2010. február 4., csütörtök

ÜTEMANYAGTÖLTÉS III. A vers- meg a prózaírás bonyodalmairól


Hapax legómena munkacímű, régóta vajúdó, dehogy! régóta túlhordott kötetem bevezetőjéből:
Panaszkodtam már, hogy a töméntelen pötyögtetéstől bőrkeményedések lesznek az ujjaim végén, mint mikor gitározni tanultam, de azért megvan még a jobb kezem középső ujján a ceruzával, tollal sokat írt emberek csontbenövése is. Hogy minek sokat írni, vagy írni egyáltalán - fel nem foghatom. Diktálni talán, ahogy tehetős és termékeny ókori szerzők tették: valami íródeáknak. Jó, magnóval próbálkoztam párszor életemben, de megszívtam, mikor a rengeteg eredményt mégiscsak nekem kellett áttennem papírra, így pár kazettám még mindig átíratlan, mint '95-ös Római-parti motyogónaplóm, pedig szép napfölkeltékről számolok be rajta, ahogy ott üldögéltem a lassan imbolygó, még harmatos stégen. És szőttem, az ébredező halak füle hallatára mindenféle, csak részben megvalósított terveket...
Verset írni mennyire más! Nem is lefele bámul az ember a papírra, hanem ferdésen föl az égbe, ahonnan jön - ahogyan Arany mondja, aminek pontos forrását évtizedek óta nem találom meg újra, talán egy Tompa Mihálynak írott levelében - ahonnan jön a "neszme", egyszerre nesze, ritmus-előzménye és eszméje, illetve talán eszme- , elgondolás-előzetese annak, ami ha vers lesz, eltűnik. Meg vershez nem is kell papír. Rég megette a fene, ha nincs meg fejben. Mennyi e betű ezekben a fránya mondatokban! Nem is regölöm, nem is reppelem tovább.
Inkább beragasztom ide a feldélzeti naplóba "pointilista" önarcképemet, mert a Picasa program segítségével vers és prózaírás helyett lassacskán áttérek a képzőművészetre. A Facebookon úgyis meghívtak az "Angyal a Művészellátóban" klubba, úgyhogy nem lesz gondom a kellékekkel.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése