Egy iwiw-es topikon ma reggel Gergely Ágnes neve került elő, akit a '80-as években a Nagyvilágnál ismertem meg.
Akkor elbüszkélkedem limerickjével, amit Aranykor, ezüstkor, vackor című kötetemre válaszul kaptam tőle:
Tokai Andrásnak
Egy alexandriai Erdélybe’,
aki pávatáncot járt a pernyébe’,
így dalolt: Kavafisz!
Maga él? Maga hisz?
Mibe? Alexandriába? Erdélybe?
Szeretettel gratulálok, írjon többet Frazernek*.
2007. január 10. Gergely Ágnes
* Frazer pedig úgy jön a képbe, hogy kötetkém Az Aranyág sztéléjével kezdődött:
Az aranyág sztéléje
(Frazernek, Jakobsonnak, magamnak)
A TÓ MÖGÖTT AZ ERDŐ SŰRŰ
A SŰRÜBEN AZ ARANYÁG
KIRÁLYKÉNT ÉLNI HALNI KÖNNYŰ
CSAK MEG KELL ÖLNI A KIRÁLYT
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Alexandria. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Alexandria. Összes bejegyzés megjelenítése
2009. július 26., vasárnap
2009. július 8., szerda
A menekülőművész napozik
Tokai András: A menekülőművész
(Még egy Kavafisz-apokrif)
Egy verseket író barbár vetődött városunkba.
Hivalkodóan foltos nadrágban jár. A foltra
valami olyasmi van hímezve, hogy a fia bajnok.*
Kétségtelen: egyet-mást hallott a mi görög költészetünkről,
és nagyon alexandriai, ahogyan gúnyolja magát.
Rejtélyes a pasas, de ki nem az?
Hisz legjobb ismerőseidről, hisz önmagadról
- mondta nemrégen orgonahangján Kavafisz -
se tudsz meg semmi pontosat, vagy véglegest soha.
Menekülőművésznek mondja magát a barbár, ha van ilyen foglalkozás.
Jól megfér közöttünk az ipse. Mi itt
a Trianon Kávéházban töltjük az estéinket. Az idegen
egészen lázba jön a kávéház nevétől.
Azt mondja, hogy hazáját egy Kis Trianon nevű palotában osztották szét
szomszédaik között a nagyhatalmak, és hogy ez sorsszerű volt:
háborúikban mindig a rossz oldalra álltak.
Miféle oldalakra? - kérdem. Nem volt saját politikájuk?
Magyarokról beszél, és van is ilyesmi a Bíborbanszületettnél,
akik küldöttségeket küldözgettek Bizáncba,
de aztán egyre jobban Rómához dörgölőztek,
megpróbálták az illír tengerpartot uralni,
de hajózni sose tudtak, és sehogyse boldogultak, mint a szebblelkű szlávok
a mi cirkalmas görög betűinkkel.
Jófiú, nagy alkalmazkodó ez a barbár, na és a búsulásban
egészen verhetetlen. Ha kérdem, hogy bennünk
alexandriai hellénekben mit szeret annyira,
azt mondja, azt, hogy mi is lúzerek vagyunk.
Na jól van, Andreasz, (ezt a görög hangzású nevet viseli)
csakhogy tudod, ezt is: a veszteségmegélést,
mi görögök fedeztük fel és tökéletesítettük.
Itt mutatjuk be Alexandriában, hogy előbb a diaszpóra,
aztán az anyaországi többség
úgyis elpusztulunk mind a nagy mediterrán
hőségben, koszban; ebben az egész pán-hellén
tök-egyformaságban.
________________________________________
* Arra célozhat, amikor cigarettával kiégetett farmeromat Matyi borneói „Gauloises Raid" túlélő-versenyének emblémájával foltoztam meg.
2009. június 24., szerda
A Fater, a "magari" vonat Egyiptomban és egyebek
Részlet Ab ovo usque ad mala c. készülő írásomból, ami a "faterról" szól:
"Hogy „fatert” írtam: érthető. Nálunk, a nyolcadik kerület szélén, a Népliget melletti nagy tisztviselőházban is így emlegette az udvaron, egymás közt minden gyerek az apját, otthon persze a megszólítás: Apu volt. Ez az Apufater egyszerre volt gyerek- és kamaszkorom bálványa és szörnyetege. Bálványa, mert melyik gyerek ne büszkélkedne azzal, hogy az ő faterja az, aki 500-as szóló Nortonon érkezik haza a munkából, és irtózatos pöfékeléssel a csillogó motoron jön föl a lépcsőházban egészen a harmadikig. Hogy – Na, fiam, akkor hazaugrunk! – kiáltással fölkapja, fölteszi a tankra, és százas tempóban alig egy óra alatt Kisújszállásig robog vele az akkor még macskaköves 4-es országúton. Hogy az egész ház és az összes Ganz-drukker tudja, az én faterom az, aki a balszélen fantasztikus cselekkel előrerohanva azokat az óriási gólokat rúgja a hétvégi meccseken, anélkül, hogy hét közben egyetlen edzésre lement volna. Igaz, a büszkélkedést meg is kellett szolgálni. Fater edzés helyett a Lendvayba járt a haverjaival. Ez a vendéglő, nagy kerthelyiséggel ott volt a Villám utca sarkán, ötven felnőtt-, száz gyereklépésnyire a nagy házunk hátsó kapujától. Öt-hat éves koromban oda kellett mennem a Lendvayhoz, és (tilos volt a bejáratot használnom), át kellett másznom a kerítésen, megvárnom, míg a fater meglepetést színlelve meglát, és fölszólítására, hogy – Na itt vagy, mutatkozz be szépen! – így kellett bemutatkoznom, sarkamat összecsapva: – Vagány Tokai András! Hát ezt a mutatványt rettenetesen szégyelltem, és mennyire gyűlöltem Károly és a haverjai bor- és cigarettaszagát!
Viszont igen, büszke voltam arra is, hogy ő irányítja a népligeti próbapályán szaladgáló fényes argentin és egyiptomi motorvonatok gyártását, amelyekre a fater jogán sokszor fölengedték a vezetésemmel a helyszínre érkező gyerekcsapatot. Még sok, sok év után is elkápráztattam egyszer a Kairó és Alexandria közt futó „magari” vonat közönségét azzal, hogy a legnagyobb természetességgel fordítom menetirányba az egyik ablak melletti ülést, hogy beszélgetni tudjak a szemben ülő másik magyarral. Ezt meg honnan tudod, effendi? – kérdezték a meglepett helybéliek a csodálkozástól és a sebességtől dülöngélve az elhanyagolt pályán száguldó luxusvonatban. – Hát onnan, bégek és basák, hogy a faterom tervezte ezt a vonatot – vetettem oda hanyagul a csodálkozó egyiptomiaknak, akik aztán egész úton az üléseket forgatták a a "magari" vonatban tőlem tanult módszerrel. A "magari" szó, amit erre a gyorsvonatra alkalmaztak, annyira elterjedt "villámgyors" jelentésben a népi egyiptomi arabban, hogy a legjobb és leggyorsabb egyiptomi futballcsatárt se saját nevén, hanem a "Magari" becenevén emlegette egész Kairó és Alexandria a hetvenes évek végén és a nyolcvanasok elején. Ezt a Faternak még el tudtam mesélni, mielőtt 86-ban átmotorozott a másvilágra."
"Hogy „fatert” írtam: érthető. Nálunk, a nyolcadik kerület szélén, a Népliget melletti nagy tisztviselőházban is így emlegette az udvaron, egymás közt minden gyerek az apját, otthon persze a megszólítás: Apu volt. Ez az Apufater egyszerre volt gyerek- és kamaszkorom bálványa és szörnyetege. Bálványa, mert melyik gyerek ne büszkélkedne azzal, hogy az ő faterja az, aki 500-as szóló Nortonon érkezik haza a munkából, és irtózatos pöfékeléssel a csillogó motoron jön föl a lépcsőházban egészen a harmadikig. Hogy – Na, fiam, akkor hazaugrunk! – kiáltással fölkapja, fölteszi a tankra, és százas tempóban alig egy óra alatt Kisújszállásig robog vele az akkor még macskaköves 4-es országúton. Hogy az egész ház és az összes Ganz-drukker tudja, az én faterom az, aki a balszélen fantasztikus cselekkel előrerohanva azokat az óriási gólokat rúgja a hétvégi meccseken, anélkül, hogy hét közben egyetlen edzésre lement volna. Igaz, a büszkélkedést meg is kellett szolgálni. Fater edzés helyett a Lendvayba járt a haverjaival. Ez a vendéglő, nagy kerthelyiséggel ott volt a Villám utca sarkán, ötven felnőtt-, száz gyereklépésnyire a nagy házunk hátsó kapujától. Öt-hat éves koromban oda kellett mennem a Lendvayhoz, és (tilos volt a bejáratot használnom), át kellett másznom a kerítésen, megvárnom, míg a fater meglepetést színlelve meglát, és fölszólítására, hogy – Na itt vagy, mutatkozz be szépen! – így kellett bemutatkoznom, sarkamat összecsapva: – Vagány Tokai András! Hát ezt a mutatványt rettenetesen szégyelltem, és mennyire gyűlöltem Károly és a haverjai bor- és cigarettaszagát!
Viszont igen, büszke voltam arra is, hogy ő irányítja a népligeti próbapályán szaladgáló fényes argentin és egyiptomi motorvonatok gyártását, amelyekre a fater jogán sokszor fölengedték a vezetésemmel a helyszínre érkező gyerekcsapatot. Még sok, sok év után is elkápráztattam egyszer a Kairó és Alexandria közt futó „magari” vonat közönségét azzal, hogy a legnagyobb természetességgel fordítom menetirányba az egyik ablak melletti ülést, hogy beszélgetni tudjak a szemben ülő másik magyarral. Ezt meg honnan tudod, effendi? – kérdezték a meglepett helybéliek a csodálkozástól és a sebességtől dülöngélve az elhanyagolt pályán száguldó luxusvonatban. – Hát onnan, bégek és basák, hogy a faterom tervezte ezt a vonatot – vetettem oda hanyagul a csodálkozó egyiptomiaknak, akik aztán egész úton az üléseket forgatták a a "magari" vonatban tőlem tanult módszerrel. A "magari" szó, amit erre a gyorsvonatra alkalmaztak, annyira elterjedt "villámgyors" jelentésben a népi egyiptomi arabban, hogy a legjobb és leggyorsabb egyiptomi futballcsatárt se saját nevén, hanem a "Magari" becenevén emlegette egész Kairó és Alexandria a hetvenes évek végén és a nyolcvanasok elején. Ezt a Faternak még el tudtam mesélni, mielőtt 86-ban átmotorozott a másvilágra."
2009. május 25., hétfő
Megtaláltam a Tóthdezsős képet, de Kavafisz széke is meglett
http://www.blogger.com/img/blank.gif
Nos, megvan Tóth Dezső, valahol a montázs közepén, bekarikázott cenzúra-könyökével, balról Kákosy feje is látszik, de fontosabb, hogy ugyanabban a Fehér könyvben vannak képeim arról, hogy Alexandriába magamat vittem el, és - szentségtörő módon - beleültem Kavafisz berakásos karosszékébe egykori íróasztala mellett, és cigarettázva rákönyököltem a halála napján, 1933-ban nyomtatott újságra. A fotók körül saját rajzom egy fényképészről, aki egyszerre fotózza Kavafiszt, Tóth Dezsőt, a széket, a memphiszi pálmafákat, földbe süllyedt követeket meg engem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
