Lassan tíz éve halott Takács Imre, a Nagy László-generáció kitűnő költője, a Kortárs egykori versszerkesztője, akinek olyan sokat köszönhetek. Az Internet már csak ezt az 1981-es képét ismeri, ami a székesfehérvári városi könyvtárban készült egy olvasói találkozón. Kettéhasított kentaur című versemben az ő viaskodásait idézem, némiképp talán fölidézve az ő kemény ritmusú, és szókimondó modorát is:
A kettéhasított kentaur
(Takács Imre emlékének ajánlom)
Hocc, hocc kentaur,
Tartalom úr, forma úr!
Hun a fejed, hun a farod?
Jaj, de nagyon illegeted,
Jaj, de rázod a valagod.
Nem hisz neked senki se,
Fából vaskarika, te!
No, nyerítesz, vagy beszélsz?
Ha ember vagy, mért nem félsz?
Ha meg ló vagy, mért nem rúgsz?
Nimfa nincsen, Pán halott,
Jobb lesz, hogyha fölfordulsz.
Hocc, hocc kentaur,
Te kurafi, te gyaur!
Jártunk együtt sok csatában,
Víg bordélyban, bús kocsmában,
Én sebződtem, én fizettem, te ficsúr!
Hocc, hocc, gyeride,
Ma megtudod, ki az úr!
Habosra nyargallak, véresre.
Levetsz, vagy lerogysz a térdedre,
Megtanítlak magyarul!
Meg van réges-régen írva,
Mondd röhögve, vagy mondd sírva:
Nincs mentség a kétségre,
Nincs igazság kétféle.
Lónak való gödörbe
Lököm ember-koporsód.
Sírodat sírva taposom
(hazudjunk még egy utolsót):
jó volt minden, ahogy volt,
s úgy is marad örökre.
Bandi, ezt nagyon szerettem volna korábbról, de mostantól legalább már meg van. Kösz.
VálaszTörlés