Belenézek a szemetekbe

Belenézek a szemetekbe, nézzetek vissza. Egyben a díszhagymaverseny eredményhirdetése: három induló; a cél az volt, hogy Pünkösdig ki éri el a drót magasságát. Háromból egynek sikerült, de a két másik is kapott közönségdíjat.

> asszociációk hajnalban

Jó reggelt, Barack,* saját blogom nyitom> örömmel látom rendszeres olvasóim közt Balassa Lászlót>ki ez a balassa? > olvasom blogját > blogja jó> látom a Barack linkjei közt> olvasom itt is> de poolse bruid, érdekes lehet > hogy hasonlít a holland a jiddishez! > jut eszembe Ilja Ehrenburg Lasik Roitschwanza> így ír Nagy Lajos a harmincas években, mikor még lehetett ilyenekről írni, Ehrenburgnak erről az akkoriban rögtön világhírt és nemsokára Nobel-díjat szerző könyvéről: http://www.epa.hu/00000/00022/00573/17927.htm - 15k

* kedvenc topikom az iwiw-en: a legvidámabb barack / művészet, irodalom, humor/
http://iwiw.hu/pages/forum/topic.jsp?topicID=3499492
>>>> aztán minderről egy Tandori-levél jut eszembe ( megint dicsekszem) ami kb. így szólt: Orpheusz jó, tokai jó, én baromi rosszul vagyok, de majd jól leszek megint. T.D. >>

Ilyet is tud a Picasa

Tegnap elkeserített a Mamut, aki azt írta, írni kicsit jobban tudok, mint fényképezni. Valamiért mégis úgy érzem, a blogok érdekesebbek, ha kép is van hozzájuk. Ha én nem is, de a Picasa program nagyon ógyes dolgokat művel a felvételekkel. Ilyen montázsokat tud például csinálni. Ez még március közepén készült, amikor egyszerre ünnepeltük Márta lányom és Miki fiam születésnapját Mikiék Pilisszentlászlói házikójában. Látszik a ház szép gerendázata, az ünnepelteken kívül nagyobbik: Mátyás fiam, az ő felesége, meg Mikié ( két Éva egszerre) mindkét unokám: Darci és Panka, meg a feleségem. Flóra is ott üldögél a pici unokával. Még egyszer Isten éltessen benneteket!

Nosztalgiázzunk. A nyáron lesz harminc éve...ÉS, Mozgó Világ

Egy ragyogóan fényes nyári reggelen az akkoriban éppen megszűnőben levő KKI (gyengébbek, illetve erősek, de fiatalabbak kedvéért: Insztityut Kulturnüh Szvjazej, Institut des Relations Culturelles, Kulturális Kapcsolatok Intézete) Dorottya utcai
épületéből kiszaladva, (ha jól emlékszem, Darida Karcsi kollégám figyelmeztetésére, akinek már kezében volt egy példány), a Vörösmarty tér sarkán, ahol most a Gerbeaud teraszán nagy élet folyik, vettem két-három példányt az ÉS-ből, ÉS rögtön ott az utcán olvastam a keretes, féloldalnyi bemutatót: Új Hang. Tokai András versei elé. (Ezzel a Takács Imre-szöveggel épp egy hónappal ezelőtt, blogom indításakor már eldicsekedtem). ÉS úgy látszik, Károlyok lettek első figyelmes olvasóim. Nem sokkal ezen ÉS-es eset, és a KKI maradékainak a Szalay utcába történt átköltöztetése után egy másik Károly: Kelen várt meg a negyediken a liftajtóban egy másik fiatal minisztériumi kollégával /ki lehetett, Tamás Pista? Januárban hallottam Vida Lacitól, hogy Tamás Pista, aki egy évvel járt fölöttem a Széchenyi Gimiben, és már ott szavalt tőlem önképzőköri verset, tavaly meghalt) vagy Tarnóczy lehetett az? mindegy, ott vártak kétfelől a liftajtóban, és ahogy kiszálltam, „sorfalat állva”, egymásnak felelgetve, fejből mondták föl nekem a friss Mozgó Világban megjelent, éktelen hosszú című, ám mindössze négysoros versem rövid félsorait:

Anyám utolsó fényképét nézem, s egyszercsak e szavakat hallom

Kelen: ÍM EZ VAGYOK A másik: IM EZ LESZEL
K: KIVETKEZTEM M: KÖVETKEZEL
K: CSAK AKI VELED VAN, AZ HAGY EL
M: VIGYÁZZ, KIVEL SZÖVETKEZEL!

Mamutok a Bajza utcában, Palócföld-bemutató, afrikai zene

Ma 99 éve halt meg Mikszáth. Tán ezért is hívtak a jó palócok a megújult Palócföld folyóirat bemutatására az Írószövetségbe. A mindenhol jelenlevő Turczi István mutatta be őket a nemrég hosszú szünet után ismét megnyílt Bajza utcai könyvtárban. Pista bemutatta Mizser Attilát, az új főszerkesztőt, aki - nagyon jó! - Szlovákiában lakik. Bemutatta a képen szereplő két hölgyet és a Komoróczy-szakállat viselő antropológust is. Nem volt nálam papír-ceruza, gondoltam megnézem nevüket a neten, viszont sajnos nincs elérhető, jó honlapja az immár 55 éves folyóiratnak, bár a Litera-portálon sokminden olvasható tőlük. Úgyhogy névtelenek maradnak. Mizser mint korábban a JAK-füzetek szerkesztője igéretes szerkesztőként, és versei, melyekből fölovasott, nem rosszak: tömörek, irónikusak. Szó esett még persze Madáchról, Mikszáthról, s a derék tót atyafiról, Praznovszky Mihályról, a Palócföld előző főszerkesztőjéről, s arról, hogy a cigányok "mások". Ezt a kép- és fogalomzavart éppúgy beletörődve hallgattam, mint azt, hogy Turczi Pista mamájához hasonló módon Kassák is Érsekújváron született. Két jelenlevő is megemlítette az egykori Csehszlovákiában - vajon Nagy-Nógrádmegye mely városában? - működött Iródia-kört, amit a '80-as években betiltottak ellenzékiségéért és magyarkodásáért.
Hatkor a könyvtárból az emeletre siettem, ahol már gyülekeztek az észak-afrikai (marokkói?) népviseletbe öltözött Kármán Marianna szervezésében zajló Afrika-estek záróeseménye, az afro-amerikai népzenét bemutató Bollweevil (Gyapotzsizsik) együttes zenészei, és gyéren ugyan, mi a közönség is. Akiért különösképpen mentem: Biernaczky Szilárd afrikanista sajnos nem volt jelen, de meglepetésemre és nagy örömömre ott találtam az elmúlt évtizedek egyik folk-zenész legendáját, a bottal közlekedő, testes Muzsay MAmut Andrást, Biernaczkyhoz hasonlóan egyetemi társamat a hatvanas évek ELTE Bölcsészkaráról. Le is kaptam őt a teraszon a zsizsikesekkel.
Ennyi röviden, mert megúntam a képfeltöltések mérhetetlen lassúságát. Még az éjszakai esőtől ismét előmerészkedő kerti csigák is sebesebbek. Na annyit még, hogy hazatérve örömmel láttam, hogy Márk unoka megtanult kétkerekűn biciklizni, aztán mikor megúnta, testvéreivel és Flóra nagyival együtt a hintaágyon pihente ki a fáradalmakat.

Megkövetjük az olvasót

1. Azért, mert hiányzik az igért kép a piramisokról,
2. és azért is, mert a taxi is meg én is fölburultunk a Moqattamra vezető szerpentinen, ahonnan pedig oly jól láthatóak a piramisok.
Ám, ami késik, nem múlik.

Mi van a Kheopsz tetején?

„Non-fiction” egy, a legkisebb elismerésért mindenre kapható, érzékeny lélek sodródásairól; némi őslény-kutatás az egykori KKI és annak kairói fiókja kapcsán, az anya halálának és a gyerekek születésének viszontagságai közben, s majd kiderül még, hogy mi minden furcsaság és ámulat: illatos Nílus-parti éjszakákról, sirályvijjogásos alexandriai és porviharos thébai nappalokról. Mikor? A hosszú huszadik század örökké tartónak induló negyedik negyedében, ami egy váratlan roppanással, sok ilyen KKI-hoz hasonló masztodont maga alá temetve, már jó tíz évvel a 89/91-es rendszerváltás előtt, úgy 1980 körül omladozni kezd, és furcsa véget ér.

„Vagy húsa nem is, csak csontjai valának?
Bűzhödt tetemeit most, hogy kiássuk
Tévedéseink nagy dinoszauruszának…”

/szerénytelen idézet saját Alaqulásom c. versemből/






A Kheopsznak ( ami e képen a háttérben látható, s a valóságban az előtérben levő Kefrén piramisnál jóval magasabb) ,érdekes a teteje, van rajta egy legalább 8x vagy 10x 10 méteres, szinte teljesen lapos, lekopott kis plató, ahonnan vagy leestek, vagy elhordták a köveket, akár húsz ember is elálldogálhat kényelmesen. Sok név van bevésve, mintha egy Byront láttam volna, de egy jó mély Batthyány véset biztosan volt ott. Lefele rossz jönni, mert az egyes kövek kb. a melledig érnek, és csak 20-25 centire állnak ki egymástól, ezért veszélyes és fárasztó ereszkedni. Manapság nem is nagyon engedik, de a hetvenes években elég volt egy akkor kb. 30 Ft értékű egyfontost dugni a Mannlicherrel őrködő katonának, aki ettől készségesen félrenézett, mikor mászni kezdtél. Az alsó 50-60 méteren még rendes járható lépcső van kitaposva, később nehezedik a mászás a kb 140x140x140 centi méretű köveken.
Különben nem is az a legnagyobb panoráma, ami a Kheopsz csúcsáról kínálkozik, hanem a Nílus másik oldalán az egykor híres, mára a szmog miatt használhatatlan Heluáni Csillagvizsgáló majdnem Gellérthegynyi dombjáról, ahonnan Észak felé a Kheopsz és két társa, szemben a (magyarok építette) ronda, de hosszú heluáni híd másik oldalán a szakkarai lépcsős piramis, dél felé meg sorba még vagy tíz másik: a Hajlított, a dahsúri, s még egyéb, a fejemben már elhomályosult nevű piramis egyszerre tárul az ember szeme elé. Magára a Kheopszra és két társára pedig a Kairó keleti, a Szuezi-csatorna felé eső oldalán, a Nílus vájta széles, több kilométeres árok fölé magasló Moqattam-hegyről esik a legjobb kilátás. Ezt magam is csak később, a nyolcvanas években tapasztalhattam meg, mert a hetvenesekben az egész Moqattam-magaslat zárt katonai terület volt még. Innen még Szaladin Citadellájára, az arab Kairó legkiemelkedőbb pontjára is lefelé lehet tekinteni. A távolban, a folyam túloldalán ugyancsak platón emelkedő hármak: görög nevükön a Kheopsz, a Kefren és Mükerinosz, ó-egyiptomi nevükön a Hufu, Hafré és Menkauré fáraók piramisai szédítő látvány, különösen naplementekor vagy holdfényban. Ám – amit kevés turista lát meg – a Moqattamról lenézve, közvetlenül alattad talán még szédítőbbek azok a kőbányák és gigantikus gödrök, amelyekből a piramisokhoz elhordott tömérdek kő hiányzik! S ahová mióta világváros lett al-Qáhira, közel húszmillió ember szemetét hordja máig- vagy legalábbis a nyolcvanas évek közepéig még biztosan – hajnalonta az a sok ezer szamaras kordé, amelyeknek lassú menete a várostól több kilométer hosszan kanyarog,- hogy Egyiptom történetéből a rómaiakat se feledjük- a Trajanus ? császár idejében épített aquaeductus maradékai mentén… Itt a Moqattamon egy fél napig igazi kairói taxisofőr voltam, amiről az alábbi fénykép készült, mesém valódiságát bizonyítandó: