2009. szeptember 28., hétfő

Miért a zene, miért az egész hókusz-pókusz?


Megjöttünk Salzburgból, ahová a versegyházi Cantemus Kórus buszának üres helyein jutottunk. Ez még csak Melk, útközben, és nem is az egész kórus. Flóra jobbra, zöld mellényben, én nem vagyok látható, mert fényképezek.
Kis útinaplómból:

.." de közben arra jövök rá,a legkülönfélébb templomokban és palotatermekben tartott próbaénekléseket hallgatva ( ó, a dohos, orosz fatemplomokra emlékeztető, hagymakupolás Szt. Bartolomeo templomocska a Königsee partján, a salzburgi Festung középkori sóhercegi lépcsőházán végig levisszhangzó Exultate Deo!)- hogy ez az egész küzdelem és hókusz-pókusz egy-egy fáradságosan megkomponált Scarlatti-kórusműben, és mellesleg talán egész életünkben,valószínűleg csak azért van, hogy a végén egy jól kitartott lebegő hangon ( -Tölcséresen gyerekek, föl az állakat!)- sóhajtsunk egy jó nagyot..."

Megjegyzés: Sajnos egyelőre valamiért nem minden kép akar a blogra föltevődni, az előző "Ruha teszi az embert" bejegyzésénél sem. Dolgozom a problémán.
Megoldás: Ki kellett pipálnom az "Elfogadom a .... feltételeket" kockát, és már megy is.

2009. szeptember 23., szerda

Ruha teszi az embert



Két újabb kép a háromhetes Tokai Kartalról: pólyában és zsakettben. Igaz, hogy milyen férfias már az utóbbin?

2009. szeptember 19., szombat

Mi is volt a Zuglói Pinceklub?

Egyetemista éveink vége felé érdekes módon P. barátommal (aki művészettörténet-magyar szakos volt)nem az Eötvös-klubba vagy más Bölcsészkar-körüli helyekre és nem is a Népköztársaság úti Fiatal Művészek Klubjába jártunk esténként, hanem a Thököly út egyik lerobbant villájának dohos pincéjében működő ún. Zuglói Irodalmi Pinceklubba, aminek egy nálunk kissé idősebb, irodalom- és zenekedvelő grafikus, a kövérkés, kopaszodó, de annál tettrekészebb és nyüzsgősebb Gönczöl Dezső volt a motorja. Igazi írópalánta talán az egyszer-kétszer megjelenő, akkor még simán Papp Jóskaként működő Sárándi József volt a körünkben, mindenki más tapasztalatlan amatőr volt, egy profi versmondó lányon, Zita nevűn kívül. Úgy rémlik, az esteken maga Gönczöl is szavalt vagy olvasott föl verseket. Hacsak nem foglalta el a színpadot és közfigyelmet a - akkor még kábszer nem volt a terítéken - csont alkoholista, zaklatott Frank nevű öntudatos költő-amatőr, egész addig, míg más részegek le nem zavarták a pódiumról, és át nem vette a főszerepet a dzsessz. Egy rossz pianínón zseniális improvizációkat, időnként azonban hivatalos Gershwin-darabokat, illetve megdöbbenésünkre az akkor alakuló Új Zenei Műhely szerzőinek furcsa műveit adta elő egy hollófekete hajú, pengeéles arcú, az alkohollal ugyancsak közeli barátságban lévő srác, akinek olyan jellegtelen neve volt: talán Kovács vagy Kiss, hogy egészen elfelejtettem, sajnos keresztnevével együtt. Pedig még szomszédok is voltunk, mi akkor a Rózsa, ő a Rottenbiller utcában lakott. Rendesen elvégezte a Zeneakadémiát, gyakran orgonált a Bazilikában, sőt a hírek szerint egész miséjét is előadták. Mi lehet vele, nem tudom. Színes egyéniség volt a szabadságain tengeri útjairól mesélő nálunk alig tíz évvel idősebb hajóstiszt, izgatott szőke srác, akitől a "down to the hatch!" - Le a hajófenékre! felkiáltást tanultam arra a műveletre, ahogy az italárút nagy sebességgel és szakszerűen az immár hullámokon imbolygó szervezetünk legmélyére kell küldeni. Akkoriban sikeres, mára azonban dicstelen, a KKI-táblához hasonlóan a Szoborparkba való véget ért pinceklubbéli tevékenységünk, mikor a bennünket - gondolom pártmegbizatásból meglátogató Aczél ( nem György, nem Endre, nem tudom milyen keresztnevű) Népszabadság-színikritikus (kopasz, langaléta jelenség) javaslatára néhányunk ( Papp Jóska, Frank és szerény személyem) verseiből meg is jelent valami a Mozgó Világ egyik hamar elfeledett elődjében, az Ifjú Kommunistában. Nekem - nem vagyok büszke rá, de mit tagadjam- ez lett az első nyomtatott publikációm, ha a Széchenyi Gimi stencilezett önképzőköri újságjában megjelent zsnegéimet nem számítjuk...

2009. szeptember 18., péntek

Két régi versem a Dunatükörben

Megjelent a Dunatükör június-augusztusi összevont száma, benne egyebek közt ezzel a két régi, a hatvanas illetve a nyolcvanas években keletkezett versemmel, amelyeket azonban új címmel mostanában tettem egymás mellé, és egész érdekesen kezdtek csillogni így együtt...

Egy népdal és egy kép-dal

(Az egykori Zuglói Pinceklub-béli
társaimnak)


Írni verset, őrni lisztet, bánatot

Írni verset, őrni lisztet, bánatot.
Csikorognak a kövek,
kő kopik, fa nyikorog.
Víz csobog kerekeken,
szekér jön a szűk uton.
Bánatod a bánatom.
Bántlak: magam bántatom.

Gabonát a nagy kövek,
bántást egymást
belisztező nagy szivek.
Nyikorog az ácsmunka,
vizet szí a gerenda.
Imbolyog a vízmalom.
Szárazon jár, hadd peregjen,
nem irom le, sűrű zsákba
bánatom nem csorgatom.


Jégtábla, kés, sirály


A téli nap kése fölragyog.
Vérzenek a
délkeletre
tájolt ablakok.

Kásásodó táblák
kísértet-puhán
úsznak a szürkén
áradó Dunán.

Sirály sikolt most. Rigó vacog.
Jégtábla, kés, sirály
és rigó vagyok.

2009. szeptember 16., szerda

Ma nem haragszom a számítógépre, de van, hogy nagyon

És egy ilyen dühömben rittyentettem még áprilisban ezt a kis versikét:

Aki júzer akar lenni,
pokolra köll annak menni,
ott laknak a sárga szmájlik,
a pofájuk úgy sugárzik.

2009. szeptember 15., kedd

Utolsókból lesznek az elsők. Köszönet Veronikának


Veronikával, Kökény Sándornéval kellett volna kezdeni, aki minden titkárnők gyöngyével, Edittel együtt ezt a találkozót a Minisztérium nyugdíjasbizottsága nevében összehozta. Ő látható jobbról másodikként, szerényen mosolyogva.
A többi hölgyek nevét (Mattern Kati, Edit, és így tovább) remélem a blog olvasói a Megjegyzésekben majd pontosítják.

Szoborparkba való KKI-pléhlemez


"Az egész KKI-ból és Tóthjóskából mára egyetlen kézzel fogható emlékem maradt: egy ócska, feketére mázolt, oldalt fölhajtott peremű bádogdarab, közepén a három betű kivágva: K K I. Ezt Jóska, aki az első melós volt, akit életemben először láttam kesztyűben (!) dolgozni, gondosan ráfektette az összeszegelt faláda oldalára, majd nagy pemzlit mártott fekete festékbe, átkente a lemezt a festékkel akkurátusan, majd mint egy varázsló, a pereménél, amire nem jutott festék, két ujjal megfogva, lekapta a lemezt a ládáról, és máris ott virított cégünk neve hatalmas fekete betűkkel a láda oldalán: K K I. Azaz: Kulturális Kapcsolatok Intézete. Így lehetett a ládákat messziről felismerni a rengeteg, össze-vissza egymásra dobált hasonló deszkaláda közt a kairói reptér olvadó aszfalt, kerozin, macskahúgy és patkánytetem-illatú szabadtéri vámraktár-területén."
(Miszter Tutu rejtélyes élete c. írásomból. Aki az egészre kíváncsi, kérje a tokai@externet.hu e-mail címemen!)
Ezt a pléhlemezt emeli magasra Vidalati bég (magyarázatot lásd lejjebb). Lacinak igaza van: az egykori KKI, azaz Kulturális Kapcsolatok Intézete a Szoborparkba való, annyi más olyan Rákosi- vagy Kádár-kori intézménnyel együtt, amelyeknek létrehozásához és működtetéséhez persze annak idején jobb sorsra érdemes emberek életének évtizedei pocsékolódtak el.