Sinka István öregkori költészetébe illő színekben ment le a nap tegnap este.
Fenyegető volt, de vonzó is. Sinka az egyik legnagyobb, legérzékletesebb magyar költő.
"...Nyugat felől a tenger violája
védte partjaid zöld
vonalát, és kelet felől Moáb;
hegyfokok mögött hegyfokok
ragyogtak, s a tündöklő örök, a kőszálak, körül:
a kénsárga, a bordó, a rózsaszín s az ibolya-oszlopok;
viseli még most is a bíborkoronát
mind, este, mint akkor,
mikor csak az angyalok
futottak el innen az öröklétbe át."
(Sinka István:Seir király siratja Siddim pusztúlását, Sinka I.: Lovasok opál mezőkön, Válogatott versek, Magvető, 1987)
Ilyen naplementéink idején értem meg Sinka Istvánt, az alföldi festőket, meg valamicskét az öröklét angyali igéretéből
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése