Giccsadó

Csikós Gábor országos haverom ( mi így mondtuk régen, new-magyarul: spannom) ma a Facebookon a giccsadóról értekezett. Kérdés, ezt a régi versikémet megadóztatná-e.

Kis hajnali Kitsch

Anyámnak, megint csak Anyámnak

Vagy lehetnék költő is talán.
Mert nem tudom, hogy végül mi vagyok.
Fullajtár egy goromba úrnak oldalán,
ki teljesíthetetlen megbízást adott.

Vagy magam lehetnék úr is, szolga is,
hisz minden poszt végül: ön-kinevezéses.
Vagy hagyhatnám a részeket lazán
egy cérna végén kocogva lenni. Véres
kis tejfogakként hagyhatnám lengni őket.

Vagy magamra véve egy sors minden terhét
gyónni mehetnék: meglestem anyámat;
csak hogy magamra hívjam képzelt büneimmel
egy rácsok mögé bújt, öreg isten
pillanatnyi figyelmét.

Igy is lehetne. Igy se lesz.
Fonákjáról nem ösmerjük meg a színét.
Madár-beszéd zajától részegedve
a napot, csak a Napocskát várom ismét.

A fűbe hullott cseresznyemagokba,
asztali kis réz-emberembe elbujok.
Jaj, hogy mindent megtudtam titokban!
Jaj, hogy a tudomásról tudton hallgatok!

Rázza a szél eső után a fákat,
rázza tilalmas fáját a tudásnak
és a hallgatás nagy málna-bokra tüskés.

Alpakka-villával
holt asszony jár egy ribiszkés
kertben. Szed hideg tálba száras gyümölcsöket.

És látom arcán minden ráncomat,
s kezemen az átöröklött
szent szemölcsöket.