!” Vagyis a ráismerés pusztán ahhoz szükséges, hogy a költő – a vers sugárujjhegyű tamásnapja és „apostolrigói” – elvállalhassa az igehirdetést a sebezhetők helyett.
Tokai András szorongva, szűkölve és kételyekkel eltelve ír. Verseit, mint magát az emberi reményt, nem egyszer „ szál cérnára fűzött gyufaszekér”-nek véli. Igaz, ez a költői „terü” is ambivalens: csoda-természetű. Ahogy ő is írja: „…az, ami benne van, bele se fér.” Versei, költői rakománya mégse ideiglenesek. Az olyan művek, mint a Nyár, vagy az Asurnaszirpál ötlábú bikái, és a Még egy mitosz, és a Sokunk önarcképei emlékezetes alkotások, s biztatóak a „számadást”, a jövőt illetően. Azt sugallják ugyanis, hogy érdemes volt a költőnek várnia és bennünket is megvárakoztatnia.
Van egy különös kérdés Tokai András verseskötetében: „Mi lehet Broccardo eldugott balkezében?” A tűnődés a mi Szépművészeti Múzeumunkban őrzött állítólagos Giorgione-kép láttán lebben föl az itáliai ifjú, Antonio Broccardo képmása fölött. A kérdésre, ahogy a költő meg is írja, „…szerencsére nincs végleges válasz.” Ő mégis megpróbálkozott eggyel:”… Miért ne lehetne egy összegyűrt papírlap a kezében, / ezzel a felirattal > Idáig eljutottál, most mehetsz / tovább. <”?
A mi válaszunk is valami hasonló.
Talán egy vers vagy egy verseskönyv. Talán épp Tokai Andrásé. Talán épp ez az első.
Érdemes volt megkérdeznie.
Bella István