Akkor ebben a ronda időben egy verset a hajnali égről, mikor nem esik

Készülő, de az Orpheusz Kiadónál egyre húzódó "Hapax legómena. Egyszeri olavsatok - úton a próza felé" c. kötetemből


Ó, hajnali tág ég!

Fénylik a fekete almafa-kupolában,
fénylik az ezüst félhold.
Fáradt sárga halogénlámpa
dereng a másik fele égen.

Fölsőbb s távolibb regiszterekben
(hogy szférákat mégse mondjak)
kezdenek cincorogni,
bele az ezüst,
bele a félezüst-hold,
bele az angol ködlámpa-szín,
bele a halványkék égen
uszongó sötétes kék,
kékes-fekete-szürke
felhőkbe mindenrendű
énekesmadarak és az egyetlen
túlélő sashalmi kan-tyúk.

(Ó, híveim, van ilyen.
Tengeri tehénből: ”szirénből” is
először hím példányt láttam formalinban
ázó, nagy kókadt micsodájával.)

Ó, hajnali tág ég!
Éjszaka csendje,
amiben nincs rend.

Ne félj, nem jön a költészet-
magyarázat!
Nem jönnek dőltbetűs Kavafisz-idézetek,
kiemelések.

Csak a figyelem éber,
csak a fölvakart régi sebek
pörkösödnek újra, azok viszketnek, sajognak.

Rágyújt, kihűti a kávét, és elénekli ezt is:
Van valamicske harmat.
Ez az a vékony rés, ahol
bele lehet kukucskálni a versbe,
ez az a vékony hártya, ami
máris szárad az első napsugaraktól,
de sietni kell, sietni,
mielőtt átlátszatlanná varosodik az is.


Ó, mennyi évek, ó mennyi évek!

Nem igaz, hogy elröppent volna az élet,
inkább az évek tömérdeksége
iszonyú sokasága, de annyi
hogy rengeteg végük belevékonyul
a keleti horizontba,
ami fényes, meg a
nyugati, rózsaszínüen tükröződő
szárnyába a hajló
görbületeknek.
Tűnik, vékonyul, akár a
szálazó kékezüst felhők utolja,
amiket már csak sejtünk, sejtünk

Inkább a megéltek sokasága
mint annak a tömérdeksége,
ami majd
....................... elvész